HTML

Isa Schneider: Morfond ír, Morfond olvas...

A könyveimről. A www.isaschneider.hu honlapon megtekinthetőek. OLVASD EL ŐKET, NEM FOGOD MEGBÁNNI. A világról, amelyben élek. A képeimről. Lásd a honlapon. Rólam..., aki legalább is. Az ennivalókról. Mit írtak rólam mások. Mit írok másokról én.

Friss topikok

Linkblog

"Mindig meglep, ha szembesülök egy általam nagyra becsült ember szerénységével, és bocsáss meg, de kishitűségével.  

Nálad is rácsodálkoztam erre, mert csak az én környezetemben kapásból fel tudnék sorolni igencsak sok olvasót, aki a rajongód és keresve várja az újonnan megjelent könyveidet.

Na, ezt nem is ecsetelném tovább, de sokan szeretünk, ez így van, hidd el!

És azon túl, hogy „szeretünk”, még egy energiát és erőt adó példaképnek is „megfelelsz”.

 Mert ha nem tudnád, egy példakép vizsgát is jelessel abszolváltál!

Hiszen itt van egy ragyogó nő, aki nem hagyja magát, nem adja fel, még a legnehezebb helyzetekből is kivágja magát, a jég hátán is megél, nem ismer lehetetlent. Ki és megéli a kreativitását, nem herdálja el a tálentumait, hanem alkot és alkot, fest és ír, meg főz és nem mellesleg gyógyít, és ráadásul még szép párkapcsolatban is él, a „jóban-rosszban”-t is gyakorolja, szerényen él és kendőzetlen őszinteséggel ír…(ez engem mindig levesz a lábamról, ha valaki vállalja önmagát és mer önmaga lenni…) hirtelen ennyi jut eszembe Rólad, én az 51. olvasód ilyennek látlak. És nem vagyok egyedül!

Én is ilyen tartalmas életre törekszem, ezért vagy példakép.

 Sok közös vonásunk van, azon túl, hogy én is vásárhelyi „lány” vagyok. lehetnék tiszteletbeli Föld utcai Lány?"

 

Persze, hogy igen. Nem kell azzá lenned, mert az vagy, ab ovo,

születésedtől fogva.  és én egyszer boldog lennék a történetedért...

Ne feledd: MINKET Főld utcai Lányokat nem lehet kíírtani! Ölel Izuka

komment

A hegyeimnek üzenem

A hegyeimnek üzenem:

Még tartsanak ki, ha lehet.

-          Legyen szent ez az üzenet-.

Mert  ember sokat nem tehet,

mint sziklakő, a gerinc porlad

a havasok hava elolvad…. 

Kell   sok  magyar szívű  nép,

hegy nemzedékek jöjjenek!

 de követ  pusztító telek,

jönnek, s felszálló kiáltás:

Porladnak, hullnak a hegyek,

Figyeljünk oda,! Emberek!

Bárhol is vagyunk a Földön,

Velünk nyögnek a bérceink

 szerteszét  szórva véreink,

Trianon vágott a húsba,

testünk  gombostűre szúrva

vergődik, és  a hegyeken

süvít a hazug, az idegen

szél.  Köveiteket keresem

Hegyek!  Vagytok még szívemben,

de mi lesz, ha meghalok?

Sziklátok hány szívben ragyog

és vajon ti  meddig  éltek,

álltok ellent a télnek,

idegen  nemzeti fagynak?

 Éveink gyorsan haladnak,

lassan már nem lesz senki,

ki a sziklákat keresi ….

Ezért, - Hegyeim – üzenem,

még tartsatok ki keveset,

és legyen szent ez az üzenet.

Tartsatok ki, amíg lehet.

Kívánok boldog Ünnepet…

 

 

 

 

komment

Kedves Barátnőim és Barátaim! Olvasóim és Fan -Klubom tagjai!

Mindenkinek boldog ünnepeket kívánok, sok-sok szeretettel Isa, Izuka, vagy, amit akartok!

 

komment

Újabb versem nyomtatásban

A miskolci székhelyű irodalmi Rádió arra érdemesített, hogy festményeimmel illusztrálja a 2012-es Naptárát...

komment

Szomorú Vasárnap.

 Huszonnégy óra, amikor velem nem történik semmi említésre méltó.

            Ebéd előtt volt, amikor levittem a szemetet és a kapu mellett álló fenyőfa alatt felfedeztem egy kerti törpét. Igazából nem is egy egész, csak egy fél kerti törpe volt, mert egyrészt alacsony, másrészt ülő állapotban mutatkozik. Ráadásul az ölében van egy zsák, tele fenyőtobozzal és sztaniollal. 

A kerti törpék felállítást építési engedélyhez kötik errefelé. Meghatározzák: milyen színű, mekkora lehet, és mit ábrázolhat.

            Ebben a házban még sokan laknak mások is, akárki kiállíthatta ide ezt a giccset.  Gyanúm a földszinti iráni orvos két gyerekére esik, másnak nincsenek  gyerekei. Azt pedig egyetlen felnőttről sem tudom elképzelni, hogy kiállítja ide a kerti törpéjét.

            Viszont ezek az irániak muzulmánok, nekik nem szabad emberformákat sem ábrázolni, sem kiállítani, ezt írja a Korán.  Tehát akkor most a gyerekeké a tárgy, vagy nem a gyerekeké?

            Van a szomszéd lépcsőházban egy „barátnőfélém” egy hölgy, akivel 5 év alatt 4-5 alkalommal kávéztunk, és  így egy kicsit „összebarátkoztunk”. Nagy dolog ez ezen a vidéken.

Tőle fogom megkérdezni, hogy szóljunk-e az irániaknak, vagy egyszerűen dobjuk szemétbe a dísztárgyat?

            Délután négytől a Ház Hölgyei a múzeumban együtt kávéznak. Ha tetszik, ha nem, oda el kell menjek én is, ne lógjak már ki annyira a sorból. Persze, kilógok, így  is, úgy is, - (csak egy koszos külföldi vagyok, !), de legalább ne lássák rajtam, hogy ezt én is tudom. Szóval, elmegyek, összegyűlünk, teázunk, ásványvizet iszunk, megint teázunk.  megbeszéljük (Istenem-uram,  miért kell nekem ide jönni közéjük?), hogy melyik víz a jobb, a szénsavas, vagy a nem szénsavas, esetleg a közepesen szénsavas vizek a legegészségesebbek, aztán elmondjuk, hogy ki mit olvasott és mit ne olvasson el semmi pénzért, később rátérünk a ház kiadásaira,  hiszen nem bevallottan erre megy ki az egész, hogy nehogy valakinek valamiből a társasházban több jusson…

            Nincs kedvem hozzá, tehát rátérek  a műtárgyra, és megkérdem az én „barátnőmet” a szomszéd lépcsőházból, hogy látta-e a csodás díszítést?

            Látta hát! Az övé. Ő tette oda.

Azt hittem, lenyelem a nyelvemet. A törpéről pedig kiderült, hogy nem az, hanem Mikulás. Mikulás törpe. és hogy egész decemberben nézhetjük, a fenyő alatt.

