Isa Schneider: Morfond ír, Morfond olvas...

SZISSZENET

Talán emlékeztek Kedveseim, hogy az elmúlt hónapban volt egy elpasszolt randevúm egy rádióriporterrel. Na, ez most két havi várakozás után bejött,  két oda-vissza repülőjegy bánta, egyszer, amikor jöttem, de elhalasztottak engem, valami Tom Lantos miatt, meg  másodszorra is haza repültem, mert megátalkodott vagyok, meg is érte, mert  négy és fél percig tartott a riport, de legalább ezekért a percekért nem kellett fizetni. Nem volt különösebben érdekes, sikerült kétszer bepasszírozni a két legújabb könyvem címét az adásba, ugyanis a „Kísértetek, rejtelmek, átkok”  címűt, meg azt a jóslatomat, hogy „Az orvosnők korán halnak.”

Ez persze nem igaz, nem halnak olyan korán, de haláluk előtt még  qrva dühösek tudnak lenni, tanúsíthatom. Én is itt, né, még most is az élők sorában vagyok, pedig már megírtam, illetve meg is ígértem, hogy korán fogok eltávozni, de morbid módon még mindig itt nyüskölök  (székely kifejezés, nagyjából azt jelenti: töltöm az időt, : tökölődök,)  és fogyasztom írásaimmal a még számomra hátralévő életet. És szösszeneteket, valamint szisszeneteket írok.

Hogy mik ezek? A szösszenet egy gondolat. A szisszenet ugyanaz, csak közben felszisszen az ember. Érted, ugy-e?

Kijön Fici a hálószobából, és közli, hogy ellopták a piros rádióját.  Válaszolok: -  nem, a tévé háta mögött van. Megnézi, és tényleg ott virul. Azt mondja:  szóval, elcsented a kis piros rádiómat, és elrejtetted a tévé háta mögé!  Igen-, egyezek bele a gyanúsításba,  - hogy nehogy megtaláld.- De megtaláltam!  – Látom! - Akkor hiába dugtad el! Mert én egy okos vagyok és úgy is rátalálok mindenre

! -  Igaz,miután megmondom, hogy a „minden” hol található.

Fici gondolkozik:- Mi féle  minden?

Ezt már Örkény is megírta az egypercesekben, tehát válaszom: harminchárom. Fici, aki Örkényt nem olvasta, tovább kérdez:    - Mi harminchárom? A válaszom puskagolyószerűen érkezik:

-          Mi minden?     Fici csak áll a kezében a piros rádiójával, és pislog.

Ezért jó, ha az ember ismeri a magyar irodalmat…

Isa Schneider: Kísértetek, rejtelmek, átkok egy orvosnő szemével


Elolvastam: 2011. május 6.

Isa Schneider egy igazi polihisztor. Két szakvizsgával rendelkező orvos (muszáj volt rákeresnem a neten, és ha nem tévedek, akkor tüdőgyógyászat és közegészségtan - mai nómenklatúra szerint gondolom, megelőző orvostan szakvizsgát szerzett), emellett fest, könyveket ír és nagyon nyitott személyiség, hiszen ebben a könyvében a parapszichológiával, spiritualizmussal és határterületeivel kapcsolatos élményeit, gondolatait, ismereteit osztja meg.

A könyv számos önéletrajzi elemet tartalmaz, melyek középpontjában Rózsi néni helyezkedik el. Rózsi néni a szomszédból az írónő megfogalmazásában népi gyógyító, látó, jósnő egy személyben. A könyv engem akkor nyert meg magának, amikor a kártyajóslásról mesélt: Rózsi néni ugyanis értett hozzá és az írónő fiatalkorában eltanulta. Merthogy ez megtanulható. Természetesen egy saját élmény miatt volt számomra nagyon meghatározó ez az része a könyvnek: én is jártam jósnál (mint sokan azok közül is, akik esetleg letagadják), hiszen a kíváncsiság óriási, és vannak az embernek az életében olyan helyzetek, amikor jól jönne egy kis csoda. Ennél gyarlóbb vagyok, hiszen kétszer is elmentem. Első alkalommal valóban csodának tűnt az egész, második alkalommal egy teljesen más élethelyzetben - életem sokkal nyugodtabb periódusában  - azonban az írónő által leírt élményekben volt részem, mondhatom, hogy a racionalitás szűrőjén keresztül láttam a jósnő munkáját, tudományának mibenlétét. A csoda természetesen nem csoda: emberismeret, pszichológia és hit.

A másik érdekes rész az átkokról szólt: ki ne kívánt volna egy-egy alkalommal rosszat valamely felebarátjának (tesitanárának, főnökének, stb.). Nem biztos, hogy mindenkiben felmerül a kérdés, de szerintem érdekes elgondolkodni azon, hogy vajon beteljesülhet-e. Vagy esetleg visszaszállhat-e. Vajon mekkora ereje van a gondolatoknak?

"A hit és az isteni erő ott kezdődik, ahol a tudomány hatalma elcsendesül."

Áttérve a gondolatokra: vajon kivel fordultak már elő olyan érdekes "véletlenek", hogy erősen gondoltunk valakire, nem sokkal ezt követően összefutottunk vele az utcán vagy a boltban. Eszünkbe jutott egy barátunk, akivel már régen nem beszéltünk, és pont aznap megcsörren a telefon, és ő szól bele? Vagy elkezd érdekelni minket egy téma, esetleg valamilyen okból utána kell néznünk valaminek, és úton-útfélen ez a bizonyos dolog jön velünk szembe mindenhol, erről olvasunk az újságban, az interneten, beszélnek róla a tévében. Pedig eddig lehetséges, hogy nem is nagyon hallottunk róla. Vajon tényleg létezik-e hatodik érzék? Lehetnek-e az embernek megérzései és hihetünk-e bennük?

"A véletlenről még egy mondat: soha senki nem tudta eddig bebizonyítani, hogy a véletlen tényleg véletlen."

Ezeken kívül szóba kerül a titkok ereje, az álomfejtés, az aprónépek (manók, tündérek) és persze a túlvilág kérdése, a szellemek, és a kísértetek. 

Lehetőségeim szerint jó néhány emberrel beszélgettem már hasonló témáról, néhányan fogékonyabbak voltak, mint mások, de az eddigi tapasztalataim azt mutatják, hogy egyvalami közös a mai és a régen élt emberekben: feltétlen szükségük a hitre. Ezt bizonyítja a spiritualizmus előretörése is. A könyvesboltok polcai roskadoznak az ezotériával foglalkozó könyvektől. 

Én azt gondolom, ezek a témák a mai kor embere számára ugyanolyan érdekesek lehetnek, mint száz vagy kétszáz évvel ezelőtt, hiszen bizonyos dolgokban a tudomány előrelépése hatalmasnak bizonyult, vannak azonban olyan kérdések a Földön, melyekkel kapcsolatban mind a mai napig csak tapogatózunk. 

Az írónő stílusa nagyon közvetlen, néhol humoros, a könyv olvastatja magát. Kiemelnék még egy dolgot, ami nagyon tetszett: az írónő felhívja figyelmünket a józan ész használatára és több helyen is figyelmeztet személyiségünk védelmére, a realitáskontroll megtartására.

A borító jól illik a mű hangulatához és kifejezetten tetszik, hogy keményfedeles. Számos fekete-fehér kép illusztrálja, melyek az írónő saját munkái.

Összességében nagyon tetszett, felkeltette az érdeklődésemet a többi könyve iránt is. A téma iránt nem kellett, mert az már alapjáraton érdekelt. Rózsi néninek pedig kifejezetten szép emléket állított.

Már csak ketten vagyunk az osztályból, akik találkozunk. Remélem, él a többi néhai művészfióka is, de ők nem jelentkeznek. Mi ketten viszont makacsul találkozunk minden évben.

Ilyenkor megrágjuk az összes "lerágott csontokat" még egyszer, és megint és újra. Erről az Osztályról soha nem írtam semmit, és most sem fogok, de eszembe jutott egy történet.

Tudom, hogy nem hiszitek el rólam, de én nagyon szépen és rengeteget kézimunkáztam korábban. Másoknak is dolgoztam mindenfélét, többek között ruhákat horgoltam alkalmakra, amikor az üzletekben egyáltalán semmi különlegességet nem lehetett kapni. A hatvanas évek végéről beszélek.  Nos, az orvosi fizetésem az éhhalálra sem volt elég, ezért ruhákat, kosztümöket egyéb hordható dolgokat készítettem, ha valaki megrendelte.

Egy esküvőre koszorúslányként volt meghívva egy ismerős hölgy, aki rózsaszínű csipkeruhát készíttetett el velem. A boltokban fonalakat nem lehetett kapni, de a gyereküzletekben voltak felbontható sálak, halványkékek és rózsaszínek, csak ez a két szín, mert akkor ott senki nem gondolt még a szivárványszínű csöppségekre. Egy két részes ruhához négy sál. egy loknis szoknyájú egyrészeshez öt sál szükségeltetett. A mintákat magam találtam ki, és tényleg, tetszetősek voltak a munkáim.

Elkészült tehát a rózsaszínű kislánysálak fonalából egy alkotás, lábszárközépig érő csipke ruha. Megkaptam a horgolás árát, és ezzel számomra le volt tudva az ügy. Vagy egy évre rá, egy teljesen idegen nőt láttam a ruhában, amelyet egészen biztos, hogy én horgoltam, mert az ember a saját munkáját megismeri. Úgy látszik, eladták, vagy elajándékozták a rózsaszínű darabot, annak is különös az ízlése, aki fényes nappal rózsaszínben jár, én nem tettem volna.

Így történt, hogy a ruha éveken át megmaradt az emlékezetemben, és egyszer csak mit hoz a véletlen? Ismét látom a már elnyúlt, koszos és fakó vackot egy sötétebb bőrű asszonyon, éppen burgonyát lapátolt az alkotásban.

 Megragadt bennem a történet a háromszori megjelenésével,  de természetesen az elmúlt negyven évben már soha többé nem gondoltam rá.

Most, az osztálytalálkozó alkalmával került rá a szó, az osztálytársnőm említette:

- Te Iza! Emlékszel te még azokra a ruhákra, amiket horgoltál nekünk?  Így került elő ez az emlékmorzsa az agyam valamelyik legalsó szögletéből...

Úgy emlékszem, hogy elég kedvesek voltak azok a ruhák... Mást meg úgy sem lehetett kapni...

De erről eszembe jutnak más, külön-pénz szerzési forrásaim is. Festettem tehát ezer számra brossokat, emléktárgyakat fából, cserépre, melyek közül most hirtelen egy aranyhal jut eszembe porcelánból. Három délután megfestettem száz darabot belőle egy vásárosnak.

De húsvétkor festettem százával a nyulas tojásokat, egy csemegeboltnak. Készítettem tiszta selyem egyforma csokornyakkendőket az éppen diplomázó évfolyamoknak.

És miközben kézimunkáztam és vackokat festettem, tanultam a szakvizsgámra...

Régi szép idők..

