Van egy fiatal, tizenéves levelezőpartnerem, ami letolt a "veszélyes" magyarkodásról írt cikkemért, mondván: szélső jobboldali vagyok. Leírnám ide is a véleményemet, mint ahogyan vele is közöltem magánlevélben.
Vannak dolgok, amik szentek nekem. Ezek: a Haza fogalma, a nemzethez való fájó hozzátartozás, aggodalom a néped fogyása és kultúrájának degradálódása miatt, a haza önfeladó szeretete, az anyanyelved négyezer évre visszamenőleges írásbeliségének becsülése, és a büszkeség, amiért egy ősnemzet tagja vagy, egy fel elmelő érzés amiatt, hogy a Nyelved, amelyen írsz , az egyetlen klasszikus nyelv Európában, az izlandi kivételével. Mert az is klasszikus. De sem a német, sem a francia sem az angol nem az, és nem az a görög, és az olasz, és nem az sem a kínai, sem a japán... mindegyiknek új szókincse van, és a pár százéves szövegeiket mára már nem képesek elolvasni.
De hát ezek a dolgok csak nekem fontosak, Neked még nem, de nem az én feladatom, hogy erre bár csak rámutassak.
Mindössze ennyire szerettem volna felhívni a figyelmedet, anélkül, hogy a "szélsőségesség" bélyege rám ragasztható legyen.
Megdöbbentem a "szélső" miatt. És ezt most nem fogom elmagyarázni, hogy miért, mert akkor megint csak olyasmit teszünk, aminek nincs értelme. De elmesélek valamit, és ez Rád nem vonatkozik. Kizárólag csak az én dolgom.
Életem első emléke: két és fél éves vagyok, 1940 nyarán. Akkor csatolják vissza Erdélyt Magyarországhoz. Mindenki izgul, mert felvirágzott vonatok hozzák a magyar hivatalnokokat és katonákat. Marosvásárhely akkoriban 70.000 lakósú város, de be van borítva virágtengerrel, és mindenki valamilyen magyaros ruhát visel. olyanokat, amelyek 20 évig a szekrények mélyén voltak benaftalinozva, bocskai ruhák, attilák, stb. Az én szüleim fiatalok voltak, és nekik nem volt ilyen ruhájuk, de Csíkból hozattak piros fekete csíkos háziszőttes szövetet, és abból készűlt nekünk székely népviseleti ruha, csíkos bokougró szoknya az említett szövetből, fehér buggyos újjú blúz és szoros fekete bársonymellényke.. Az én szoknyám, mint később mesélték, nem volt egy egész arasznyi, de székely ruha volt. Amikor beérkezett az állomásra az első magyar vonat, mindenki sírt. Öreg megroggyant falusi bácsik, sokszoknyás nénik, és mi, a polgárok, akik zokogva vártuk a magyarok bejövetelét-.
Aztán azonnal lehetett majd magyar iskolába menni.. És magyar ovóda is volt. És magyar cselédet tartottunk, és magyar volt hirtelen mindenki.
Négy évet tartott. Az utolsó évben a házunk lapos tetejére katonai megfigyelőcsoportot helyezett ki a katonai parancsnokság. Egész nap ott ültem köztük, és adtak nekem ajándékba egy piros fehér zöld szalagot, olyan ötven centi hosszú és 8 centi széles lehetett. Aztán Erdélyt visszacsatolták Romániához, a tankönyveinket be kellett szolgáltatni. Az első és másodosztályos könyveimet úgy hívták, székelyesen: Betűbokréta. Aztán jöttek új tankönyvek, valamennyit oroszból fordították, mi meg a Csodaszarvas helyett Romulusz és Rémusz legendáját tanultuk az iskolában. A darabka szalagot anyám év - tízedekig őrizte, valahol reménykedett valamiben. Hiába.
Amikor áttelepültem Magyarországra 1971-ben, itt már lerománoztak engem, és sokan kérdezték: honnan tudok én ilyen jól magyarul?
Aztán disszidáltunk Németországba, és a környékről összegyűjtöttem a magyarokat. Voltunk vagy negyvenen, szedett-vedett társaság, kultúra kevés, nívó majdnem semmi. De találkoztunk egyszer egy hónapban, minden hét első szerdáján, egy kávézóban, azért, hogy magyarul beszélhessünk.
Voltak ott Erdélyből, Kárpát -Ukrajnából, Máramarosból, Újvidék környékéről, Dunaszerdahelyről, Kassáról, és természetesen az anyaországból is egy páran, akik bizony megkérdezték tőlünk többiektől, hogy mit magyarkodunk? A magyarországiak nem tudták elképzelni, hogy nekünk, akik az elcsatolt területekről jöttünk, mit jelent magyarul beszélni, és egy szabad országban magyarnak vallani magunkat! Akkor mondtam el, amit itt most elismételek, és ezért írtam meg ezt az egészet: Magyarországon könnyű, és nem vicc magyarnak lenni! Ott ez természetes állapot! De légy te magyar az elcsatolt területeken! Próbáld csak meg...