A hölgy persze- látván az arcomat, megsértődött. Azóta nincs barátnőm a házban. Viszont van egy elviselnivaló kerti törpénk, látnom kell nap, mint nap. Utóbbi napokban   - bár kerülő-,  de csak a hátsó kaput használom, hogy ne kelljen szembemennem az átok förmedvénnyel.

            Ezen az estén egy másik barátnőm,( - ez tényleg az –volt--) meghívott magához. Azonnal sikerült beépítenem három akadályt. Először is rossz címet olvastam le a cetliről, amit a taxisnak   hibásan adtam meg. Egy arab taxissal bolyongtunk az éjszakában, és nem találtuk a helyet sehol. Akkor jutott eszembe, hogy elolvassam a cédulát  még egyszer. Meg is történt, rájöttem: hülye vagyok, de né, nem látok rendesen, holnap operálják a szememet. Jó, elindultunk egy más irányba, erdőn-mezőn, azt hittem, egy Mőbiusz - szalagba értünk, ahonnan tudvalévő, hogy nincs kijárat.  50 Eurót mutatott a taxióra, amikor végre megérkeztünk. Már kételkedtem benne, hogy egyáltalán ide jutok-e élve?

A másik kellemetlenség az volt, hogy felvezette barátnőm a férjét, aki ugyan kezet adott, de egy szó nem sok, annyit nem váltott velem. Azonnal visszahúzódott egy másik szobába, ahonnan ötpercenként előjött, és kérdő szemekkel nézett rám, hogy még mindig itt vagyok? Minden benne volt ebben a tekintetben. Az is, hogy minek jöttem? Miért nem megyek már a fenébe? Különben is! Mit keresek itt?

Ottlétem 25 –ik percében barátnőm felvezette az új kutyát. Fiatal, hatalmas vadászkutya, neveletlen ás barátkozó, kedves óriási. Csupa barátságból végigsimogatott a karomon, a karmaitól lejött mindkét oldalon a bőröm. A harmincadik percben bejódozva és bekötve álltam fel, amikor a fér harmadszor megnézte, hogy ott vagyok –e még,  mondtam: hívjanak egy taxit, hazamegyek.

Fájdalomdíjból vagy miből, barátnőm saját kocsiján hazahozott. nem tudtam megállni, hogy el ne mondjam: Kétszer voltam náluk, először, és utoljára. Nem, nem a kutya miatt, mert azt máskor is szívesen elviselem. Rágjon össze, ha akar., Hanem a férj miatt, aki bizonyára kedves, szellemes, művelt úriember,- nálam nem áll nyerésre, én oda a lábamat be nem teszem.  Most már ez a barátnőm sincs meg.  Kell nekem is örökké pofázni. Mert én vagyok az igazság bajnoka, vagy valami ilyen. Egyetlen reményem, hogy a kutya szeretettel fog megemlékezni rólam, mert nem vágtam pofán, amikor megkarmolt.

Na, ezek a dolgok történtek ebéd elöttől estig. Másnap, - és még nem múlt el huszonnégy óra: megműtötték a szememet. A karomba a doki be akart kötni egy tűt, de látván sebeimet, nagyon csúnyán nézett rám. Tekintetéből kiolvastam: azt hiszi, hogy itt szado  -mazo történt valamely formában. Mondtam neki: csak a kutya akart megölelni. Láttam rajta, hogy megnyugodott. Ez csak valamicske szodomiát takar,istenkém,  nem kell komolyan venni. benne van a pakliban.. Megnyugodott, kiszedte a szememet, másikat tett helyette, és gyorsan kiengedett a praxisból.

Itthon megnéztem a tűkörben. Amennyire látom, más a színe, egyszer egy hiúznál láttam ilyen szemet! Mi az, ember szem nem volt kéznél?

Fici nyugtat: elmúlik, csak most még piros egy kicsit.

Piros? Tudomásom szerint az én szemem zöld! Volt. Az egyik most is zöld, csak a másik piros. Nyugtatgat engem az én Uram. Majd lesz ez rosszabb is! Ezt már nem tudom elviselni.

Bedobtam egy altatót, és aludtam néhány órát. Amikor felébredtem, még volt egy óra  24-ből. Ezt tépelődéssel töltöttem. Azon gondolkoztam: mi lesz a kerti törpével. A kételyek mardostak.  Megbocsájtja nekem a kutya, hogy nem haraptam meg, amikor összekarmolt? Mit gondol rólam a szemész doki?

És lesz-e nekem még ebben az életben két szép, - látó – zöld szemem?

Vagy az egyik zöld, amelyikkel nem látok, így marad, és az új, a piros, - igen, az, amelyik olyan, mint egy hiúzé -, örökre piros marad, és azzal sem fogok látni, mint ebben a pillanatban?

Mivel a jövő bizonytalan, ezért itt még gyorsan leírom életem utolsó kalandjait,. Hadd bizonyítsa ez az írás, hogy amikor még láttam egy kicsit, akkor tudtam írni.

-          Elég rondán tudtál írni-, avatkozik bele Fici is a megoldásba.

            Ez már elég a VÉG - hez!!! Tehát

V   É   G   E

A szememnek, a barátnőimnek, a kutyának, akit most már soha többé nem látok, az írásnak is vége, Egyetlen dolog maradt elintézetlenül. A kerti törpe.

  

 

komment

Szóval, kiderült, hogy szürkében szürkét látok, szemorvos közölte, ez hályog, menjek, és vágassam le. A balfelöliről leszedték, de még nem látok jól, ezért is nem jeleskedem az írással. Közben persze mások azárt írnak, amiért lustálkodok.

Barátom, Péter, írt egy nagyon szép könyvet, félvakon is elolvastam, és örvendek neki.

A másik szememről jan. 5-én szedik le a hályogot. Most hangoskönyveket hallgatok, mert  nehezen megy az olvasás. Ennyi.

komment

Alexandra ONLINE | Könyvmaraton

www.alexandra.hu/scripts/cgi/.../GetDoc?...o...

3 napja - A kiadó gondozásában az évek során olyan klasszikus és kortárs írók művei jelentek meg, mint Isa Schneider, Victor Hugo, Hans Habe, Howard Spring, ...

Látjátok, ki-mindenkivel emlegetnek engem egy lapon, sőt, egy lélegzetre? Hát azért ez meghatott, és most eldicsekedtem vele.

komment

Egy asszony a Föld utcából

 

Orvos, író és festő. Hogy ezek közül melyik az igazi Isa Schneider, talán saját maga sem tudná megmondani. Lehet, hogy e három így együtt és egyszerre volt és van jelen életében, hogy az aztán egy adott pillanatban abban teljesedjék ki, amelyikre a legnagyobb szüksége van. A Vármegye Galériában november 20-ig a festői énjével találkozhatnak az érdeklődők.

 

- Művészi hitvallásának egyik fontos tétele, hogy az igazi műalkotás örömet kell, hogy okozzon a szemlélőjének. Valóban ennyire fontos ez?