PÁRIZS

         Az elmúlt pár napot Párizsban töltöttük,  beírom ide a blogomba, itt olvashatóak aztán  a hőstetteim.  Nagyon korán, fél hétkor indult a vonat, és Fici könyörtelenül kirázott az ágyból. Mint egy párnacihát, úgy rázott ki!  Máskor bezzeg nem tudok aludni, de most igen, most még nagyon tudtam volna vagy három órát, de nem lehetett. Nem volt benne a pakliban Már a taxi soför kioktatott, hogy nem úgy kell taxit rendelni, ahogyan mi tettük, de ebbe nem   megyek bele, mert megint felidegesítem magam.

           Hideg volt a peronon, ezért topogtunk egy kicsit, majd felajánlotta Fici a következő játékot:

            Forogjunk a saját tengelyünk körül,  de közben keringjünk a másik körül is, igen, pont úgy, mint a Föld  és a Hold, de ezt a napon tegyük, hogy még annyira se fázzunk. Nos, forgolódunk magunk és egymás körül, mindenki minket néz, de szokva vagyunk, mert mi örökké játszunk valamit, az emberek nem fogják fel az ilyesmit.  Még felmerül, hogy a nap körül is kellene forogni, akkor előbb vagy utóbb még bejönne egy napfogyatkozás, de erre nem kerül sor, mert  ami bejön, az  a vonat.

            A jegy árában már benne van a reggeli is, én ettem egy kiflit kávéval, de Fici megette az én reggelimet is, mert az járt neki.
           Férjem nem akart a hasunkon spórolni, ha már Párizsban vagyunk, inkább a taxit spórolta meg, és metrón jártunk. Igen ám, de Párizsban nincsenek mozgólépcsők, pont úgy, ahogyan New Yorkban sincsenek, csak végeérhetetlen lépcsők sokasága van, néhol korlát nélkül.  Szóval, ezzel még nem mondtam el, hogy tulajdonképpen miért mentünk oda. Hát a tavaszi tárlatok miatt, és azért, mert van egy olyan vonat összeköttetésünk Párizsba, hogy két óra 55 perc alatt ott vagyunk Aachenből. Az Északi Pályaudvarra érkezünk, ott rögtön van egy szálloda, és egy metró állomás. Továbbá, egy olyan vendéglő is, amelyben friss, rózsaszínű osztrigákat lehet enni, melyek úgy néznek ki, mintha ifjú lányok combját fedné egy fekete csipkés alsószoknya, de én nem ezért szeretem őket, hanem azért, mert finomak. Meg is ettem egy este kilencet belőlük, aztán rögtön utána kaptam egy fehérje-sokkot, és a rózsaszín húsok
a fekete csipkés alsószoknyákkal együtt a  kanalizációban végezték.
         A látnivalók: három kiállítást, számos galériát, és négy múzeumot néztünk végig,  voltak gyönyörűségek…  Csak három dolgot említek, amit láttunk, egy Van Dongen és egy Odilon Redon  gyűjteményes kiállítást, ezek jók voltak, de nagyon.  A Modern Művészetek Múzeumában és a D’Orsay múzeumban  impresszionista és a francia századforduló festőit mutatták be,  csodálatos anyag volt. De ezzel a műtörténetet be is fejezem, csak megindokoltam, hogy miért mentünk Párizsba. Egyrészt az említettekért. Másrészt maga Párizs miatt mentünk Párizsba, de szerintem ez magától értetődik…  

                Voltunk  a Japán Intézetben, ahol az egész teret kivájták, és egy kb. 15 cm. átmérőjű átlátszó gégecső keringett a térben, sok- sok  tíz méteren át,  le és fel, jobbra és balra,  mi a japánokról feltételezzük, hogy ez egy művészeti tárgy, egy obzsé (object) lehetett, és le is fényképeztük, de aztán rájöttünk, hogy bugrisok vagyunk mi  ehhez, itt ugyanis épp renoválnak és ez egy porelszívó,  egy szellőztető gégecső,  és azért kanyarog ennyire, mert egy gazdag ország  megengedheti magának, hogy pazarolja a gégecsövet. Ezt persze még a cunami és atomkatasztrófa előtt szerelhették ide…

          Egy reggel több mazsolás darázsfészek elfogyasztása után, amikor kiléptünk az utcára, annyi volt a rendőr és a forgalomrendező, hogy nem tudtuk mire vélni. Fici megkockáztatott egy hipotézist, hogy miattunk van itt annyi rendőr, de a feltevés nem bizonyult valósnak, nem miattunk voltak ott, hanem egy újzélandi küldöttség miatt,  pedig nagyon szerettünk volna bekerülni az esti hírekbe, ha már itt vagyunk. Nem sikerült. Ficin látom: meg van sértődve. Már azt hittük, né, milyen fontosak vagyunk, de aztán mégse…

           Párizsban sok a színes, csak két elegáns nőt láttam, az egyik fekete volt, a másik 18 éves. NEM VETTEM CIPŐT MAGAMNAK, mert Párizsban csak a jelenlegi vastag platótalpúakat lehet kapni, abban pedig már nem merek járni, mert kitöröm a nyakamat.  Ilyen még soha nem fordult elő velem, hogy valahol - pláne Párizsban- ne találjak egy valamire való cipőt...
           Voltunk egy több, mint háromszáz éves vendéglőben, (Procop), ahol borjúpofát rendeltünk,  rezegő, remegő bőrökkel, kiváló volt. Fici evett egy gombalevest, amelyben Szent Jakab kagyló volt vékony laskára vágva. Megkóstoltam, az is nagyon, de nagyon finom volt. Én egyébként nem szeretem a francia konyhát, mert félig nyers, de ez kiváló étek volt mindenképpen.  És sehol máshol nem ettünk jól, csak itt, egyetlen egyszer.

Párizsban törvény tiltja az arab nőknek, hogy eltakarják az arcukat. Akkor sem, ha szégyellik, ahogyan kinéznek, de állítólag ez a teljes elfátyolozás azért van, hogy a „tisztaságukat” mutogassák. Persze, hogy ezt másképpen kellene mutogatni, de akkor az arab férfiak izgalomba jönnének a nők „bűnös” haját látván, és ki tudja, milyen szexuális bűnözésre lennének képesek…

Megtetszik nekem egy kénsárga selyem blúz, de –ha most fogadtatok erre, akkor nyertetek- : a blúz nem ment rám. Ezek itt liliputiak számára méretezik a holmikat, ezután már egyetlen üzletbe sem megyek be, mert minek?  Én 46-os méretet viselek, ez Európában még egy normális méret, de nem a franciáknál! A Champs Elysén –vagy hogy írják ezt-  megittam egy kávét és egy ananászlevet, 13 Euróba került. Soha többé!!! Ezek őrültek! Este a szállodában eltévedtünk a folyosón, aztán megembereltük magunkat, és még egyszer eltévedtünk, ugyanott. Pedig már két napja lakunk ugyanebben a szállodában. És másnap reggel mit gondoltok, mi történt? Hát persze, hogy eltévedtünk.   Nos, mire hazajöttünk, jól eldagadt mindkét lábam, ma ágyban vagyok és vízhajtót vettem be, mert már elkezdtem nehezen  kapni a levegőt. Lehet, hogy megúsztam volna e nélkül, ha nem iszom meg azt a négy vagy öt pohár sört. De megittam, és ennek a következményét  nyögöm most, mert 73 éves korban az ember szíve nem bírja már. De ott egye meg a fene.  A szívet, úgy értem.  A talpaimon vízhólyagok vannak, Párizsban sok a macskakő...Most bedörzsöltem kámforos és mentolos gyógyhatású kencékkel. Nem a macskaköveket, hanem a talpaimat. Tegnap miután hazajöttünk, hirtelen még elmentem a pedikűröshöz,  csodálkozott a lábaim állapotán, de azért nem szidott le nagyon.
 Ugyancsak hazajövetel után bevettem egy fájdalomcsillapítót, hogy egyáltalán feküdni tudjak.  De egyetlen szóval sem nyávogtam Ficinek, tőlem nem éri meg, hogy panaszkodjak. Hát ezek voltak röviden.  Lehetséges, hogy két nap alatt összeszedem magam, mert hétfőn másodikán repülőjegyem van Pestre. És nincs mese, menni kell. Mert vár a Nagy Élet!

Igaz, hogy Pesten is macskakövek vannak, de azok az enyémek!

Az elpasszolt randevú

Ki  nem ismeri az olyat, hogy az ember három napig készülődik egy randevúra, de aztán semmi  nem lesz a találkozóból?  Velem is így lett.  És természetesen férfi lett volna az illető.  Csak az éterben találkoztunk volna, De AKKOR IS!

Volt pedig ez úgy, hogy hazautaztam Pestre ló halálában, mert hallottam, hogy egy nagyon híres riporter telefon -intervjút készítene velem. VELEM! Aki tehát elég jelentős  vagyok ahhoz, hogy egy ennyire híres riporter beszélgessen személyemmel vagy  tíz percet…

Féltem is egy kicsit, mert az illetőről az a hír járja, hogy csavaros kérdései  vannak.  A Kiadóm felkészített lelkileg, hogy milyen fontos lenne ez a beszélgetés nekem,   hiszen az én könyveimről beszélgetnénk…

Nos, az Énem napsugaras, „jó kislány” fele bedobta magát, és elolvastatta velem az utolsó három könyvemet, két –szerintem még hiányzó vesszőt is belerajzoltam –teljesen fölöslegesen, a már forgalomba került könyvekbe,  aztán visszakérdeztem magamtól mindenfélét, amit kérdeznek majd esetleg, véleményem szerint én miket kérdeznék magamtól, szóval, dolgoztam napokig, derekasan.

De jaj! A randevú elmaradt, mert jött valaki, aki személyemnél  sokkal  fontosabb volt riport szempontjából, így aztán  kimaradtam a világhír lehetőségéből. Előugrott rögtön a feketébb, árnyékos és méregtől csöpögő énem, és feldühödve elmeséltem Ficinek, hogy mi történt velem.

Úgy kell neked,- közli  Fici velem telefonon. Fogadd már el egyszer, hogy  nincs és nem is lehet akkora olvasótáborod, hogy fontos legyél.  Mi? Hogy nekem nincs olvasó táborom? Hiszen legalább ötven embert fel tudok sorolni, akik mind imádják, amit írok! Ez így igaz,- és ásítással jelzi a férjem, hogy hagyjam már abba az öntömjénezést.

-A micsodát? A milyen tömjénezést? – kiabálok felháborodva, de Ficit nem tudom levenni a lábáról, mert velem ellentétben ő egy kifejezetten jó ember. És elmagyarázza nekem: -de nem muszáj elolvasnod, mert fárasztó-

Ugye, a világban mostanra már él 7 milliárd ember, de ebből csak 15 millió tud magyarul.  Öt millió ott él, ahová nem jutnak el a magyar könyvterjesztők. Marad tíz, ebből  csak kilenc millió tud olvasni. ennek a fele újságot és gazdasági elemzéseket olvas,  marad négy és fél millió. Ennek húsz százaléka gyerek, aki az ÁBC-t és hasonló fontos dolgokat olvas, hatvan százaléka idős, és diétás tanácsadókat , valamint a vitaminokról  olvas  és az étkezés-kiegészítőket böngészi,  regényt már nem vesz a kezébe. mert minek,  nem az élet érdekli őket, hanem az életben maradás.  És akkor ugy-e az olvasó populáció húsz százaléka: 900.000 ember. Ennek fele férfi, ezek sportújságokat, szex lapokat ( – honnan tudja ezt ez a Fici? Csak nem… ) és  világpolitikai  kérdéseket  boncolgatnak, valamint söröznek és a nőkről értekeznek.  Marad 450.000 olvasó nő.

