PÁRIZS
Az elmúlt pár napot Párizsban töltöttük, beírom ide a blogomba, itt olvashatóak aztán a hőstetteim. Nagyon korán, fél hétkor indult a vonat, és Fici könyörtelenül kirázott az ágyból. Mint egy párnacihát, úgy rázott ki! Máskor bezzeg nem tudok aludni, de most igen, most még nagyon tudtam volna vagy három órát, de nem lehetett. Nem volt benne a pakliban Már a taxi soför kioktatott, hogy nem úgy kell taxit rendelni, ahogyan mi tettük, de ebbe nem megyek bele, mert megint felidegesítem magam.
Hideg volt a peronon, ezért topogtunk egy kicsit, majd felajánlotta Fici a következő játékot:
Forogjunk a saját tengelyünk körül, de közben keringjünk a másik körül is, igen, pont úgy, mint a Föld és a Hold, de ezt a napon tegyük, hogy még annyira se fázzunk. Nos, forgolódunk magunk és egymás körül, mindenki minket néz, de szokva vagyunk, mert mi örökké játszunk valamit, az emberek nem fogják fel az ilyesmit. Még felmerül, hogy a nap körül is kellene forogni, akkor előbb vagy utóbb még bejönne egy napfogyatkozás, de erre nem kerül sor, mert ami bejön, az a vonat.
A jegy árában már benne van a reggeli is, én ettem egy kiflit kávéval, de Fici megette az én reggelimet is, mert az járt neki.
Férjem nem akart a hasunkon spórolni, ha már Párizsban vagyunk, inkább a taxit spórolta meg, és metrón jártunk. Igen ám, de Párizsban nincsenek mozgólépcsők, pont úgy, ahogyan New Yorkban sincsenek, csak végeérhetetlen lépcsők sokasága van, néhol korlát nélkül. Szóval, ezzel még nem mondtam el, hogy tulajdonképpen miért mentünk oda. Hát a tavaszi tárlatok miatt, és azért, mert van egy olyan vonat összeköttetésünk Párizsba, hogy két óra 55 perc alatt ott vagyunk Aachenből. Az Északi Pályaudvarra érkezünk, ott rögtön van egy szálloda, és egy metró állomás. Továbbá, egy olyan vendéglő is, amelyben friss, rózsaszínű osztrigákat lehet enni, melyek úgy néznek ki, mintha ifjú lányok combját fedné egy fekete csipkés alsószoknya, de én nem ezért szeretem őket, hanem azért, mert finomak. Meg is ettem egy este kilencet belőlük, aztán rögtön utána kaptam egy fehérje-sokkot, és a rózsaszín húsok
a fekete csipkés alsószoknyákkal együtt a kanalizációban végezték.
A látnivalók: három kiállítást, számos galériát, és négy múzeumot néztünk végig, voltak gyönyörűségek… Csak három dolgot említek, amit láttunk, egy Van Dongen és egy Odilon Redon gyűjteményes kiállítást, ezek jók voltak, de nagyon. A Modern Művészetek Múzeumában és a D’Orsay múzeumban impresszionista és a francia századforduló festőit mutatták be, csodálatos anyag volt. De ezzel a műtörténetet be is fejezem, csak megindokoltam, hogy miért mentünk Párizsba. Egyrészt az említettekért. Másrészt maga Párizs miatt mentünk Párizsba, de szerintem ez magától értetődik…
Voltunk a Japán Intézetben, ahol az egész teret kivájták, és egy kb. 15 cm. átmérőjű átlátszó gégecső keringett a térben, sok- sok tíz méteren át, le és fel, jobbra és balra, mi a japánokról feltételezzük, hogy ez egy művészeti tárgy, egy obzsé (object) lehetett, és le is fényképeztük, de aztán rájöttünk, hogy bugrisok vagyunk mi ehhez, itt ugyanis épp renoválnak és ez egy porelszívó, egy szellőztető gégecső, és azért kanyarog ennyire, mert egy gazdag ország megengedheti magának, hogy pazarolja a gégecsövet. Ezt persze még a cunami és atomkatasztrófa előtt szerelhették ide…
Egy reggel több mazsolás darázsfészek elfogyasztása után, amikor kiléptünk az utcára, annyi volt a rendőr és a forgalomrendező, hogy nem tudtuk mire vélni. Fici megkockáztatott egy hipotézist, hogy miattunk van itt annyi rendőr, de a feltevés nem bizonyult valósnak, nem miattunk voltak ott, hanem egy újzélandi küldöttség miatt, pedig nagyon szerettünk volna bekerülni az esti hírekbe, ha már itt vagyunk. Nem sikerült. Ficin látom: meg van sértődve. Már azt hittük, né, milyen fontosak vagyunk, de aztán mégse…
Párizsban sok a színes, csak két elegáns nőt láttam, az egyik fekete volt, a másik 18 éves. NEM VETTEM CIPŐT MAGAMNAK, mert Párizsban csak a jelenlegi vastag platótalpúakat lehet kapni, abban pedig már nem merek járni, mert kitöröm a nyakamat. Ilyen még soha nem fordult elő velem, hogy valahol - pláne Párizsban- ne találjak egy valamire való cipőt...