- Mindenképpen valamiféle élményt kell adnia. Ha egy kiállításomon valaki azt mondja, hogy a képeim boldoggá tették, azt borzasztó nagy eredménynek érzem. Hiszem, hogy a festő mindig a néző reakcióiból táplálkozik, s ezért ami nem szép, az számomra nem művészet. Talán ezért sem vagyok egy avantgárd párti, miközben nem vagyok abszolút figuratív sem. A legkedvesebb művészettörténeti korszakom az impresszionistákkal kezdődik és tart egészen az art deco-ig. Ebbe természetesen beletartozik a szecesszió, s benne van az expresszionizmus is.

- Vissza a klasszikusokhoz?

- És a természethez. A témakeresésben legalábbis mindenképpen. Az elmúlt száz év kitermelte a galeristákat, akik tanultak egy csomó olyan dolgot, amire az égadta egy világon semmi szüksége sincs egy művésznek. Egy művésznek csak arra lenne szüksége, hogy a galerista eladja a képét, nem pedig arra, hogy meghatározza: mi az, amit fessen. A legnagyobb baj, hogy nem maguk a művészek, hanem mások határozzák meg, hogy ki a művész és mi a művészet, mi az, ami a menő, s amit el lehet adni.

- A mai fiatal képzőművészek egy nagy kiugrási lehetősége azonban éppen az, ha egy galéria felkarolja.

- Amikor elkezdtem festeni, egy barátom a hiper-szuper fotófelszerelésével reprókat csinált a képeimről, amiket én persze megmutattam a barátaimnak is. Volt közöttük egy német orvostiszt, aki egy óriási kaszárnyában dolgozott. Így került több mint száz képem a tiszti kaszinó falára, s a kaszárnya végül úgy beszélt rólam, hogy a „mi művésznőnk”. Nekem így indult a pályám, de mindenkinek saját magának kell megtalálnia azt az utat, amelyen el tud indulni. A rendszerváltás óta figyelemmel kísérem a budapesti galériákat, mert 1994-ben valaki felvetette, hogy miért nem csinálok egy saját galériát magamnak. Akkor volt körülbelül tíz, most van vagy ötven. Gyakorlatilag annyira tele van a piac galériákkal, hogy nem olyan nagy kunszt összehozni egy kiállítást. Ráadásul a mai gyakorlat szerint sok könyvesbolt, kávéház és különféle bank is helyet ad a kortárs tárlatoknak.

- Képeinek, amellett, hogy élénk, vidám színekkel készültek, közös vonása a nő és a női szépség megjelenítése.

- Pedig nem vagyok feminista. De a női arc, a női szépség évezredek óta alkalmas allegóriákra, s arra, hogy jelként, ikonként használjuk. A férfiarcok nem. S nem is olyan módon szépek, hogy azt esztétikusan fel lehessen vezetni. Persze a történelmi portrék adott esetben gyönyörűek tudnak lenni, de ki  akasztja fel ezeket a falára?

- A nők aztán főszereplővé váltak minden regényében is. Kik voltak ezeknek az asszonyoknak az előképei?

- Gyermekkoromban Marosvásárhelyt a Föld utcában laktam, ahol velem együtt élt huszonnégy-huszonhat kölyök, köztük rengeteg barátnőm, akikkel ezt az aszfaltnélküli utcát grundként használtuk. Ennek az erdélyi magyar kisvárosnak a gyerekei mára térben és időben is szétszóródtak. Nem volt olyan nagyon jó életünk, hogy ottmaradjunk, de a szülőföldet elhagyni borzasztóan nehéz. Nem volt semmink, csak a saját magunkba vetett végtelen nagy bizalom és hit, hogy ezt úgyis és mindennek ellenére meg tudjuk csinálni. A könyvsorozatom ezekről a Föld utcai lányokról, illetve a sorsukról szól. Valaki azt írta róluk egy újságban, hogy sikeresek lettek. Ez nem igaz, én nem így fogom fel a dolgot. Tovább tudtak élni, talpra tudtak állni.

- Vagyis regényei kivétel nélkül hiteles történeteken alapulnak?

- A történetek önmagukban és alapvetően hitelesek. De ha valaki elmond nekem egy történetet, az még korántsem jelenti azt, hogy könyv lesz belőle. Egy könyvnek kell, hogy legyen valamilyen oka, társadalmi háttere, s fontos, hogy el tudjam helyezni térben és időben is, különben ponyva lesz belőle. Persze egy írónak mindig van annyi szabadsága, hogy egy kicsit felturbózza a történetet, kiemeljen belőle akár lényegtelennek tűnő részleteket is. S ettől kezdve a történet már nem kizárólag azé a nőé, aki elmesélte nekem, hanem önálló életét él. Könyvvé válik.

- Mint ahogy Az orvosnők korán halnak című kötete is, amelyet flúgos önéletrajzként határoz meg. Mennyire különül el önben az orvos, a festő és az író?

- Mindegyik én vagyok. Bár több mint három évtizedig dolgoztam orvosként Erdélyben, Magyarországon és Németországban, eredetileg grafikusi szakdiplomával végeztem el Marosvásárhelyen a Képzőművészeti Iskolát. Innen egyenesen út vezetett volna a kolozsvári Képzőművészeti Főiskolára. Erre azonban nem volt pénzünk, s így maradt Marosvásárhely az orvosi egyetemével. Felvettek és elvégeztem. Három évre kihelyeztek falura, majd versenyvizsgával visszakerültem Vásárhelyre, ahol ugyan volt gázfűtés, de nem volt lakásom. Sokáig egy disznópajtában laktam, melyet én magam súroltam tisztára, és lila füzetborító papírokkal tapétáztam ki. Vagyis történt velem egy sor olyan dolog, amiről egész egyszerűen írnom kellett. A lélekgyógyászok szerint ugyanis azzal, ha kiírjuk magunkból a sérelmeinket, el is tudjuk engedni azokat. Ezt a terápiás fogást nem átallottam saját magamon is alkalmazni. Az írás segített feldolgozni egy csomó mindent. Persze eközben a festés mindig az életem része volt és maradt. Az embernek valahol meg kell találnia helyét a nap alatt. Nekem ez sokáig tartott és egyáltalán nem volt könnyű.

Barta Boglárka

 

Keretes:

Isa Schneider

Marosvásárhelyen született, ahol a Képzőművészeti Iskola grafika tanszakán érettségizett, majd az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen szerzett diplomát.

32 éven át gyógyított, közben volt ötven egyéni kiállítása többek között Magyarországon, Németországban és Amerikában.

Kizárólag magyar nyelven ír, eddig 25 könyve jelent meg.

komment

Kedves Izuka!
 
Hát, Veletek tényleg mindig történik valami! :-( Remélem, az övsömör elmúlóban (nekem is volt 2 éve, tudom, milyen...) és a Te homlokodon is halványult a kékség. Még jó, hogy a kiállítás megnyitóra elmúlt!
 