Legyünk jók hozzám, ezeknek a nőknek  egy harmada fiatal lány, akiket nem érdekelnek az én témáim, melyekről írok. Egyharmada ismeri a témáimat a saját dolgai miatt, ezek ezért nem olvasnak engem.  És marad egyharmad, 150.000 huszonöt  és ötven között,  aki olvashatna engem, de nincs ideje,  kilencven  százaléka dolgozik ugyanis, fut és igyekszik, hogy végre megvehessen egy könyvet, de azt, amit a barátnője ajánlott neki, nem az enyémek közül valamelyiket.

Akkor tehát marad 15.000  ember, akik szétoszlanak érdeklődési köreik szerint további tíz csoportra, és így 1500 olvasó volna az, akit érdekelhetnének az én könyveim. Viszont vegyük úgy, hogy évente megjelenik mondjuk háromszáz  igen jó könyv. Még azt is tegyük fel  végtelen szerénységem mellett, hogy ezek nagy része jobb, mint az enyémek.  Egy nagyon jó olvasó elég sok könyvet elolvas egy hónap alatt, de tételezzük fel, hogy átlag - olvasókról van só, akik megesznek havonta mondjuk 5 könyvet. Évente hatvanat.  Egy hatoda a megjelent könyveknek. Ebbe vagy bele esek én, is, vagy nem esek bele. Legyünk jók hozzám, és mondjuk, hogy ötven ember elolvas tőlem évente egy könyvet,de ha nem vagyunk olyan jók, akkor négyévente kerül egy könyvem az olvasó kezébe.

Számtan és statisztika befejezve. Marad a tény, hogy 50 olvasóm van. És ezeket ismerem is,  melyik író mondhatja el magáról, hogy ismeri az olvasótáborát? Nem sokan…

Így talán már nem is olyan nagy baj, hogy elmaradt az a randevú….

Idén nem tojt tojást a Tyúk, azt mondta: drága!

Ezért esszük meg ma a tyúkot, s a Nyulat is, vacsorára!

Boldog Ünnepeket!

A Királynő fogadta ebéden Kate Middleton szüleit. Képzeljük el az uralkodó hangulatot.

Az emberi boldogság 25 éves korban eléri a csúcspontját, 45 évesen az ember a legboldogtalanabb, majd 65 éves korában oltárian boldog, hogy hátat fordíthat az egésznek. Ilyenkot már annyira boldog, mint 25 éves korában. De a boldogság minősége még nőni fog ezután is, feltéve, ha van az embernek ennivalója, és bridzsezhet az interneten. Számomra ezek az én boldog pillanataim, és ez már elég régen tart. Mondják, még tovább nő a boldogság szintje, ez a szellemi leépüléssel egyenesen arányos.  Azért milyen jó, hogy vannak boldogságkutatók. Ezek itt pl. a maastrichi egyetemen (Belgium) határozták meg, hogy kinek szabad boldog lenni és kinek nem-

Nápolyban -a  Reuters hírügynökség jelentése szerint-  antik mauzoleumot ástak ki, miután elhordtak 60 tonna szemetet.

A Hodenhageni (hoden= herék, hagen= tenyészbika) állatkertben két hófehér kis oroszlán, egy  kis vízi ló és sárga anyától egy fekete párduc született.  Kölnben kis elefántot hozott a nyuszi. Ezek voltak a mai nap legfontosabb hírei.

Mi zsíros kenyeret ettünk kovászos ugorkával.

.

Miniszter Úr!

Nem hallottam soha, hogy Magyar Ország beleavatkozott volna  németországi ügyekbe.

Csak azt tudom, hogy amikor kiálltunk Önök mellé a második világháborúban, büntetésből a nagyhatalmak elvették országunk kétharmadát és lakósságunk felét.

Azt is tudom továbbá, hogy mi nyitottuk meg Önök felé a határokat, amikor a két Németország egyesülni szeretett volna.

Olvasom az Ön kritikáját a most Magyarországon kétharmados többségnél több szavazattal megalkotott új Alkotmányról.

Nem tudom, hogy Ön tulajdonképpen hol él, és hogy jön ahhoz, hogy egy ország többségét sértegesse. Hogy tudja-e: ez nem szélsőjobboldali, hanem keresztény demokrata Párt, amely hatalmon van. Pontosan úgy, mint Németországban. Persze, ehhez több politikai intelligencia kellene, mint baloldali szólamokat utánozni.

Engem nagyon megsértett, mindenesetre, és mivel mást, rosszabbat nem tudok kívánni Önnek, legalább kimondom: máskor jobban nézze meg az informátorait, és emberként is, miniszterként is

SZÉGYELLJE MAGÁT!

Dr, Schneider Izabella

Az elmúlt időkben több lehetetlen dolog is történt velünk.

Mert, velünk csak lehetetlen dolgok történnek. Az ok nem ismeretes.

Mivel húsvét előtt gondoltunk a húsvéti menüre. Megrendeltünk egy tejes bárányt a Férjem megszelídített mészárosától, Gerhardtól.  Az állat megérkezett, telefonáltak, hogy vigyük haza a husikát. De jöjjünk autóval… Jó, elmentünk, de nem volt hol parkolni, leálltam a második sorban egy pillanatra, míg Fici a húst egy percen belül a vállára veszi, és kisasszézik a mészárszékből- Közben már látom, hogy egy közlekedési politessz írja is az autók számát, és már veszélyesen közel van hozzánk. Írja is fel a kocsikat, akik a második sorban  rendetlenkednek, morgok magamban. Ilyenkor, ha férfi az illető, egyszerűen GYAGYÁS ÖREG HÖLGYET  JÁTSZOM, ÉS MEGKÉREM, SEGÍTSEN KI ENGEM INNEN, MERT MINDEN RENDŐR CSAK AZ IDŐS hölgyekre utazik, és nagyon félek tőlük.. Ha nő az illető, akkor a kértségbe esett nénit játszom: Jaj kedveském, segítsen nekem , mert nem tudom, hogy hol vagyok. Ez eddig még mindig hatot!!!,-, de most nem volt szükség rá, mert egy perc alatt kiloholt a mészáros, a fején egy óriási kosár, azt betettük a csomagtartóba, és csak otthon bontottuk ki. Még, hogy tejes bárány! Egy húsz kilós birka terpeszkedett teljes szépségében, de ha mi megeszünk húsz kiló birkát, belehalunk . Kihirdettük a házban, hogy frissen vágott juh ajándékba adandó, csak vigyék már el, mi csak egy combot tartottunk meg belőle . Hogy milyen lesz, azt majd elmesélem. A nagy trancsírozásban én ép testben épp, hogy csak élek, és nem vagyok biztos benne, hogy megeszem azt a combot.

Fici közölte velem egyik napon, hogy  pár nap múlva baráti Breakfast - en vesz részt, de elfelejtettem, hogy melyik napról van szó. Egy reggel tízkor cetlit látok az asztalon: A „Mór fej” cukrászdába mentem, tizenegyig ott vagyok.!!!. A három felkiáltójel azt sejttette velem, hogy ha 11-ig nem vagyok a Mór fejben, akkor már ne is legyek, mert már nem lesz, miért.

Szedelőzködtem, mosakodtam, fogmosás, arc  bekrémezve, szolidan kifestve, pollover, nadrág, rohanás-… a Mór fejbe, mert vár engem az én uram. Tényleg ott volt,  a napos teraszon,  egy vadidegen férfiúval ették a lágy tojást, és beszélgettek egymással elmerülve. Eszembe jutott, hogy persze, említette ezt a reggelit, csak elfelejtettem. Ha már itt vagyok, kellene igyak egy kávét, mert a nagy rohanásban nem jutottam hozzá. Le is ültem melléjük, karnyújtásra tőlük, a tag látott, de nem ismert engem, Fici viszont rám sem nézett. Jött a pincérlány, hangosan rendeltem, kávét, de hígabbra engedje, rongyoskiflit töltelék nélkül, valamint egy almalevet.  Rendes hangerővel mondtam mindezt, ha Fici nincs annyira elmerülve a beszélgetésre,  talán a hangomra felfigyel. Nem így volt. Beszélgettek tovább. Én megettem, megittam, becsoszogtam a cukrászdába, hogy kifizessem a fogyasztásomat, e kiderült, hogy nincs nálam pénz, a nagy rohanásban otthon felejtettem a pénztárcámat. Kártyával? Nem, nagyon sajnálják, csak készpénzt fogadnak el. Muszáj volt felfedjem   , és kérjek tőle hat Eurót. Megdöbbent,  hogy itt lát, és megkérdi: miért nem fizetek a saját pénztárcámból? Mondom a malőrt, a  lágy tojásos férfiú bizonygatja, hogy igen is, itt ültem mellettük órákig(!), és talán hallgatóztam. Ez nem igaz. Nem hallgatóztam, amit hallottam, azt bárki meghallhatta volna, szóval, adja már ide azt a hatost! A kiszolgálólány int, hogy át teszi a fogyasztásomat a férjem számlájára, Fici még mindig nem érti, hogy mi történt, de megkérdi: nem iszol velünk egy kávét, ? –és bemutat  –engem-  a másiknak. Mondom: most ittam meg, te csak ki kell fizesd. Csak ekkor esett le neki  a tantusz, és azt morogta: nem elég, hogy kémkedsz utánam, még velem fizetteted ki! Mondtam: Igen, és elköszöntem.

Másnap a lakótelep bridzsklubjában hallottam vissza, hogy spionkodtam a férjem után. Állítólag már az egész város ezt beszélte…

A fürdőszoba  vízmelegítője nem indul. Felhívom, barátunkat: Palit, fe is jön egy marék szerszámmal, de erre sem indult. Nem égett az örökégő, és ez egy olyan, hogy ha van benne elem, akkor ad egy szikrát, ha nincs benne elem, akkor tenni kell bele egyet, de sem ő, sem én nem értettem, hogy hol van  a „ fekete doboz”, amiben kicserélni lehet az elemet. Pali azt  mondta, ő bízik bennem, hogy meg tudom csinálni, és ott hagyott. Nem tudtam megcsinálni. Nem azért, mert ügyetlen vagyok, hanem azért, mert nem értek hozzá, nem ez a szakmám,  ezután pár napig jéghideg vízzel próbálom  rendben tartani magam, de a hidegnek nem örülök. Majd csak megjavítja valaki. Hogyne, hogy engem rázzon meg az áram!

