Ma érkeztek meg hozzánk a kertbe. Egy aranyos zöld fejű ruca ifjú, meg egy- a háttérbe teljesen beolvadó színű nőstény. Aludtak mindketten a kicsi kerti tó mellett, a lehullt avarban. A nőstényt meg sem láttam volna, ha nem figyelek fel az aranyos zöld fejecskére. A mimikri tökéletes, három méterről láttam meg először, hogy ketten vannak. Eddig minden évben erre jött egy-egy pár, és szeretném, ha valahol a bozótban költenének, mert a lelki szemeim előtt már látok 3-4-5 sárga pihés kis kacsafejet, ahogyan a tavon úsznak libasorban. Ez a tó mesterséges, a lakótelep kertjébe dísznek készítették, de már vannak benne nem csak aranyhalat, amelyeket a lakóközösség vásárolt, hanem kis szürke halivadékok is, 3-4-5 centisek is vannak, és ezeket egészen biztos, hogy nem az aranyhalak hozták össze. Mert akkor ezek is pirosak lennének- gondolom-, de nem, ezek csak szürkék... Elgondolni nem tudom, hogyan kerültek bele a tóba, és főleg mit esznek, mert senki sem eteti őket. Van két tavi rózsa tő is két tartályban a tó fenekén, tisztán lehet látni, mert az egész tó 70-80 centiméter mély lehet, inkább kevesebb. Az arany halak a tartály körül tartózkodnak, mintha csak egy korall szírt lenne, persze, nem az. És a kacsákat aztán igazán senki nem hívta ide. Fici bridzsezik éppen ezért most inkább itt mondom el, hogy mekkora csodában van részem: egy talpalatnyi vízben és a környékén hogyan kezdődik el az élet. Az ilyesmit persze tudja az ember, de mindig újra és újra elcsodálkozom: az élet nagyszerű dolog, és talán vadkacsának, meg kis szürke halnak is nagyon jó lenni, ha van az embernek egy otthona. Ha hagyják, hogy legyen egy otthon valahol...