Jelentem, ma reggel fejeztem be a Morfondírt az utcán, munkába jövet. Leszálltam a villamosról, miközben olvastam, és, amíg beértem, elolvastam az utolsó 2 oldalt!
Nagyon érdekes, szórakoztató könyv! Ráadásul sokat tanultam belőle. Izukám, az önirónia, a cinizmus, a ti kettőtök viszonya, kis szurkálódásaitok egymással, mind-mind imádnivaló! A humorod is nagyon egyedi, és szeretem, ahogy nem átlagosak a meglátásaid. Ezt az angol úgy mondja, hogy: "think outside the box." Többnyire a kreativitásra mondják, hogy légy kreatív, légy újító, merj eltérni a szabványostól, hát ez Rád teljes mértékben benne van.
Egy hadviselt, vagány csaj vagy, ízig-vérig belevaló nő!
Nagyon bírlak!
Zoltánnak is fel-felolvastam egy-egy részt, nagyon elismerőleg hallgatta. Jót nevettünk a kínai-európai gasztronómiai összehasonlításon, hogy ti. mi undorodunk a kutyahústól, miközben mi kérődzők mirigyváladékát isszuk, és penészes sajtot eszünk! :-D Hogy milyen igazad van. Minden relatív.
Az utazásaitok is nagyon érdekesek, viccesek, úgy örülök, hogy így tudtok élni, megérdemlitek, megjártátok a nyomort, volt részetek sok nehézségben, és kívánom, hogy minél tovább tudjátok ezt az életmódot élvezni, ibuprofen ide, vagy oda. :-)
 

komment

Az ember

Mintha egy másik idősíkban beszélgettünk volna. Valahol, ahol teljesen természetes, hogy valaki több szakmát űz egyszerre. Isa amolyan modern polihisztor, embereket gyógyít, fest és nem utolsó sorban verseket és regényeket ír. A tudományterületek bármelyikében otthonosan mozog.

A foglalkozásodat tekintve minek tartod magad?

 

Úgy érzem, legbelül orvos-író vagyok. Gondolj csak Bulgakovra, Csehovra, vagy Németh Lászlóra. Persze távol áll tőlem, hogy íróként hozzájuk merjem hasonlítani magam, de orvos és képzőművész vagyok. Marosvásárhelyen, szülővárosomban, képzőművészeti iskolát és orvosi egyetemet végeztem. Ám asszony is vagyok, egy a hárommilliárdból. Talán nincs bennem semmi olyan képesség vagy tulajdonság, amit ki kellene emelni, de szeretem az igaz meséket, a jó történeteket. Nem hagynak nyugodni, addig, amíg le nem írom őket.

Visszatérve a kérdésedre! Tudod, C. G. Jung, a nagy svájci orvos szerint mindenki álarc mögé bújva egy perszónát, egy személyt játszik az életben, így talán én is. De egy valami egészen biztos velem kapcsolatban. Az, hogy Isa Schneider a nevem, és ez alatt a név alatt eddig 22 könyvem jelent meg. Egy kicsit talán csodabogár vagyok, aki egyszerre több mindennel foglalkozik.

Két pontot is teszel az I-re. Miért?


Egy korábbi kiadóm azt tanácsolta, válasszak magamnak írói álnevet. Mondtam jó, rakjanak az I-re két pontot, legyek Isa Schneider. Ez egy idegen betű. Én vicceltem, ők meg örültek neki.
Mi miatt hagytad abba az aktív orvosi tevékenységet?
Harminckét éven át, napi tizennégy órákat dolgoztam. A végén már nem nagyon aludtam, ha igen, akkor álmaimban is a pacientúrára gondoltam, és egyszer csak úgy éreztem, hogy pihennem kell. Abba kell hagyni, mert aki kimerül, az könnyebben hibázik. Nem akartam megvárni, hogy hibázzak. Igaz, nem lehet csak úgy abbahagyni ezt a hívatást. Ma is kérdeznek tőlem a barátaim ezt-azt, mindig mindenkinek fáj valahol. Ha tudok, segítek. A mai napig tagja vagyok az orvosi kamarának itthon és Németországban is.

Regényeket írtál a Föld utcai lányok életéről. Kik ők?

 


A lányok, akikkel együtt nőttünk fel. Az életük, a sorsuk több esetben különleges. Eddig sok, különböző témájú könyvem jelent meg, de a regényeimet kedvelem a legjobban. Azokat, amelyek hősei a mitikus és mesés "Föld utcából" származnak. Az utca valóban létezik. Akkor régen nem volt leaszfaltozva, járművek nem jártak rajta. Grund volt, annak a 24-26 gyereknek, akik ott laktak. Ők voltak a barátaim, játszótársaim, sorstársaim, az ő történeteiket írom meg.

Olyan sok ember fájdalmát, örömét, sorsát hallgattam végig életem során, hogy úgy éreztem, le kell írnom a tapasztalataimat, a történeteimet, hátha mások erőt merítenek belőle. Nem akarok kitérni a politikai vonzatokra, hogy miért kellett, miért volt muszáj nagy részünknek elhagynia Erdélyt. A Szülőföldet elhagyni rettenetesen nehéz, és örök sebet hagy az emberben.
Ám az írást, első osztályos tanító nénimnek köszönhetem, aki csúnyának találta a macskakaparásaimat, és kérte a szüleimet, hogy írassanak velem naponta legalább egy füzetoldalt. Ez így maradt. Először naplót írtam, majd állattörténeteket, később orvos-történelmet, szociográfiákat, humoreszkeket, verseket és regényeket. Azóta sem hagytam abba.
Legutóbbi könyveim: A tizenegyedik Parancsolat, Lángba borult a tenger, A különös szerető, Csókolj meg utoljára, Hordalék, Judit szimfóniája, Hiúz asszony nem szeret, Őrült nők a fedélzeten és az Orvosnők korán halnak...
Kicsit harcos könyvek, azt taglalják, hogy miként lehet kijutni egy kedvezőtlen lelki helyzetből, hogyan lehet kijönni győztesen napjaink férfi-női harcaiból. A mai nő és mai férfi problémáját tárgyalják. Ajánlom mindenkinek, hátha rájönnek, hogyan lehet boldogabb, normálisabb életet élni. Anélkül, hogy egy életre megsebezzük magunkat, élettársunkat vagy szerelmünket.

Mennyire fontos, hogy könyveid címlapját saját festményeid díszítik?


Talán ez így többet árul el rólam. Legelőször a már létező képeim közül választottam egyet a megszületett könyvhöz, de most már van úgy, hogy a megírt szöveghez festek valamit. Az alkotás összetett folyamat, különböző dimenziói vannak. 1980 óta festek, szürrealista stílusú képeket akrillal, olajjal, akvarellel, akvatintával. Egyéni kiállításaim meghaladják a hatvanat. Írás és festés egy tőről fakad.
Művészként más területeket is kipróbáltál. Mi az, amit még nem?
Készítettem rengeteg barbár ékszert, bőrből, fémből, fél-drága kövekből, kerámiából, gyöngyből. Kagylókból dísztárgyakat és asztalokat állítottam össze. Szeretek mozaikot rakosgatni. Emellett utazásaim során mindig fényképezek. Egy valamit mégsem sikerült megtanulnom, szteppelni, mert nem volt rá lehetőségem.
Említetted az utazást. Úgy tudom, nem élsz egész évben Budapesten.
Egész életemben dolgoztam, de most végre van időm utazni. A világ sok országában jártam. Legutóbb Izlandon voltam a férjemmel. Hihetetlen volt megtapasztalni, hogy a nép lelkivilága egy láthatatlan mesevilágra épül. Tündérekre, manókra. A fregattmadarak zöld és kék tojásairól és a vadlovakról nem is beszélve. Gyönyörű és elképzelhetetlen élet ez egy európai ember számára, akinek az iskolázottsága a logikára épült.