Tahitótfaluban madárijesztő verseny volt, megtekintettem. Szokványos, és szokatlan, klasszikus és avantgárd, retro-  és poszt-avantgárd madárijesztők riogatják  ott a madarakat. A közönség szavazata szerint nyernek a madárijesztő-készítők, az anyag lehet szokványos, vagy ki, amit akar.  Ott ijesztgetik az egybe gyűlteket, akik főként régi traktorokkal érkeznek. Van ökörsütés, zsákban ugrálás, kötélhúzás.  Szerintem ez kell a magyarnak, nem a  máshol tüntető „Demokratikus Charta”, mert azt ki a fene érti?  Állítólag több százezer tüntetőt vártak oda, de csak pár ezer volt jelen… Véreim, ünnepeljetek Ti inkább velem együtt   Tahitótfalun.…  Jobb az nekünk valamennyiünknek. És ott is vannak madárijesztők…

Isa Schneider: Kísértetek, rejtelmek, átkok - egy orvosnő szemével

Minden mondának, minden legendának kell legyen valamilyen kiindulási alapja.
És a népek meséi hasonlítanak...

A hit gyönyörű, de egy kis kételkedés roppant egészséges.

A véletlenről még egy mondat: soha senki nem tudta eddig bebizonyítani, hogy a véletlen tényleg véletlen.

Megjelent a Kísértetek, rejtelmek, átkok c. könyvem.

A könyvvel kapcsolatban:
Biztosan emlékeztek, ha olvastátok, hogy az elején van egy olyan mondat, hogy ez sem nem ez, sem nem az, ez csak egy beszámoló.
Óvakodtam másként nevezni. Egyrészt a dolgok tudományos része annyira alátámasztatott statisztikailag mások által, hogy nekem ezt nem kellett bizonygatni.
Másrészt, én nem vagyok sem pszichológus, sem parapszichológus, ebből a fajtából pl. Freiburgban annyian vannak, mint a nyüvek.  Itt élt és tanított Hans Bender, a parapszichológia német nyelven író zsenije, már meghalt, de van egy könyve ezekről a dolgokról.  Létezik ugyanitt egy parapszichológia tanszék is, az egyetlen a kontinensen, mert valamelyik angol egyetemen még van egy, és az Urálban is foglalkoznak vele, vagy legalább a hidegháború idején nagy pénzeket költöttek rá. Statisztikailag az angolok voltak verhetetlenek a tárgyon belül, és be is bizonyították, hogy a jelenségek léteznek. és pedig a gondolatátvitel ( telepátia), az előre vagy távolba való megérzés (prekogníció) és a tárgyak fizikai behatás nélküli mozgatása bizonyos egyének által ( pszichokinézis). Ezeket a jelenségeket gyűjtőnéven nevezzük paranormális jelenségeknek. Mellékesen, vagy mellérendelt normálisnak, gondolom én...
A többi ezeknek csak a válfaja, és nem csak ők írtak róla, hanem Milan Ryzl, egy cseh orvos és pszichológus, a svájci orvos, Carl Gusztáv Jung,  aki az elmegyógyászat mellett a paranormális dolgokkal is foglalkozott, elég keményen, és az ő asszisztensnője, Aniela Jaffé orvosnő ugyancsak Svájcból, aki a kísérteteket vizsgálta-, valamint a már említett Hans Bender, és Walter von Luocadou tanár  a parapszichológia tanszéken Freiburgban, és az egyetlen európai parapszichológiai magánrendelő vezetője. És  ő orvos is, pszichológus is..
Ezeket én elolvastam előre, hátra és visszafele is, továbbá, mivel egy quasi - tudományos dologról van szó, nagyon kellett ügyeljek, hogy rendezett legyen és hihető. Különben minek foglalkoztam volna vele.? Nekem is van valahol egy presztízsem, amit nem lenne jó eljátszani. Tehát megmondtam az elején, hogy ez egy beszámoló, és nem tudományos munka, de azért az volt, mégpedig amiatt, mert erről az erdélyi öregasszonyról még nem írt senki szociográfiai - és nem utolsó sorban teljesen magyar vonatkozású - munkát, és Magyarországon NINCS MÉG ILYEN saját megélésekből indíttatott  magyar nyelvű (- belátom, szórakoztató jellegű-) szakmunka.
Persze, arra is kellett vigyázzak, hogy a nálunk előforduló "szakemberek" fel ne faljanak. Mert és "csak" orvos vagyok, semmi közöm a pszichológiához, és ezért nem mertem egy szociográfiát írni  az öreg hölgyről és a transz kulturális ( kultúrákon át, ) medicináról, vagy népi gyógyításról, amit ő végzett.  mert ugy-e sajnos néprajztudós sem vagyok, és nem vagyok szociológus sem. Ezért nem akarom szakkönyvként, és ennek megfelelően szárazabban tárgyalni a különben száz százalékig valós dolgokat. Mert én viszont egyéb képesítéseim mellett a köz és népegészségügy szakorvosa is vagyok,  és a paramedicinális terep nem idegen számomra.
Persze, ha azt mondom: szakmunka, a szociológusok esnek nekem. Ha azt mondom: ezotéria, magam alatt vágom el a fát, , mert nem az, de már is az "Elixir" című ezoterikus vállalkozás hirdeti,( mint a  "tudás" szigete.) a könyvet. Ez lett volna, amit szerettem volna elkerülni, de nem lehet, majd meglátod. És utólag nem is rosz, hogy foglalkoznak vele, mert ez is reklám.
Ha tehát én ilyen könnyedre veszem a mesélést, akkor nem mondhatnak sem ezt, sem azt, mert egy orvos-író azt ír, amit akar. Hát nagyjából ez az, amikor elmagyaráztam a bizonyítványomat.
Egyébként, van egy könyvem,  A különös szerető, amikor egy képzeletbeli személy vágyból fakadó megtestesüléséről van szó, a könyv nagy siker volt. (az eladott példányokról beszélek, ha igaz, amit mond a kiadóm.

Egyébként boszorkányok pedig nincsenek, ezt Könyves Kálmán királyunk megmondta, és ez így igaz. Viszont vannak paranormálisan érzékenyebb emberek, ebbe tartozol Te meg én.  Ezeknél is jobbak a tárgykörben  az un. mediális képességekkel bírók, vagy paragnoszták, a szó azt jeleni: ismerők.  És ez ebben az esetben még nekem is gyanús. De amíg nem tudjuk, hogy melyek ezek a képességek, és főként hol "székelnek" az agyban, addig mindig van egy kis gyanú, ha a dologhoz hozzászólunk. Na, ezért van, hogy ez a könyv csak egy egyszerű " –élmény - beszámoló".
Nekem egyébként van egy feltételezésem, de ezt nem írtam le a könyvben, mert akkor az agysebészek és az agyszövettanászok feszítettek volna keresztre. Arról van szó, hogy valószínű a jobb oldali halántéki régió a ludas a dologban, mint ahogyan az epilepsziák nagy részében, és az epileptikusoknál rohamok alatt gyakori a paranormális élmény. De ez már tényleg  igen nagy belemászás lenne a nagytiszteletű kollégákkal szemben a területre, ezért erről hallgatok, csak nem olyan  mélyen... Még maga Milán Ryzl is azt állítja, hogy ezek ez érzékeny sejtek elszórva találhatók az egész agyfelületen, és akkor jövök én, egy nullitás,  kifejtem, hogy nincs igaza, és elkezdek magyarázni, hogy halántéki lebeny, meg jobb oldal...
Egyébként a jóslatok esetében könyvtárakat töltenek meg az önmaguktól beteljesülő jóslatokról írt munkák, a magyarázat a gondolati síkok kigördülése és begömbölyödése, erről nem írok többet, mert megőrülsz, és nem is igaz, egyszerű ön - szuggesszióról van szó, de ehhez sem vagyok elég szakember, hogy kijelenthessem ad plénum... nekem csak mesélni szabad... Az író azt ír, amit akar. Az orvos-író pláne azt ír, amit akar...
Ha véletlenül nekiesnék és elvégeznék - de minek?- egy pszichológia szakot mint egyetemen felüli képzést, röhögve elég lenne a könyv anyaga a maga népi vonatkozásai miatt egy újabb doktori dolgozathoz. De megint csak: minek?
Szóval, ez a helyzet, Olvasókáim,  ölellek Benneteket, Iza

Van egy fiatal, tizenéves levelezőpartnerem, ami letolt a "veszélyes" magyarkodásról írt cikkemért, mondván: szélső jobboldali vagyok. Leírnám ide is a véleményemet, mint ahogyan vele is közöltem magánlevélben.

Vannak dolgok, amik szentek nekem. Ezek: a Haza fogalma, a nemzethez való fájó hozzátartozás, aggodalom a néped fogyása és  kultúrájának degradálódása miatt,  a haza önfeladó szeretete, az anyanyelved négyezer évre visszamenőleges írásbeliségének becsülése,  és a büszkeség, amiért egy ősnemzet tagja vagy, egy fel elmelő érzés amiatt, hogy a Nyelved, amelyen írsz , az egyetlen klasszikus nyelv Európában, az izlandi kivételével. Mert az is klasszikus. De sem a német, sem a francia sem az angol nem az, és nem az a görög, és az olasz, és nem az sem a kínai, sem a japán... mindegyiknek új szókincse van, és a pár százéves szövegeiket mára már nem képesek elolvasni.
De hát ezek a dolgok csak nekem fontosak, Neked még nem, de nem az én feladatom, hogy erre bár csak rámutassak.
Mindössze ennyire szerettem volna felhívni a figyelmedet, anélkül, hogy  a "szélsőségesség" bélyege rám ragasztható legyen.
  Megdöbbentem a "szélső" miatt.  És ezt most nem fogom elmagyarázni, hogy miért, mert akkor megint csak olyasmit teszünk, aminek nincs értelme. De elmesélek valamit, és ez Rád nem vonatkozik. Kizárólag csak az én dolgom.
Életem első emléke: két és fél éves vagyok, 1940 nyarán. Akkor csatolják vissza Erdélyt Magyarországhoz. Mindenki izgul, mert felvirágzott vonatok hozzák a magyar hivatalnokokat és katonákat. Marosvásárhely akkoriban 70.000 lakósú város, de be van borítva virágtengerrel, és mindenki valamilyen magyaros ruhát visel. olyanokat, amelyek 20 évig a szekrények mélyén voltak benaftalinozva, bocskai ruhák, attilák, stb. Az én szüleim fiatalok voltak, és nekik nem volt ilyen ruhájuk, de Csíkból hozattak piros fekete csíkos háziszőttes szövetet, és abból készűlt nekünk székely népviseleti ruha, csíkos bokougró szoknya az említett szövetből, fehér buggyos újjú blúz és szoros fekete bársonymellényke.. Az én szoknyám, mint később mesélték, nem volt egy egész arasznyi, de székely ruha volt.  Amikor beérkezett az állomásra az első magyar vonat, mindenki sírt. Öreg megroggyant falusi bácsik, sokszoknyás nénik, és mi, a polgárok, akik zokogva vártuk a magyarok bejövetelét-.
Aztán azonnal lehetett majd magyar iskolába menni.. És magyar ovóda  is volt. És magyar cselédet tartottunk, és  magyar volt hirtelen mindenki.
Négy évet tartott. Az utolsó évben a házunk lapos tetejére katonai megfigyelőcsoportot helyezett ki a katonai parancsnokság. Egész nap ott ültem köztük, és adtak nekem ajándékba egy piros fehér zöld szalagot, olyan ötven centi hosszú és 8 centi széles lehetett. Aztán Erdélyt visszacsatolták Romániához, a tankönyveinket be kellett szolgáltatni. Az első és másodosztályos könyveimet úgy hívták, székelyesen: Betűbokréta. Aztán jöttek új tankönyvek, valamennyit oroszból fordították, mi meg a Csodaszarvas helyett Romulusz és Rémusz legendáját tanultuk az iskolában. A darabka szalagot anyám év - tízedekig őrizte, valahol reménykedett valamiben. Hiába.