Az egyik erdélyi családhoz kiengedték a nagymamát látogatóba. A férfinek születésnapja volt, meghívták a magyar csoportot ünnepelni. Persze, ilyenkor az ember rádalolta a Bodri kutyát a fekete szárú menyecskére, hiszen szabad volt magyar nótát énekelni, sőt, magyarul ordítani is szabad volt... megkérdeztük az öreg erdélyi nénit, hogy mi a kedvenc nótája, mert azt is elénekeljük! Azt mondta, és most jól figyelj:
-Kedveskéim! Aranyos Kedveskéim! Nem ismerek én már nótákat! Hiszen hozzánk az én életemben már nem jöttek el a magyar nóták.... Hatvan éve nem jöttek el már... Nem tudom én, hogy milyenek a nóták.... Lehet, hogy azért kezdtünk el könnyezni valamennyien, mert már részegek voltunk. De az is lehet, hogy azért, mert nem tudtunk mit mondani... Aztán a néni visszautazott a nóták nélküli Erdélybe...
És az egyik hölgy, egy tanárnő Kelenvölgyből, aki rettenetesen igyekezett, hogy német férje mellett németté tudjon válni, először megharagudott ránk, aztán belátta, hogy - tényleg nagyon jó magyarnak lenni... Ennek a hölgynek a lánya, aki már nem tud magyarul, szült egy kis német leánykát. És a mi kelenvölgyi csoporttársunk elment egy hangstúdióba, és elénekelte DVD-re az összes magyar nótát, amit tudott. Az unokájának. Hogyha az nem is beszél majd magyarul, hallhassa, hogy a nagyanyja miket énekelt neki Van belőle egy példányom, elküldte nekem, ér azt mondta: nekem köszönheti, hogy felébresztettem benne ezt a csodálatos magyarságtudatot. Hálás nekem érte...
Szerintem ez azért fegyvertény volt...
De az emlékezésnek még nincsen vége. Már Pesten éltem, amikor megismerkedtem egy idősebb úriemberrel valamilyen hivatalos helyről. Kérdezte, nem ismerem-e -és itt az anyám nevét mondta. Mondtam: ismerem. Azt válaszolta: Milyen gyönyörű nő volt! Csak már foglal volt. Ő szerette ezt az asszonyt. Négy évig reménykedett, hogy hátha-hátha, de aztán jött Erdély szétdarabolása, és vissza kellett menjen Magyarországra. Amikor anyám meglátogatott, összehoztam őket. (Apa akkor már rég egy másik nővel élt, aki fél cigány volt) Csak nézték egymást, fogták egymás kezét, és két órán keresztül sírtak. Aztán anyának indult a vonata, vissza kellett mennie Romániába. Pár évre rá meghalt. Még nem volt annyi idős, mint én most. A férfit soha többé nem láttam, de nem is lett volna mit mondjunk egymásnak...Az elsírható könnyek már elapadtak...
Már az utolsó kádári években eszükbe jutott Kádáréknak, hogy mekkora hülyék voltak, amikor a külföldön élő magyarokat korlátozták abban hogy hazajöjjenek, és itthon költsék el a valutájukat! Ekkor a követségen keresztül minden városba üzentek, hogy valakik a külügytől meglátogatják a külföldön élő magyar csoportokat, hogy szorosabbra fűzzék a kapcsolatot az anyaországgal.
meg is érkeztek, hárman.
Két férfi, és egy hölgy. Kocsival vártuk őket, kerti ünnepséget rendeztünk nekik, és magyar nótákat énekeltünk velük együtt. Azt, hogy elindultam szép hazámból.... meg azt hogy Szálj madár szálj, engem mindig várj, ha az isten néked rendelt enyém leszel már... meg azt, hogy Felszállott a páva, a vármegye házra...
Mi nem sírtunk, mert mi mindig ezt énekeltük. De ők sírtak bizony... Az úr és a hölgy a külügytől... Már alkonyodott, fáklyákat és tüzet gyújtottunk a kertben, és valaki Radnóti verset szavalt...
Kicsi Lányom, ne haragudj, hogy elmondtam ezeket a dolgokat, vedd úgy, hogy csak mesélek itt, öreg asszonyként, talán érzelgős vagyok, és összeszorul a szívem, amikor arra gondolok, hogy magyar vagyok. Nem hangoztathatom, hogy büszke vagyok rá, csak itt, kint a szabad Németországban, mert ha otthon "magyarkodom", veszélyesnek ítélik... Le is néznek... És "szélsőségesnek" neveznek...
Szereztem egy rovásírás ÁBC-t, most azt tanulom. Szent István kiirttatta a székely rovásírást, melynek négyezer éves emlékei vannak szerte a világon magyar nyelven, és Erdélyben még itt-ott megmaradtak. Faragott szószékeken, templomok mennyezeti kazettáiban, alapkövekben bevésve, máig olvashatóan: Egy az Isten... Már csak megtanulom az őseim írásmódját, mert lehet, hogy el kell számoljak vele... Lehet, hogy ez is olyan, mint a kísértetek, akikben nem hisz az ember, pedig vannak! A tudattalanunkban őrizzük őket...
Hát ez lett volna, ami eszembe jutott a leveledre. Kérlek, bocsásd meg nekem, hogy ezt leírtam. Még soha nem mondtam el senkinek. Lehet, hogy tényleg szélsőséges vagyok, mert rengeteg minden van, ami nagyon fáj. Lehetséges, hogy pontosan ez a szélsőség? Persze, ez esetben: vállalom.
Köszönöm, hogy elolvastad. Ölellek, Iza