A honlapodon arról írsz, hogy volt egy tündér nagymamád.


Volt is, persze, de csak én gondoltam úgy, hogy tündér. Nagyszerűen értett a növényekhez, bölcs volt és jóságos. Gyógyított állatot és embert. Sok gyermeket nevelt fel, mondott mesét és mitológiát. Sok mindent tanultam tőle, például a gyógynövényekről. De főzni is tanított. Az erdélyi ételek elkészítésén kívül sok mindent főzök, nemrég tanultam meg például Abbáziában tintahalat pucolni. Nem könnyű!

Mit írsz mostanában?


Velem mindig történik valami, gyakran a történetek találnak meg engem. Most hívott fel valaki, aki túl van egy súlyos betegségen, és kér, írjam meg az élettörténetét.
Évekkel ezelőtt a lutheri biblia egy részét modern magyar nyelvre kellett átültetnem. Úgy éreztem, hogy magyarul rímekbe kellene átírni, mire kinevettek. Na, ehhez képest nemrég a bibliát arameus nyelvre fordították (melyen eredetileg is íródott), és kiderült, hogy a biblia rímekbe volt szedve. Nekem volt igazam Mostanában a rovásírás érdekel, éppen ezt tanulmányozom, de új könyvet is írok. Idén ősszel jelenik meg az Ördögkerék, jövő tavasszal pedig a Titokzatos történetek. Minden élet egyszeri, csodálatos és megismételhetetlen. Az ember alapjában véve jó, ám a körülmények eltéríthetik. Vagyis minden sors egy kész regény, csak meg kell írni.

Hallottad, hogy olykor használják a szórakoztató irodalom kifejezést a könyveidre?


Igen, de nem zavar. Amikor az írás az írásért születik, az nem az én műfajom. Ha egy könyv olvasható, tanít, elgondolkodtat, akkor már nem jött létre hiába. Az én könyveimre még soha sem mondták, hogy unalmasak. De én is csak egy ember vagyok, szeretném, ha szeretnének. Úgy értem, a könyveimet. Lehet, hogy amit írok, az nem szépirodalom de irodalom, és az Olvasók azt mondják, nem lehet letenni. Ez pedig bőven elég, azt hiszem.

Írta:

 

Fotó:

komment

Képes versek és szobrok Erdélyből a Vármegye Galériában

Erdélyi impresziók a Várban

Két kiállítás is nyílt az Erdély Művészetéért Alapítvány szervezésében a Vármegye Galériában; kedden Képes versek – Képek-versek címmel a marosvásárhelyi Isa Schneider festményeiből, csütörtökön Vetró András kézdivásárhelyi szobrász munkáiból.

Isa Schneider negyven festményét állítja ki, és ezekhez kapcsolódva bemutatják a művész legújabb, 43 képes verset tartalmazó albumát. A képek legtöbbje tüzes színekkel készült virágokkal, gyertyával, macskával, mosolygó Nappal, Holddal és a nőről szól – mondta Csernitzy Mária művészettörténész, a kiállítás kurátora.

A galéria pincerészében Vetró András kézdivásárhelyi szobrászművész 30-35 szobra, kisplasztikája, fali bronz reliefje látható csütörtöktől. Vetró András 1948-ban született Temesváron, 1973-ban diplomázott a kolozsvári Szépművészeti Intézet szobrász szakán. Munkásságára nagy hatással volt Medgyessy Ferenc és Megyeri Barna.

A Vármegye Galéria mindkét kiállítása november 20-ig tart nyitva.

Rajtol a Webkastély verseny

komment

Regényei tobzódnak a képekben, stílusa színes, gördülékeny, plasztikus, minden érzéket megragadó. Eleven emberkeket ábrázol hallatlanul gazdag fantáziával.

Az Erdély Művészetéért Alapítvány szervezésében a Vármegye Galériában kedden Képes versek - Képek-versek címmel Isa Schneider festményeiből nyílik kiállítás.

Most a művésznő, Isa Schneider, negyven festményét állítja ki, és ezekhez kapcsolódva bemutatják a művész legújabb, 43 képes verset tartalmazó albumát. A képek legtöbbje tüzes színekkel készült virágokkal, gyertyával, macskával, mosolygó Nappal, Holddal és a nőről szól.
Az estet Baranyi Ferenc Kossuth-díjas költő nyitja meg és Torday Teri színésznő olvas fel Isa Schneider verseiből.

Legutóbbi három regénye - a Kísértetek, rejtelmek, átkok, az Asszony ördögkeréken és Az orvosnők korán halnak - a nőkről szólnak.

Nagy Zsuzsanna

komment

2011 szeptember 27., kedd

2011. október 18.  Isa Schneider Képes versek - képek - versek
Megnyitotta: Baranyi Ferenc - Kossuth díjas költő
Közreműködött: Horváth Lili Jászai díjas színművésznő

Kulcsár Edit - galériavezető

 

 ISA SCHNEIDER: MŰVÉSZI HITVALLÁS
 
 Hiszem,
 - hogy a művészetre szükség van,
 - hogy a műtárgy vagy műalkotás örömöt kell okozzon,
 - hogy ami nem szép, az ritkán művészet,
 - hogy nem lehet jó az alkotás, ha nem szép,
 - ha az alkotó létrehozott egy művet, azt meg kell mutatni, mert a művészet a közönség reflexiójából táplálkozik,
 - hogy a huszadik század „art brut” paranoid alkotásainak semmi köze a művészethez,
 - hogy a műalkotás boldoggá teszi a művészt és a nézőt egyaránt,
 - hogy nem muszáj feldarabolni a természetet, vagy testeket a hatás kedvéért,
 - hogy a nem szokványos anyagokkal készített u.n. tárgyak nem hordoznak művészi értéket,
 - hogy vissza kell térni témakeresésben a természethez és a klasszikusokhoz.
 - hogy a művészetben nincs szükség pornográfiára, mert az egy más ábrázolásmód,
 - hogy saját stílust kell kialakítani, mely messziről felismerhető.
        Boldog vagyok, hogy megadatott nekem a művészi kifejezés lehetősége.varmegye_meghivo_2011-09-05-screen_page_11varmegye_meghivo_2011-09-05-screen_page_2varmegye_meghivo_2011-09-05-screen_page_3varmegye_meghivo_2011-09-05-screen_page_4

You can follow any responses to this entry through the RSS 2.0 feed. Responses are currently closed, but you can trackback from your own site.

Comments are closed.

komment

Lila lettem

Budapesten találkám volt egy barátnőmmel.

A bárban,-  vagy büfé volt, esetleg kávézó?- nem láttam, hogy van egy lépcső elrejtve, és leestem.