Amikor áttelepültem Magyarországra 1971-ben,  itt már lerománoztak engem, és sokan kérdezték: honnan tudok én ilyen jól magyarul?
Aztán disszidáltunk Németországba, és a környékről összegyűjtöttem a magyarokat. Voltunk vagy negyvenen, szedett-vedett társaság, kultúra kevés, nívó majdnem semmi. De találkoztunk egyszer egy hónapban, minden hét első szerdáján,  egy kávézóban, azért, hogy magyarul beszélhessünk.
Voltak ott Erdélyből, Kárpát -Ukrajnából, Máramarosból, Újvidék környékéről, Dunaszerdahelyről, Kassáról, és természetesen az anyaországból is egy páran, akik bizony megkérdezték tőlünk többiektől, hogy mit magyarkodunk? A magyarországiak nem tudták elképzelni, hogy nekünk, akik az elcsatolt területekről jöttünk, mit jelent magyarul beszélni, és egy szabad országban magyarnak vallani magunkat! Akkor mondtam el, amit itt most elismételek, és ezért írtam meg ezt az egészet: Magyarországon könnyű, és nem vicc magyarnak lenni! Ott ez természetes állapot! De légy te magyar az elcsatolt területeken!  Próbáld csak meg...
Az egyik erdélyi családhoz kiengedték a nagymamát látogatóba. A férfinek születésnapja volt, meghívták a magyar csoportot ünnepelni. Persze, ilyenkor az ember rádalolta a Bodri kutyát a fekete szárú menyecskére, hiszen szabad volt magyar nótát énekelni, sőt, magyarul ordítani is szabad volt... megkérdeztük az öreg erdélyi nénit, hogy mi a kedvenc nótája, mert azt is elénekeljük! Azt mondta, és most jól figyelj:
-Kedveskéim! Aranyos Kedveskéim! Nem ismerek én már nótákat! Hiszen hozzánk az én életemben már nem jöttek el a magyar nóták.... Hatvan éve nem jöttek el már... Nem tudom én, hogy milyenek a nóták.... Lehet, hogy azért kezdtünk el könnyezni valamennyien, mert már részegek voltunk. De az is lehet, hogy azért, mert nem tudtunk mit mondani... Aztán a néni visszautazott a nóták nélküli Erdélybe...
És az egyik hölgy, egy tanárnő Kelenvölgyből, aki rettenetesen igyekezett, hogy német férje mellett németté tudjon válni, először megharagudott ránk, aztán belátta, hogy - tényleg nagyon jó magyarnak lenni... Ennek a hölgynek a lánya, aki már nem tud magyarul, szült egy kis német leánykát. És a mi kelenvölgyi csoporttársunk elment egy hangstúdióba, és elénekelte DVD-re az összes magyar nótát, amit tudott. Az unokájának. Hogyha az nem is beszél majd magyarul, hallhassa, hogy a nagyanyja miket énekelt neki Van belőle egy példányom, elküldte nekem, ér azt mondta: nekem köszönheti, hogy felébresztettem benne ezt a csodálatos magyarságtudatot. Hálás nekem érte...
Szerintem ez azért fegyvertény volt...
De az emlékezésnek még nincsen vége. Már Pesten éltem, amikor megismerkedtem egy idősebb úriemberrel valamilyen hivatalos helyről. Kérdezte, nem ismerem-e -és itt az anyám nevét mondta. Mondtam: ismerem. Azt válaszolta: Milyen gyönyörű nő volt! Csak már foglal volt.  Ő szerette ezt az asszonyt. Négy évig reménykedett, hogy hátha-hátha, de aztán jött Erdély szétdarabolása, és vissza kellett menjen Magyarországra. Amikor anyám meglátogatott, összehoztam őket. (Apa akkor már rég egy másik nővel élt, aki fél cigány volt) Csak nézték egymást, fogták egymás kezét, és két órán keresztül sírtak. Aztán anyának indult a vonata, vissza kellett mennie Romániába. Pár évre rá meghalt. Még nem volt annyi idős, mint én most. A férfit soha többé nem láttam, de nem is lett volna mit mondjunk egymásnak...Az elsírható könnyek már elapadtak...
Már az utolsó kádári években eszükbe jutott Kádáréknak, hogy mekkora hülyék voltak, amikor a külföldön élő magyarokat korlátozták abban hogy hazajöjjenek, és itthon költsék el a valutájukat! Ekkor a követségen keresztül minden városba üzentek, hogy valakik a külügytől meglátogatják a külföldön élő magyar csoportokat, hogy szorosabbra fűzzék a kapcsolatot az anyaországgal.
meg is érkeztek, hárman.
Két férfi, és egy hölgy.  Kocsival vártuk őket, kerti ünnepséget rendeztünk nekik, és magyar nótákat énekeltünk velük együtt.  Azt, hogy elindultam szép hazámból.... meg azt hogy Szálj madár szálj, engem mindig várj, ha az isten néked rendelt enyém leszel már... meg azt, hogy Felszállott a páva, a vármegye házra...
Mi nem sírtunk, mert mi mindig ezt énekeltük. De ők sírtak bizony... Az úr és a hölgy a külügytől... Már alkonyodott, fáklyákat és tüzet gyújtottunk a kertben, és valaki Radnóti verset szavalt...
Kicsi Lányom, ne haragudj, hogy elmondtam ezeket a dolgokat, vedd úgy, hogy csak mesélek  itt, öreg asszonyként, talán érzelgős vagyok, és összeszorul a szívem, amikor arra gondolok, hogy magyar vagyok. Nem hangoztathatom, hogy büszke vagyok rá, csak itt, kint a szabad Németországban, mert ha otthon "magyarkodom", veszélyesnek ítélik... Le is néznek... És "szélsőségesnek" neveznek...
Szereztem egy rovásírás ÁBC-t, most azt tanulom. Szent István kiirttatta a székely rovásírást, melynek négyezer éves emlékei vannak szerte a világon magyar nyelven, és Erdélyben még itt-ott megmaradtak. Faragott szószékeken, templomok mennyezeti kazettáiban, alapkövekben bevésve, máig olvashatóan: Egy az Isten... Már csak megtanulom az őseim írásmódját, mert lehet, hogy el kell számoljak vele... Lehet, hogy ez is olyan, mint a kísértetek, akikben nem hisz az ember, pedig vannak! A tudattalanunkban őrizzük őket...
Hát ez lett volna, ami eszembe jutott a leveledre. Kérlek, bocsásd meg nekem, hogy ezt leírtam. Még soha nem mondtam el senkinek. Lehet, hogy tényleg szélsőséges vagyok, mert rengeteg minden van, ami nagyon fáj. Lehetséges, hogy pontosan ez a szélsőség?  Persze, ez esetben: vállalom.
Köszönöm, hogy elolvastad. Ölellek,  Iza

Az állat nagyon jól érezte magát. Megfogni nem lehetett, mert visszahúzódott a csatornarendszerbe. Fiatal állat, mondták a szakértők.

Ez itt van nálunk a kertbe, mindenesetre, alig maradt,

mert a vadkacsapár elzavarta. Igazán mozgalmas életünk van is...

 A mai helyzet az, hogy valamilyen titokzatos módon -felkértek rá- szerepelek három, esetleg csak két akvarellel a Vármegye galériában. Metamorphosis Transsilvanica címen elég sok portál ír erről, Így a Hun-info, a Nemzeti Hírháló, sőt, a marosvásárhelyi Népújság is, már pedig e lap szűkebb szülőhazám  fő fóruma. A kiállítás az Erdélyiséget, illetve az Erdélyből elszármazó, külföldön alkotó Képzőművészeket mutatja be.

Nos: mindenütt leírják, hogy Isa Schneider, -én- Marosvásárhely-Latvijas. Szóval, hogy én ott élek, bár Marosvásárhelyről származom. Nem tudom, kitől származik az értesülés, hogy én Latvijasban morzsolgatom a napjaimat, de könyörgöm, higgyétek el nekem, mint legkompetensebbnek, hogy  ez nem igaz. Nem élek Latvijasban. Soha nem éltem és nem is fogok ott élni. Igaz, ezek szerint két féle ember él a Földön, az egyik csoport, aki Latvijasban él, a másik meg, hat és félmilliárdan cirka, nem ott élnek, és nem is szándékoznak soha odamenni... NOS, ÉN EZEN UTÓBBIAKHOZ TARTOZOM!

ITT MOST KIJELENTEM, HOGY AACHENBEN és BUDAPESTEN élek, és amikor nem, akkor éppen úton vagyok valamelyik otthohom felé. Kérlek, olvassátok ezt, és terjesszétek: nem élek Latvijasban. Nem, és nem! Azt hittem, kancsin maradok, amikor olvastam! Ez a kép mutatja, milyen kancsin. Egyébként az ennivaló rágcsáló egy oposszum, Heidi a neve, és tényleg kancsi. Öllelek benneteket a legközelebbi közlésig.

Nem tudom pontosan, hogy ma milyen ünnep van. de ebben a városban, ahol élek, és három ország sarkai futnak össze, gyakran ünnepelnek valamit az emberek.

Tegnap úgy-e Szűz Máriának elmondta az angyal, hogy gyermeke lesz. Különben ugyanis nem tudta volna, mert mint valamennyiünk előtt ismeretes, Krisztus, kereszténységünk Prófétája a Szentlélektől fogantatott, és  ez a fogantatási folyamat az én anatómiai, valamint élettani és szexuál- pszcihologiai ismereteim szerint nem lehetett maradandó élmény. Sőt, gyanakszom, hogy észrevehetetlenül zajlott az ügy, másképpen Máriának nem kellett volna megmondani, hogy fia születik. Tudta volna magától, és elég ideges lehetett, mert József, egy idős asztalos csak a jegyese volt, nem a férje, és  - feltételezem- hosszú jegyességük alatt az idős úr nem sok kárt tett a vetésben. A Gyermek születése után már nem is esik sok szó róla, akkor búcsúzik el a bibliából, mikor Heródes paranojája miatt Egyiptomban szöknek Máriával, és a kis Jézussal. Tudjuk, hogy egy okos Csillag mutatta az utat, ezután még jöttek a Három Királyok, (gyengébbek kedvéért Gáspár, Menyhért, Boldizsár /hogy ezt a kiköpött és hamisítatlan székely keresztnevet honnan kapta e király, az máid kétséges/). Rátalálnak a Gyermekre, leadják ajándékaikat, a tömjént, mírrhát , a harmadikra nem emlékszem -talán aranyat-, de ezzel József aztán el is tűnik a színpadról, színpadi nyelven: József el, a balfenéken.