Voltunk egy több, mint háromszáz éves vendéglőben, (Procop), ahol borjúpofát rendeltünk, rezegő, remegő bőrökkel, kiváló volt. Fici evett egy gombalevest, amelyben Szent Jakab kagyló volt vékony laskára vágva. Megkóstoltam, az is nagyon, de nagyon finom volt. Én egyébként nem szeretem a francia konyhát, mert félig nyers, de ez kiváló étek volt mindenképpen. És sehol máshol nem ettünk jól, csak itt, egyetlen egyszer.
Párizsban törvény tiltja az arab nőknek, hogy eltakarják az arcukat. Akkor sem, ha szégyellik, ahogyan kinéznek, de állítólag ez a teljes elfátyolozás azért van, hogy a „tisztaságukat” mutogassák. Persze, hogy ezt másképpen kellene mutogatni, de akkor az arab férfiak izgalomba jönnének a nők „bűnös” haját látván, és ki tudja, milyen szexuális bűnözésre lennének képesek…
Megtetszik nekem egy kénsárga selyem blúz, de –ha most fogadtatok erre, akkor nyertetek- : a blúz nem ment rám. Ezek itt liliputiak számára méretezik a holmikat, ezután már egyetlen üzletbe sem megyek be, mert minek? Én 46-os méretet viselek, ez Európában még egy normális méret, de nem a franciáknál! A Champs Elysén –vagy hogy írják ezt- megittam egy kávét és egy ananászlevet, 13 Euróba került. Soha többé!!! Ezek őrültek! Este a szállodában eltévedtünk a folyosón, aztán megembereltük magunkat, és még egyszer eltévedtünk, ugyanott. Pedig már két napja lakunk ugyanebben a szállodában. És másnap reggel mit gondoltok, mi történt? Hát persze, hogy eltévedtünk. Nos, mire hazajöttünk, jól eldagadt mindkét lábam, ma ágyban vagyok és vízhajtót vettem be, mert már elkezdtem nehezen kapni a levegőt. Lehet, hogy megúsztam volna e nélkül, ha nem iszom meg azt a négy vagy öt pohár sört. De megittam, és ennek a következményét nyögöm most, mert 73 éves korban az ember szíve nem bírja már. De ott egye meg a fene. A szívet, úgy értem. A talpaimon vízhólyagok vannak, Párizsban sok a macskakő...Most bedörzsöltem kámforos és mentolos gyógyhatású kencékkel. Nem a macskaköveket, hanem a talpaimat. Tegnap miután hazajöttünk, hirtelen még elmentem a pedikűröshöz, csodálkozott a lábaim állapotán, de azért nem szidott le nagyon.
Ugyancsak hazajövetel után bevettem egy fájdalomcsillapítót, hogy egyáltalán feküdni tudjak. De egyetlen szóval sem nyávogtam Ficinek, tőlem nem éri meg, hogy panaszkodjak. Hát ezek voltak röviden. Lehetséges, hogy két nap alatt összeszedem magam, mert hétfőn másodikán repülőjegyem van Pestre. És nincs mese, menni kell. Mert vár a Nagy Élet!
Igaz, hogy Pesten is macskakövek vannak, de azok az enyémek!