A térdeimet nagyon megütöttem, de ez semmi volt ahhoz képest, hogy bevertem a fejemet a falba. A homlokom két helyen felrepedt, és elkezdtem vérezni, mint egy levágott  süldő malac. Az ütéstől elszédültem, de senki nem állt fel, hogy segítsen rajtam, csak az üzletvezető, aki féltében, hogy feljelentem, egy kötszeres doboz tartalmával megpróbálta ápolni a sérüléseimet.

Nagyon kedves volt tőle, megvártuk, amíg eláll a vérzés, aztán egy konyhakrepp segítségével le is törülte az arcomat. Ezután ketten segítettek felállni, mert egyedül nem sikerült.  Kiderült: csontom nem tört. Ez már önmagában jó, hiszen aki ismer, tudja, hogy néha eltöröm a csontjaimat.  Tényleg! Nem tudom miért van, de legalább négyszer eltört már itt-ott, hogy épp most miért nem, az rejtély, de jó, hogy fel tudtam állni.

Megtekintettem a sérülést a tűkörben, és úgy döntöttem, hogy nem kell bevarrni, mert csak rondább lesz a varrattól, ebcsont, eb bőr begyógyul magától. Az ijedelemtől eltekintve csak egy óriási vérömleny lett a homlokomra, egy púp, és két hasított seb,  ezeket egy gézlap borította, és leukoplaszt, melyet a kedves férfi, aki ápolt, a fogával tépett le a tekercsről. Sebaj, mondom magamban, a nyálban lizozym van, baktériumellenes, csak nem kapok leprát a palitól? Mire megjött a barátnőm, már teljesen szalonképes voltam, csak a hajam lógott véres csimbókokban, de ez ellen a helyszínen nem lehetett tenni egyáltalán semmit.

A Barátnőm örvendett, hogy ennyivel megúsztam. Én is.

Épp egy napra rá volt egy kiállításom, ahol meg kellett jelenjek. Előtte a fodrász addig dolgozott rajtam, amíg tupírozott frizurám eltakarta a sebeket, Még mondták is, hogy milyen jól nézek ki!!!

Elhittem egy szóra. A lábamon alig tudtam állni, mert a térdeim fájtak, de mindenki tudja: milyen egy hős vagyok. Én túlélek mindent, engem nem lehet kiirtani. Végig is álltam a dzsemborit, mindenki eljött, akit szeretek, meg is köszöntem nekik, aztán estére kelve lefeküdtem két napra, hogy nyalogassam a sebeimet. Másnap már a szemöldökömig terjedt a kék folt az arcomon, sőt, az orromon belül is, lilult, ahol a szemüvegem papucsai ültek. nem baj,- vigasztaltam magam, elmúlik.

Két nap múlva a galériavezető felhív: azonnal menj a galériába, fotózni fognak! Én? Így? Ahogy kinézek? Igen, te, és azonnal, vágd magad egy taxiba, riporter is lesz! Na menj szépen. Siess!!!

Rajtam még  pizsama,  van tíz percem, akkor fel hát, fel, és mosdani, öltözni, sminkelni, de hiába, a folt csak látszik, legalább az egyik felemen.

Megérkezem a galériához, nincs nyitva, húsz percig várok a hidegben, aztán jön valaki, és beengednek. N incs semmi baj, a riporternő aranyos, és azt mondja: a riporton nem fog meglátszani, hogy lila vagyok.

Viszont a fotós  is megjön, és ő is megnyugtat: majd úgy vesz fel, ahogyan nem látszik a lila folt.  Próbálkozunk, én állok, sőt beállok, szédelgek kicsit, egyik kezem itt, a másik ott, hogy támaszkodjak is, fotózunk, erre nézzen, ne arra, mosolyogjon, nem, ez nem jó, legyen szíves fordítsa az arcát jobbra, ne nem is, jobbra,  de balra inkább, vagy itt lilább? Nagy erőfeszítések közben a fotós a fényképezés  nagymesterének bizonyul, a képen tényleg nem vagyok lila. Kiválasztjuk azt, amelyiken a foltok nem látszanak, közben többször átrendezi a hajamat, hogy takarjon.

Egy órát tart a dolog, utána hazamegyek, és elhatározom, hogy ma mindent Fici végez, mert én beteg vagyok.  Otthon kiderül, hogy Fici betegebb, elkapta az őv sömör, rázza a hideg, és kijelenti, hogy ő most lefekszik, utána az özönvíz.

Engem estére színházba hívnak, Fici ápolása után úgy döntök, hogy nem illik nem elmenni. Az Operett színházban épp a  Cigányszerelemből  csinált paródiát a rendező, ki is nagy múltra tekinthet vissza, addig az oroszországi Jekatyerinenburgban volt rendező, hogy maradt volna ott… Igen, rendezni.

A cigányvajdát Verebes játszta, ismert, dünnyögő  dialektusában még énekelt is,  és egyszer nagy kínnal rácsapott a csizmájára, mintegy markírozva a táncot.  Ezt a Verebest örökké odateszik, ahová nem való, de úgy látszik, ő az ügyeletes orrából-beszélő, neki jelen kell lenni a menő produkciókban. Legyen mit elviselni annak a nézőnek!

 A színpadon kőrösfői népviseletbe öltözött gyönyörű lányok és magyar parasztasszonyok forgolódtak, meg persze  a cigányok tábor. Később olvasok egy előzetest: három világ csap itt össze, valahol egy erdélyi faluban, magyarok, románok és cigányok, hát ehhez képest a darab születésének idején még egy román sem lakott a kőrösfői vidéken. És a színpadon sem jeleskedtek katrincás, meg bocskoros szereplők. Ezt azért tudni kellene egy riporternek…

Az amúgy minden felnőtt magyar szívét melengető dallamok nagy vidámság, és kopuláló mozgások, koreográfia között zajlottak, utána kijött az igazgató, és helytelen magyarsággal megmagyarázta a bizonyítványát. Miért kell ilyen embereket odaengedni a színházak közelébe? Miért kell egy eredeti magyar darabot paródiává alakítani? Szegény színészek és énekesek mind kínlódhattak, - egyébként kiváló gárda volt-, de az előadásból csak egy persziflázs maradt.

Mi aztán elutaztunk. És én még mindig lila vagyok, de már megszoktam. És talán most már szeretek is lila lenni.

komment

Képes versek és szobrok Erdélyből a Vármegye Galériában

Két kiállítás is nyílik az Erdély Művészetéért Alapítvány szervezésében a Vármegye Galériában; kedden Képes versek - Képek-versek címmel a marosvásárhelyi Isa Schneider festményeiből, csütörtökön Vetró András kézdivásárhelyi szobrász munkáiból.

Forrás: MTI | Beküldte: gepnarancs | 2011. október 15. | Szólj hozzá!
 