De nem is ezzel akartam foglalkozni, hanem a mai nappal. Tegnapi csúfos leszereplésem miatt ma már együtt mentünk ki, mégpedig félreértések elkerülése végett. A Dóm téren szembejött velünk két Angyal.  Fehér hosszú ruha, libatoll szárnyak, sőt, glóriola pehelyből, szóval, minden volt, szerpentin, konfetti, glóriola, minden. A lányok,  -mert mondanom sem kell,  leányangyalok voltak, és ez egyáltalán nem természetes, hiszen ismeretes a bibliából, hogy minden rendes, valamirevaló angyalnak férfineve van, Gáriel, Micháel, Lucifer, stb. ez utóbbi azonban nem sokáig, mert engedetlensége miatt ledobták valamelyik felhőről, és egyenesen a pokolba jutott, ahol is  rögtön fejedelmet csináltak belőle, és még sok helyen olvasni ezt-azt az angyalok "neméről", de ez a része a dolognak elég kétes, és így nem foglalkozom vele-,  szóval, a Leányangyalok kezeiben szórólapok voltak, és mindenkinek osztogatták... Én nem kértem belőle. Mégpedig azért nem,  mert e városban minden négy évben van egy hatalmas katolikus ünnep, ahol Jézus ereklyéit mutogatják, többek között egy pelenkát is az isteni Gyermektől, és ez nekem már sok egy kicsit. Ezért nem is foglalkoztam az Angyalokkal, és jól is tettem, mert nemsokára egy két méter magas rózsaszínű NYÚLLAL találkoztunk. Mókussereget vezetett, ez volt az egyetlen csodálatos benne, mert -úgy-e az ember mindennap  találkozhat egy rózsaszínű nyúllal,  pláne így húsvét előtt, de iskolásgyerekek hada mókusfülekkel és farokkal ellátva valahogy nem talál bele a húsvéti ünnepi körbe.

Mindegy. Az egész dolog csak azért érdekes, hogy megtudjátok legjobb barátnőim, Ti, Százan, hogy milyen csodálatos Mesevárosban lakom én.  És, hogy itt kivétel nélkül mindennap csoda érdekes dolgok történnek. Vagy majdnem....

Ma reggel, frissen, kialudva jöttem ki "termeimből" (a szoba 16 négyzetméter, de van egy vizes csoportja, ezért a többesszám,) és körül néztem. A lakásban sehol senki, de az asztalomon egy cetlin az áll:

A Mór nevű kávézóban vagyok, 11.ig. Fici.

Meg van ez őrülve, hajnali 10-kor a Mór nevű kávézóba menni, sőt, még azt is megírja, hogy meddig van ott.  Szedem magam, tusolok, száradok, fogat mosok, fésülök, sminkelek,fél tizenegy. Rohannom kell, hogy még elérjem.

Valami baj kell legyen, hogy nélkülem ment ki reggelizni. Mi van ma? Péntek? Akkor mi a fenének ment a Mór nevű kávézóba? Igaz, hogy ott olyan rongyoskiflit adnak, amit én nem vagyok képes összehozni, ha megfeszülök, sem. De hát pénteken?

Már az kijárati kapunál baj van, rájövök, elfelejtettem feltenni a szemüvegemet. Vissza a lakásban, de nem találom sehol, végül a fürdőszobában csillan meg rajta a fény, - a fene egyen meg!- köszönök neki, az orromra teszem, és most már tényleg ideje, hogy elinduljak.

A Mórhoz címzett intézmény háromszáz méternyire van, de ez elég nekem ahhoz, hogy eltévedjek. Nem elsőre kanyarodok, hanem másodikra, és sehol sem találom a kávézót, visszamegyek, háromnegyed 11 van. Na végre. Ott ül a napon rózsaszínű pulóverben, -ezt én vettem neki, de nem szerette, mert rózsaszín, de most a tavaszi napon úgy látszik, mégiscsak elfogadta, és magára öltötte. Egy úrral beszélget, ketten üldögélnek, nekem eszembe jut hirtelen, hogy említette valamelyik nap: együtt reggelizik valakivel. Szóval, elfelejtettem, hülye voltam, na, de csak nem fogom megzavarni a találkát, viszont, ha már itt vagyok, meginnék egy kávét, mert a nagy sietségben még nem volt időm rá. Leülök közvetlenül melléjük a napra, karnyújtásra Ficitől, megrendelem és megiszom a kávémat, meg az obligát rongyoskiflit, -micsoda sztori, hogy 50 centire sem voltunk egymástól, és NEM VETT ÉSZRE, erről majd otthon elmesélek neki egy rémtörténetet, hogy milyenek a férfiak.( -És milyenek a nők-, fog majd rá replikázni.) Majd kifizetném, és eltűnnék nyomtalanul, de mégiscsak bajban leszek, mert kiderül, a pénzemet otthon hagytam.  Beóvatoskodok a cukrászdába, és mondom, bankkártyával fizetnék, de nem fogadják el a kártyát.

Mégiscsak oda kell menjek és jó napot kívánjak, majd kérjek tőle  pénzt a kávémra, meglepődik, hogy ott vagyok, és azt mondja, majd számolunk, ha otthon leszünk. Mondtam, jó, de fizesse ki a kávémat. Megígéri, és én, mint vert sereg, hazaoldalgok.

Szóval, azt hittem, hogy ez egy jó hecc lesz, de aztán nem sikerült. Most itthon vagyok és meg kell csináljam az angol leckémet. Egy nőt még az ág is húzza.... Igaz: péntek van.

Igazi könyv, én írtam.  A címe: Kísértetek, rejtelmek, átkok.

Igazi tanulságos könyv. Ajánlom elolvasásra. Még tanulni is lehet belőle...

Mit, mit! Hát a kísértetekről, egyéb rejtelmekről és átkokról...

Régen szerettem volna kimenni egy bolhapiacra. Az ok: kellett nekem néhány tárgy, amelyeket modellként használhatok csendéletekhez, Az új dolgok, amelyek nálunk a lakásban előfordulnak, azok túlságosan szabályosak. Ha az ember lefest valamit, a modellnek kell legyen valamilyen egyénisége. Mondjon valamit az a modell a szemlélnek. Így aztán vettem egy kis cirádás fehér olajkancsócskát, egy régi kék -még szájjal fújt négyszögletes illetve tégla lap alakú gyógyszertár üveget, egy kis piros átlátszó üvegű vázát, és egy régi római kori irizáló karaffát, ez is egy fajta kancsó, de díszített, és matt kék, csak áttetsző üvegből van. Az egészért kiadtam 10 Eurót. Ennyit szabott meg Fici "a hülyeségeimre"

Maga a bolhapiac is egészen különös flair -rel rendelkezik, olyan arcokat lát az ember, amelyekről azt hitte, hogy ilyen arcok ma már nincsenek is, a legjobb lett volna néhány vázlatot készíteni, de úgy sem mertem volna, mer gyáva vagyok az ilyesmihez.

Nem tudom, más hogy van vele, én szeretek üveget festeni. Maga a piac nem volt túl gazdag, de engem más nem is érdekelt, csak ezek a kis vackok, itthon lemostam őket, és most ott állnak a polcomon, a többi "hülyeségeim" között.

Aztán meghívtak ebédre a barátnőmék. Volt egy vendég, aki elmesélte, hogy milyen volt az útja a pápuák között, azonnal elhatároztam, hogy én oda nem megyek,  Csodálkozó tekintettel meredtem a férfiúra, de amikor úgy ítéltem meg, hogy ez most már mesének is sok, felálltam, megköszöntem és eljöttünk. Ma felhívott a házigazda, és közölte, hogy az életüket mentettem meg a társaság megbontásával. Ezentúl a nevem A NAGY TÁRSASÁGROBBANTÓ ASSZON lesz, így, az utolsó y nélkül. Nagyon nagy megtiszteltetés az ilyen!

Vettünk egy kalácsot húsvétra Fici Giorgio nevű olaszánál, de a kalács teteje le van öntve csokoládéval vastagon, és benne nem mazsola van, hanem narancslekvár. Ezeket kívülről nem lehetett látni, de most már szentség, hogy soha többet nem vásárolunk ilyen kalácsot.  Tulajdonképpen mi is megsüthetnénk magunknak, de ez olyan szép volt! És mi elhittük ennek a kalácsnak egy szóra, csak itthon derült ki, hogy ez egy hazudós kalács,   csak mert olyan szépen volt tálalva, és mintha azt mondta volna: Azonnal vásároljatok meg, nem is szabad nektek kalácssütéssel foglalkozni.... Azért megpróbáljuk megenni. Fici feltálalta a takarítónő kávéja mellé, aki mindig megeszik mindent, de ezt nem ette meg.

Nem tudom, mire gondoljak, az angoltanárnőm sem kért belőle... Talán ha hozzászoktatnám, falatonként....

Ez a pár említésre méltó dolog történt az elmult pár napban.

Ma érkeztek meg hozzánk a kertbe.  Egy aranyos zöld fejű ruca ifjú, meg egy- a háttérbe teljesen beolvadó színű nőstény.  Aludtak mindketten a kicsi kerti tó mellett, a lehullt avarban. A nőstényt meg sem láttam volna, ha nem figyelek fel az aranyos zöld  fejecskére. A mimikri tökéletes, három méterről láttam meg először, hogy ketten vannak. Eddig minden évben erre jött egy-egy pár, és szeretném, ha valahol a bozótban költenének, mert a lelki szemeim előtt már látok 3-4-5 sárga pihés kis kacsafejet, ahogyan a tavon úsznak libasorban. Ez a tó mesterséges, a lakótelep kertjébe dísznek készítették, de már vannak benne nem csak aranyhalat, amelyeket a lakóközösség vásárolt, hanem kis szürke halivadékok is, 3-4-5 centisek is vannak, és ezeket egészen biztos, hogy nem az aranyhalak hozták össze. Mert akkor ezek is pirosak lennének- gondolom-, de nem, ezek csak szürkék... Elgondolni nem tudom, hogyan kerültek bele a tóba, és főleg mit esznek, mert senki sem eteti őket. Van két tavi rózsa tő is két tartályban a tó fenekén, tisztán lehet látni, mert az egész tó 70-80 centiméter mély lehet, inkább kevesebb. Az arany halak a tartály körül tartózkodnak, mintha csak egy korall szírt lenne, persze, nem az. És a kacsákat aztán igazán senki nem hívta ide. Fici bridzsezik éppen  ezért most inkább itt mondom el, hogy mekkora csodában van részem: egy talpalatnyi vízben és a környékén hogyan kezdődik el az élet. Az ilyesmit persze tudja az ember, de mindig újra és újra elcsodálkozom: az élet nagyszerű dolog, és talán vadkacsának, meg kis szürke halnak is nagyon jó lenni, ha van az embernek egy otthona. Ha hagyják, hogy legyen egy otthon valahol...

Hogy tulajdonképpen ki vagyok én,

• az némileg zavaros, néha már én sem tudom egészen pontosan.
• Egy dolog egészen biztos, a keresztnevem Izabella.  De persze, nem így hívnak.
• Voltam én már művésznő, doktornő drága,  írónő  kedves, sőt, a régebbi időkben voltam én már Cunci mókus is,  de erre a periódusra  nem nagyon emlékszem.
• A nevem a személyi igazolványomban Dr. Schneider Izabella. El voltam én ezzel a névvel vagy negyven évig, de akkor kitört rajtam egy betegség, folyton írnom kellett valamit, és arra már nem volt jó ez az egyszerű   megnevezés,  valami különleges kellett!  Valakinek eszébe jutott, hogy fordítsuk meg, legyek én Isa Schneider, ez egy olyan kedves, jól hangzó írónői név, nem olyan snassz és polgári, mint a megfordítottja.  Gondolkoztam egy pillanatra, ha már lúd, legyen kövér: tegyünk az I - re mindjárt két pontot! Az jobban hangzik? –Miért, hogy  fogjuk ezt kiejteni? ? Természetesen ugyancsak  i - betűnek, de olyan jól mutat…
• Így  lettem én polgári család közepesen sikerült sarjából pillanatok alatt kétes kalandor, aki könyveket ír, és a neve is olyan gyanús…

Hogy miket írok? Mindent.  Orvos történelmet, szociográfiát, verseket, de csak eleinte, amikor még komolyan vettem magam. Később, amikor már nem olyan nagyon komolyan, akkor: humoreszkeket,  novellákat, regényeket. Sokat.

Ezzel párhuzamosan betegekkel foglalkozom, barbár ékszereket készítek és képeket festek, sőt, verseket is írok.

Mikor van időm erre? Fogalmam sincs. A dolgok maguktól jönnek.

Természetesen nem vagyok futtatott író. Ahhoz másképp kell kinézni, és máshova kell tartozni, de erről nem óhajtok értekezni.

Az a helyzet, hogy a jó történetek megtalálnak.

Az erdélyi Író: Sütő András mondta nekem egyszer: Írni muszáj. Minden kortárs minden leírt szava a történelem szempontjából aranyat fog érni, mert a hivatalos és elferdített történelmet valamikor rendbe kell tenni , és én ezt megértettem.

Magam kortárs magyar írónak tartom, bár volt már egy alkalom, hogy besoroltak a „romantikus írók” közé, azt hittem, hogy mérgemben lenyelem a saját nyelvemet.

Nagy írók kerültek ki már orvosok közül:  Csehov, Cronin, Bulgakov, Sommerset Maugham,  Németh László, Csáth Géza, Forrai György. Milyen nagy és maradandó műveket alkottak…  Persze, távol áll tőlem, hogy magamat hozzájuk merjem hasonlítani, jámbor kis epigon vagyok csak,  de annyi bíztos, hogy az írás egy orvosnak sem tilos…

Persze, írni meg kell tanulni, mert nem megy magától. Egy csomó metodikai szakkönyvet én is elolvastam,  és minden könyvemhez hozzátanulok, hogy informatív is legyen az a történet, mert ami nem ilyen, az csak ponyva…

Nagy örömöt okoz nekem, ha azt mondják, hogy a  könyveimből tanulni lehet. Ennél nagyobb dicséret egy írónak már csak az lehet, amikor felhívja a barátnője,azzal, hogy : A fene egyen meg téged te Iza, már megint egész éjjel  olvastam a könyvedet, mert nem tudtam letenni…

Hát ezek a dicséretek azok, amiért érdemes írni. Belátom, nem hangzanak nagy irodalmi dicséretnek, de azért dicséret ez, én pedig hiú vagyok…

A témáim mindég valós alapból indulnak, aztán kitalálom a fejleményeket hozzá, de fontosa, hogy tudjam előre a történet megoldását, azt a bizonyos végső öt mondatot.

Hogy  mi ez a különleges  5 mondat? Nem plágium, tőlem származik.

Amikor állam vizsgáztam,  még a történelemelőtti időkben, egy jelmondatot festettem rá egy  nagy papírra, mely így szólt: „ Harcolj öt ép mondattal államvizsgád sikeréért”.  Ez az ágyammal szemben függött egy szegen. Amikor felébredtem, ezt láttam elsőnek, amikor lefeküdtem, ez volt az a mondat, amellyel  elaludtam. Tudtam, hogy ez pusztán  önhipnózis, de úgy belém rögződött, hogy öt mondatról én már tudok egy könyvet írni. Először megírom az utolsó oldalra az ominózus végső öt mondatot. Ezután elkezdem írni az elejét.  És addig vacakolok vele, amíg azt a végső öt mondatot megmagyarázom…

Erdélyből származom, a marosvásárhelyi Föld utcában éltem le egy emberöltőt,  az itteni barátnőim és barátaim sorsa adja a témáimat. Mindenki élete egyszeri és roppant érdekes, csak a fölöslegest a fontostól kell kiválogatni, és ott a regény…. Egyébként nem sietek az írással, csak olyankor írok, ha kedvem van hozzá, és ezért a végén keveset  kell javítanom rajta.  Valaki megkérdezte: ha érdektelen a történet, mit teszek vele? Hát vagy meg sem írom, vagy érdekessé teszem egy-két csavarral. Közhely az, hogy a történelem folyamán már mindent megírtak, ez is igaz, de nem mindegy, hogyan írod meg. Sajnos, a regény az a fajta írás, amely megkopik,  két-három generációval később nagyon nagy remekmű kell legyen ahhoz, hogy ne  legyen poros, hogy még élvezettel olvassák.

Berlioz, a zeneszerző mondta vagy 150 évvel ezelőtt:  A Hamletet olvasni, vagy látni kell. Hamlet nélkül élni olyan, mintha egész életünkön át szénbányában dolgoznánk. Nos, nem kétlem, Berlioznak az ő korában igaza volt. De ma ez már nem érvényes, mert pár ezer emberen kívül senki nem olvassa Hamletet.  És a többi nagy írót sem igen olvassuk. A klasszikusokat normális körülmények között az ember megette az érettségi előtt, feltéve, hogy jobb iskolába járt, mint az elmúlt évek iskolái, de hát tisztelet a kivételnek.  Akkor mi többiek,  most szénbányában töltjük az életünket?

Volt nekünk egy írónk az elmúlt 50 évben, kinek írásai revelációként hatottak, szédelegtünk tőle és imádtuk, ma már mind vén  mazochista az, aki olvassa őt.

  Én ilyenfajta, klasszikus, vagy politikai-  babérokra  nem  törekszem. Elég, ha most olvassák könyveimet. Nem célom belekerülni az irodalomtudomány valamelyik kategóriájába, én azt szeretném, ha a könyveimet érdekesnek, jónak találná a mostani Olvasó.  Amit én adni tudok, az a saját, hozzátanult  anyag,  az, hogy nem engedek ki a gépből egy kéziratot, amíg  úgy érzem: nem elég érdekes. Van olyan, hogy három hónapig nem is gondolok a megírt anyagra. Ez persze, kicsit olyan, mint a parancs: ha aranyat akarsz készíteni, az könnyű, csak annyi kell hozzá, hogy ne gondolj a rinocéroszra. Aztán azért nem sikerül az arany, mert egyébre sem gondol az ember, mint a rinocéroszra. Az én esetemben a könyvem szövegére, viszont három hónapig bele sem nézek. Ez az az idő, ami után az újdonság erejével hat a szöveg,- mondom: ’”jé, ezt tényleg én írtam?”- és  valóban úgy olvasom, mintha más írta volna. Nos, ha van benne baki, azt okvetlenül észreveszem. És akkor jön a szöveg nagy megfésülése…

Miközben bibliográfiát gyűjtök egy könyvhöz, és is rengeteget tanulok belőle, és igen sokszor bukkanok olyan anyagra, amit mások nem vesznek komolyan, de nekem tetszik, és talán éppen ezektől a kis farkincányi értesülésektől lesz érdekes egy regény. És az emberek olvasnak, mert olvasni könnyebb, és olvasni jó. A szórakozások között a zenének is nagy ereje van, ha zenét hallgatunk, megérinti a lelkünket, valami megváltozik bennünk, egy kicsivel talán jobbá leszünk.  Bár az idők folyamán a zenét az egyház, a katonaság,  a vendéglátóipar, sőt a szerelem is cinkosává tette,  ezt jó, ha tudja az ember. Sportolni  is  jó, van utána egy csomó boldogság az emberben. na de nem lehet állandóan zenét hallgatni vagy sportolni. vannak olyan pillanatok, amikor az embernek szüksége van egy csendes pillanatra vagy egy jó könyvre. Ami elandalítja, idegen tájakra viszi, mesét mond neki.  És a könyv olvasása nincs időhöz kötve. Fellapozzuk, félretesszük, elővesszük ismét, a könyv a havere az embernek…

Én nem bánom, ha az én könyveimet felnőttek mesekönyvének nevezik-. Lehet, hogy tényleg azok… Pillanatig sem szégyellném magam, ha ez így lenne…

Valamikor a történelem folyamán feltalálták az írást, de nem  ez változtatta meg az  embereket azzá, amivé lettünk, hanem az antik szerzők írásaitól váltunk vagy kétezer ötszáz év alatt olvasó emberré, homo-lecturi s-szá, ami több kategóriával nagyobb dolog,, mint az azelőtti kulturális nívó-. Mert az olvasás jobbá tesz- , azt is aki írja, azt is, aki olvassa…

Az embereknek sokszor vannak kérdéseik, amire magyarázatot keresnek. Ezeket a feleleteket egy ideig megadta a vallás, ha az nem, akkor a filozófia. De ha az sem, akkor újra feltesszük a kérdést? miért vagyunk, honnan jöttünk, és főleg mi célból? Aki ezek után a különböző ezoterikus írások felé fordul, azt már talán   depressziónak nevezzük.

Szerintem azért vagyunk a világon, hogy jól érezzük magunkat. Hogy kipihentek legyünk a munka után, legyünk jóllakva,  hallgassunk zenét, sportoljunk, és minél gyakrabban olvassunk el egy-egy könyvet. Van olyan ismerősöm, aki naponta megeszik egyet.  Óránként 120 oldalt.  Nem mindenki ilyen zseni,  én sem , de belefeledkezni egy jó könyvbe, kiváló dolog.

                Egyáltalán, a könyvek csodálatosak. Mindegyiknek meg van a saját sorsa.  Ezt nem csak én állítom, mint ahogyan azt sem, hogy  a Harry Potter például visszaszoktatta a kölyköket az olvasásra,  ahelyett, hogy hülyeségek után keresgéljenek a világhálón.

                Ez a könyvekkel így volt mindig. Érdekesek…

Valamikor, vagy tíz-tizenöt éve-  dolgoztam külsősként egy magyar nyelvű protestáns napilapnál, ehhez a Lutheri Bibliából nagyon sok részt lefordítottam modern magyar nyelvre. Az volt az érdekes ebben, hogy állandóan rímekbe tolultak az agyamba a magyarra fordított sorok. Kínlódtam, hogy prózában fordítsam, ahogyan illik.