Isa Schneider negyven festményét állítja ki, és ezekhez kapcsolódva bemutatják a művész legújabb, 43 képes verset tartalmazó albumát. A képek legtöbbje tüzes színekkel készült virágokkal, gyertyával, macskával, mosolygó Nappal, Holddal és a nőről szól – mondta Csernitzy Mária művészettörténész, a kiállítás kurátora az MTI-nek. Az estet Baranyi Ferenc Kossuth-díjas költő nyitja meg és Torday Teri színésznő olvas fel Isa Schneider verseiből.

A festőművész Marosvásárhelyen látta meg a napvilágot Schneider Izabella néven, gyermekkorában már rajzolt, festett, verseket írt, szülővárosában grafikusi diplomát szerzett, mégis az orvosi pályát választotta és 32 éven át gyógyított. Manapság leginkább fest és ír, egyik kiadója választotta neki az Isa művésznevet.

Magát orvos-írónak tartja. “Művész vagyok, de asszony is, szeretem a jó történeteket és amíg le nem írom, nincs nyugalmam” – olvasható a művésznő honlapján. Eddig több mint húsz különböző témájú könyve jelent meg, legutóbbi három regénye – a Kísértetek, rejtelmek, átkok, az Asszony ördögkeréken és Az orvosnők korán halnak – a nőkről szólnak.

A galéria pincerészében Vetró András kézdivásárhelyi szobrászművész 30-35 szobra, kisplasztikája, fali bronz reliefje lesz látható csütörtöktől.

komment

1

Beszámoló az olaszországi útról, 2011-ben vagyunk.

Mielőtt a fentiekről beszámolnék,  még gyorsan elmondom, hogy mi történt augusztus nyolcadikán. Nagyon fontos nap számomra, mert ekkor jutott eszembe, hogy mi a frásznak nyüskölök én itt folyton, írok és festek, kiállítok, és  tartom a kapcsolatot aranyszemű Olvasóimmal, levelezek azzal a Száz Legjobb Barátnőmmel, meg azzal a másik száz emberrel, aki levelezik velem.

Ideje nyugdíjba menni. Ez az ötlet délelőtt 11.-kor jött, és tizenegy óra ötkor, már hajlamos is voltam erre, tizenegy tízkor pedig nyugdíjba mentem.

Éppen az olaszországi út előtt voltunk, és ezért vásároltam magamnak két szép ujjatlan, de flitterrel gazdagon kivarrt ingecskét, hogy majd szép legyek, mire odaérünk. Egy nyugdíjas nő is lehet szép, ha erről meg van győződve…

Fici az utolsó pillanatban vett egy GPS szerkentyűt, amelyik megmondja az embernek, hogy merre menjen, kicsoda, micsoda, és hol a radar, valamint figyelmeztet ha átlépted a sebességkorlátozást.  Nem tagadom, végig nagyon idegesített, de ez is egyike a Fici elektronikus kütyüinek, amelyekkel együtt kell élnem, mint a gazdájukkal is, csak mert a történelemelőtti időkben egy esős napon könnyelműen hozzámentem feleségül.

Kocsival vagyunk, és csak félútig megyünk, megalszunk egy barátságos városkában, melynek főterén egy kerthelyiségben tradicionális módon minden évben  felpótoljuk a vízháztartásunkat.  Persze, nem tiszta vízzel, mert melegben a sör azért  jobban esik. Szóval, pótoltuk a folyadékot. Ezeknek az olaszoknak az a mániájuk, hogy kis sörfalatkákat is szervíroznak, - és ezeket este héttől ingyen!- ,  amelyek aztán még több  folyadékot kívánnak.  Ilyenek a kis ecetes sós haldarabkák, sós-ecetes oliva bogyók, sós sajtos kenyérdarabkák, és szalámis sós apró izé-mizék, amelyekről nem tudtam rájönni, hogy micsodák.  De nagyon kívánják  a folyadékot.  Ezt tanúsíthatom.  És a folyadékot sörben mérik, nagyon drágán ugyan, de olyan jól esik…. Ennek eredményeként odajön egy tag, és elkéri a fölösleges székeinket, mondom: viheti mind a kettőt. Erre a tag röhögni kezd és megkérdi: ---én is ketten vagyok? 

Szeretném eltitkolni ezt a kettős látást Fici elől, de már nem lehet, a fogyasztást azonnal leállítja, és még másnap reggel is rajtam vidul a két székkel, amelyeket odaadtam és a két pasassal,  azzal a kettővel, akiknek odaadtam a székeket. Esküszik, hogy csak egy szék volt, és egy olasz, és ezt most már senki soha le nem mossa rólam, hogy ketten voltak azok bizony! Meg mernék esküdni, de nem forszírozom, mert megyünk mi még oda folyadékot pótolni… majd jövőre… Este hétkor, amikor ingyen adják a falatkákat…

Másnap este érünk Dianóba, a rendeltetési helyünkre, ahol húsz éve minden szeptemberben előfordulunk, és már hozzá tartozunk a berendezéshez.  Az utat vad narancsfák szegélyezik, és tele vannak az ágak vadnaranccsal. Azért vadak, mert ezek nem ehetőek, nincs ízük, de ha a fejedre esnek, lefolyik rajtad a narancslé, és utána sokáig illatozol.

Másnap kimegyünk kávézni, de elered az eső. Ernyőnk van ugyan, de a kocsiba hagytuk. Nem baj, veszünk egy újat. Nem kocsit: ernyőt, és fogvacogva ülünk alatta vagy egy félórát. Akkor eláll az eső, kisüt a nap, a levegő páratartalma túltelített, és ez így marad a további négy héten keresztül.

2

 

Mi a délutánt bölcselkedéssel töltjük a napon. A téma az „otthon”  fogalma, nevezetesen az, hogy ott vagy otthon, ahol filozófiai vitákat tarthatsz. Mi tehát itt, a medence mellett a tűző napon igenis, otthon vagyunk.  (közben leesik egy narancs egy fáról, és azt mondja: placcs…) A következő téma a történelemírás folyamata.  Elárulom Ficinek, hogyan születik a történelem? Mondjuk, én leírok itt valamit, ahhoz mások még hozzátesznek, aztán jön egy harmadok, aki mondani ugyan semmit  nem tud, de másolni igen, és hozzáteszi azt, amit írt tegnap  az újság. Ezt pl. Fici elolvassa, és meg van győződve róla, hogy történelmet olvasott…( De nem! De igen! De nem!  Újabb narancs esik le, ezúttal mellénk a kőre. Szétmegy. Placcs!  A narancs már történelem. )

Azt is elmeséltem Ficinek, hogy én hiszek az emberiségben, hiszen ők találták fel a frottír-pizsamát, a harisnyanadrágot, és a tömegközlekedést. Ez már elég. Élni jó, ha nem vagy funkcionális analfabéta, és tudsz használni egy szövegszerkesztőt. Én még nem tudok, de meg fogom tanulni hamarosan.

Fici azt taglalja: hogyan lehet kibírni egy ilyet, mint én? Tanácsolom: Ne hagyja el a szobát!

Ne álljon senkivel szemkontaktusban. Ne járkáljon otthon a nyolcadik kerületben, de egyáltalán semmilyen külső kerületbe ne menjen. A kiadókra mosolyogjon, és ne olvassa el a nej hülyeségeit. Egyáltalán ne olvasd a nejedet!  Rajta kívűl még számos más olvasnivaló van a világon!