Nemrégen lefordították a Bibliát arameus nyelvre, - amelyen eredetileg is íródott –(illetve ennek egy palesztinai nyelvjárásában!), és kiderült, hogy az arameus szöveg megkövetelte a rímbe való fordítást. Erre jöttem én rá magamtól, már sokkal hamarabb, hogy a Biblia rímekbe cseng a legjobban. és nekem volt igazam. Az ilyesmi másnak abszolút érdektelen, de én úgy megörvendtem neki, hogy napokig mosolyogtam magamban. Egyébként talán ezért is nevezik verseknek a különböző szakaszokat…

Sok elfeledett tartalom is visszajön, így például elkezdem ismét rovásírást tanulni, és nagy örömöt okoz nekem, ha egy-egy feliratot látok, és eltudom olvasni…

Mivel nekem senki nem segít sem kiadni, sem terjeszteni a könyveimet, egyetlen dologra hagyatkozhatok: hogy érdekesek legyenek a könyvek, és szájról szájra, könyvtárról könyvtárra terjedjen a hírük. Nehéz így ismertséget szerezni, de megy, és egyre jobban érzem, hogy az emberek kedvelik  az írásaimat…

Nagyon jó érzés beütni a nevemet egy internetes keresőbe, és kiugrik tizenhatezer találat. Ez sok egy embernek, akt nem tudja reklámozni saját magát. Néha teljesen idegen blogokat találok ahol írnak a könyveimről… Nem mindég kiválóak ezek a kritikák, de többnyire igen. és a nem olyan jó kritika is reklám.

Amúgy, amikor találkoznak velem az emberek, többször kissé  csodabogárként kezelnek, és én nem is bánom, ha a már kissé tépett és kopottas tollazatú paradicsommadár vagyok, jó ez nekem, mert ha ez nem lenne, talán nem is tudnék írni.

Úgy vagyok ezzel a dologgal, az írással, mint a dongó a repüléssel. Az aerodinamika törvényei szerint ennek a kedves rovarnak egyáltalán nem volna szabad repülnie, és mégis repked. Így vagyok az írással: nem ezt tanultam és mégis írnom muszáj.

Van egy sportújságíró ismerősöm, akinek húsz évvel ezelőtt megsúgtam nagy titokban, hogy könyvet szeretnék írni, mit szól hozzá? a válasz az volt: csak arra vigyázz, hogy a mondataidban legyen alany és állítmány. A többi már könnyű… Körül-belül ez volt a kiképzésem. És igaza is volt, bár kis barátink:  a tárgy, határozó és jelző –mint a miskolci kocsonyában a béka, örökké  kipislognak ránk a mondatokból, de  talán nem is olyan fontosak, a többieket meg már úgy is elfelejtettük. Nem bírom, és sokat szenvedek tőle, ha körmondatokat kell olvasnom, melyek az oldal tetején kezdődnek és a legutolsó sorban van aztán egy pont. Kevesen, nagyon kevesen tudnak így érdekesen írni, de én meg sem próbálom. Hadd gördüljön az az a szöveg, mint a pöttyös labda, és ne nyúljon, mint egy bizonyos anyag, amire most gondolok, de ki nem ejteném semmi pénzért, mert azért a stílusra is adni kell, ez az írás titka…

Az író ne élje ki a papíron az exhibicionizmusát, mert az senkit a világon nem érdekel. Persze, „felülről” ezeket futtatják, hogy miért, azt én sem tudom, Bizonyára mindenki tudja, hogy most kikre gondolok, de a számra a nevüket nem veszem, és én szívesebben olvasom az egyszerű szövegeket, megmondta  Karinthy is: Nincsen abban semmi, de legalább érthető!

Gondoljunk például rengeteg hülye filmre, ahol nyíltan élik ki a rendezők a saját szexuál- pszichopátiájukat, nos, van ilyen könyvben is, haj, de még ennyi! Én nem vagyok  és nem leszek ilyen, mert én még tisztelem az Olvasót. Érte írok. Nekem nem az a fontos, hogy a saját véleményemet adjam, nem modernkedek különleges szócsavarintásokkal, hogy meg ne értse valahogy a közönség… Nem attól lesz jó író valaki, hogy tetszik a felső ötezernek, mert tíz, az nálunk nincs, de öt van azért,  már úgy értem, akik a díjakat adják… És nem vagyok irigy. Egyetlen célom, hogy olvastassák magukat a könyveim… Nem régiben egy fiatal írónő félmeztelen fényképekkel hirdette a könyvét, jaj, szegény kislány, persze, most még megy, ahogy megy, de ahogy az idő telik, mind nehezebb lesz esztétikusan levetkőzni,  és akkor ki fogja olvasni őt? Egyébként félreértések elkerülése végett: elolvastam a könyvét. Jól ír. Csak az nem tetszett nekem, amiről írt… Mert nem abból áll az élet… Sajnos, nem abból áll…

Pár éve egyik nagyra- tartott írónk volt egy nemzetközi könyvhét díszmeghívottja.  Onnan tudom, mert a közönség között ott voltam én is. Nos, aranyszegélyes merített papíron árulták a könyveit méregdrágán. Most láttam kidobálva a gondolákra, egy ötösért átalányban elvihette az ember, de senkinek nem kellett…

Az olyan írónak, mint én, akinek nem az Istenek a barátai, annak borzasztóan kell ügyelni arra, hogy azt, amit ír, megértsék, és élvezzék is.  Mert ha egy könyv  valamire felhívja a figyelmet, akkor az már nem ponyva, még akkor sem, ha véletlenül  szórakoztat…

                Az Olimposzon tartózkodó író-isteneink fehér Pegazus paripáikon sokkal hamarabb el fognak kopni, ki mennek a divatból, mint én, ezt megjósolom… Mert amikor már nem az Olvasóknak írunk, hanem  magáért az írásért, már elvesztettük a kapcsolatot az Olvasóval, a könyvek öntörvényűvé válnak, talán éppen műremekké,  és a kutyát sem érdeklik többé…

Vagy húsz éve jutott eszembe, hogy írjak. Csak úgy magamtól jött az ötlet. Volt pár kiadó, aki szóba állt velem, legutóbb a KuK., és akárhol jelenik meg tőlem valami, azért az írói otthonom mindég ők maradnak, mert kedvelnek engem és jól érzem magam náluk.

Hát ez az érthetőség a cél, és az, hogy egy olvasó kíváncsian fogjon hozzá a könyvhöz, azután pedig ne tudja letenni addig, amíg végig nem olvasta. A könyveim lassan terjednek, de terjednek. Több helyen vannak olvasó körök, ahol beszélnek rólam, a könyvek egyik olvasótól kerülnek a másikhoz, és ha egyet elolvas valaki a regényeimből, biztos, hogy a többieket is megkeresi, mert szeret jót olvasni…

Most jelent meg a Nő ördögkeréken, és készen van kiadásra egy olyan összeállítás, amelyhez én magam készítettem az illusztrációkat is. Szeretek rajzolni.

Az eddigi könyveim címlapjai mindég a saját képeim közül kerültek ki, kivéve „Az Orvosnők korán halnak”, amelyiknek remek borítóját kedvenc szerkesztőnőm,  Ács Nóra kiváló grafikus készítette.

Hogy mik a terveim: Érdekes történet, ugyanis elhatároztam, hogy most már nem írok ilyen iramban, de a  történetek elém jönnek. nem rég egy barátnőm idős édesanyja mondta, hogy elmesélné nekem az élettörténetét. Az ilyet el kell fogadni.  És rám már sok mindent mondtak, de azt, hogy unalmas könyveket írok, még soha senki nem merte mondani…  Pedig nem sértődnék meg, mert alapvetően azért nem veszem magam olyan komolyan…

Mondhatja azt valaki, hogy úgyis porrá válunk valamennyien, minek annyi könyvet írni?

Ez így igaz. Porrá válunk. Egy szerencse, hogy a folyamat nem azonnal következik be,  nagyon lassú. és nem a közeljövőben történik meg velünk. És addig még megírhatunk egy pár könyvet, amit el is olvasnak, és örvendenek neki az olvasók.  Lecturi salutem, köszöntöm az Olvasót-

mégiscsak elmondom, hogy mi történt velem a nőszövetségnél.

Valaki vidékről, egy Olvasó, akinek tetszenek a könyveim, felhívott, hogy egy kis reklám végett beajánlana a nő szövetség elnöknőjéhez, Asbóthné Torma Judithoz. Volt pedig ez három vagy négy évvel ezelőtt, amikor még javában dúlt a bal liberalizmus,  mikor a jobboldalt illett elnyomni "populizmusa, nacianalitása", és egyéb hülye polit -nomenklatúra miatt. Szóval, elmentem én Asbóthné Torma Judithoz egy kis reklámért, de kikérdezett, hogy melyik oldalon állok. Elmeséltem, hogy erdélyi lévén 2004. dec. 5-én a kettős állampolgárságról való népszavazás elleni  gyurcsány -, (akarattal kis betű) féle ellen reklám  (Ne menjenek el a népszavazásra!) bizony megbántott engem. Aszonta ez az Asbóthné, hogy akkor majd meglátja. Azóta is látja, nem hívott fel, nem is csinált semmit gyakorlatilag a nőszövetségnél sem, és engem sem reklámozott egy kicsit sem, mert nem voltam megelégedve a bagázsijával.  Kedveseim, a kommunistánál önzőbb emberfajta nem létezik.  Sokáig rágódtam ezen, de most már elpanaszoltam, és többet nem fog rágni. Ennyi a mai hegyi beszéd.

a nőszövetségben,

Tudom, hogy a japán katasztrófa miatt nem lenne szabad  egyéb, pejoratív dolgokról írni.

A japánok szerencsétlensége miatt virtuális hamvat hintek fejemre, s öltök szörcsuhát, sőt, segíteni is fogok, ha valaki kér rá. EDDIG SENKI NEM KÉRT.

Amíg ez nem következik be, addig viszont meg kell jegyeznem néhány világhírt, hogy feledésbe ne menjenek.

Spanyolország, a zaragosai zárdától elloptak másfél millió Eurót,,- mint azt a rendőrségnek jelentették,-  amely kis nájlon zacskókban hevert egy fiókban. A szegénységi fogadalmat tett apácáknál feltünt a sok pénz, de kimosták magukat: egyikük ünnepelt festőnő. Az ő képei eladásából származott a tetemes összeg. Nem lehet tudni, hogy mit akartak kezdeni a pénzzel, és már úgy is mindegy...

Philadelphiában pedofilia miatt felfüggesztettek 21 lelkészt az állásukból, még többen is voltak, de azok megúszták. Nem kellene . és én itt most meg is teszem- szólni a Pápa őszentségének, hogy engedje meg már a szegény papoknak a házasodást!?!

Ha a Pápa jóváhagyja ezen folyamodványomat, jelezni fogom e lapokon.

Szlovákiában született egy kétfejű, ötlábú Teknősbéka, az egyik fejét Lenkének, a másik fejét Magdának keresztelték. A két fej jól érzi magát, külön étkeznek.

És végül a kínai kommunista párt a buddhista hívőknek az erős népszaporodásra való tekintettel megtiltotta az ujjá születést. Az elhalt buddhisták lelkei a "Bardo" című helyen -vagy állapotban- várakozik a megszületésre, -mi lehet ott most!, de addig, amíg a kommunisták nem engedik meg, tilos  -- mondjuk egy kutyában újra megszületni....

Nem azért mondom, de nagyon csodálkozom a rendeleten.

Ezek voltak legújabban.