-          Akkor nem is kell korrigáljam a szövegeidet? - kérdi reménykedő szemekkel, de azonnal lelombozom: Dehogynem! A korrigálás más! Tőlem meg lehet szabadulni, de attól nem…

Fici felnézett az égre, és   - láttam! - sóhajtott egyet.

               Másnap gyönyörű, grillcsirkés reggelre ébredtünk. Úgy értem: rögtön felébredés után vásároltunk egy kész grillcsirkét, rozmarinnal. Majd elkocsizunk a mentoni   vásárcsarnokba pástétomokat vásárolni.  Ezután Szent-Jakab kagylókat eszünk a tengerparton, oregánós paradicsommártásban, a sirályok hisztériásan vihognak a fejünk fölött. Három nap sem telt el, és a fülünktől a farkcsíkcsontunkig lesültünk, pirosak vagyunk, mit két testesebb főtt rák, ezért napozás előtti, alatti és utána használatos gyógyhatású kencéket vásárolunk. Hát nem hülye az ember? De nincs mit csinálni, így teremtették. Én közben teljesen elfelejtem, hogy vettük ezeket a drága vackokat, és a továbbiakban egyetlen egyszer sem kenem be magam, - majd lekopik- alapon, de ez jó, mert legalább Ficinek van mivel bekenni magát, állandóan ezt végzi, reggel délben este, meg délután még két órát is kenegeti magát, és tovább ül a napon. Nekem van annyi eszem, hogy legalább behúzódjak az árnyékba. Persze, erre is megkapom a magamét: - Aztán azon csodálkozol, hogy nincs benned D vitamin? Hogy ez az építész honnan vesz ilyen tudást, az számomra rejtély, mint ahogyan rejtély az egész élet, és feltolul a kérdés: miért csinálom én ezt? Sajnos, a felelet is azonnal ott van: hát mert szeretem!

Az autó zörög, szerelőhöz visszük, az eredmény egy új katalizátor, és ettől fogva felborul a büdzsénk. Nem baj, majd főtt tésztát eszünk. Rákkal, és kagylókkal. Azt, amit itt úgy esznek az olaszok. Nem lehet az olyan rossz! Ha megélnek rajta… Miután a kocsira is ráesett egy narancs, és rá is száradt a melegben, a délutánt Fici kocsi mosással tölti, én meg a világon semmit nem csinálok, és ez kiváló.

3

A kihajtónál majdnem elütünk egy idős olaszt, aki elmagyarázza nekünk, hogy mindig ennél a kihajtónál szokták levadászni az olasz kisnyugdíjast,  ahogy elnézi a korunkat, nekünk is vigyáznunk kellene már, mert néha külföldi nyugdíjasokra is szoktak itt vadászni. megnyugszunk: máshol is van ilyen, máshol is van!

Én közben a „Morfondír” című munkámat adjusztálom, de valami baj lehet vele, mert kétszer nyelte el a gép, mondtam ugy-e, hogy még most sem tudok szöveget szerkeszteni? Szerencsére, mielőtt elnyelte, elküldtem a szerkesztőnőnek, nála van, a gépemben is van két példány, csak nem tudom, hol, de most már talán mindegy is, jaj, annyira el vagyok keseredve, az egyik román újság, a Cotidianul Zilei azt írja, hogy a mangalica disznók román disznók, hozzátartozik a „hagyományaikhoz” és a „kultúrájukhoz”, (- félreértések elkerülése végett ilyenjeik nincsenek, hiszen csak egy 160 éves nemzet, azelőtt nevük sem volt, Gróf Andrássy Gyula adta nekik a nevet, hogy románok, ott ette volna meg a fene!). Annak is levágnám a tíz körmét, aki már rég le kellett volna védesse hungarikumként a mangalicát, de nem tette, tessék, most már nem csak a barackpálinka és Körösi Csoma Sándor romanikum, hanem lassan az lesz a mangalica is! Jaj istenem, hogy fel tudok idegesedni a magyar hülyeségeken! Egyébként éppen a mangalicát kezdték el tenyészteni az osztrákok, és  őkshonos állatként exportálják  Amerikába, mi miért nem tesszük ezt, és egyáltalán, hogy lehetünk ilyen hülyék? Ezeket ide azért írtam be, mert részei az állandó „Mi újság az erdőben” című kérdéssorozatomnak, de ebben az egy esetben nincs köze Olaszországhoz. Na, amiről most írok!

Megismerkedünk egy kedves olajkereskedővel, aki polonézt táncol velem a Via Román, a férjem csak néz, én is csak nézek, aztán veszünk egy üveg oliva olajat, ha már megtáncoltatott, mindenki elmegy mellettünk, nem tűnünk fel, türelmes emberek itt ezek, vagy megszokták, hogy a világ hülyékkel van tele? Igen, olyanokkal is, aki délelőtt  tizenegykor,  fényes nappal polonézt lejtenek egy idős úrral?

Délutánra feltámad a szél,  és rázza  a narancsfákat, annyi a lehullt, taknyos narancs a földön, hogy vigyázni kell, el ne csússzon az ember e bőségben, mert könnyen nyakát törheti! Fici elmondja nekem, hogy ilyenben még nem volt részünk, becsüljük meg jól, hogy narancsokon sisonkázhatunk. Meg is jegyzem, itt né, mg én sem hallottam ilyenről… Azon gondolkozunk, hogy most már még érettebbek ezek a gyümölcsök,  - ha lehet őket egyáltalán gyümölcsnek nevezni-, mert már nem azt mondják, amikor leestek, hogy placcs, mint még a napokban is, hanem azt mondják, hogy flatty, flatty, flatty, ebből látható, hogy az idő telik, mi  két hete itt vagyunk, és a vadnarancsok már tájszólásban beszélnek… - Vagy megtanultak közben egy idegen nyelvet!-  okoskodok, de Fici nem veszi a lapot, hanem közli: figyelmetlen vagyok! Ez egy koncert, figyeljem csak meg! Tehát kezdődik azzal, hogy nyitány, flatty, flatty, majd egy oktávval lennebb ugyanez. És akkor leesik három –négy még nagyon keményke narancs, így valahogy: pom-pom-pom-pom-, ekkor szoprán placcsok jönnek, ezek a vonósok, után náhány rézfuvós így szól: Bummm Bummm…. és felrikolt egy kürt: zsiiiiíííí, placcs, zsiiiiííí,  placcs.

Ez jó. Ez az ötlet lehetett volna az enyém is, mindenesetre folytatom: a lábammal elsifitelek egy már leesett narancsot, mondom, ez egy fuvola, sifit-, sifit-, sifit. Fici megnyugszik, hogy értékelem, sőt plagizálom őt.  Megjegyzi:  Hát, ha ez nem koncert, akkor narancs legyek! Vadnarancs!

 

4

- És: da capo al fine!-   Majd röhögünk magunkon, és megbeszéljük, hogy ezért ilyen jó ez a házasság. És milyen különlegesen kedves emberek is vagyunk mi, akiknek ennyi marhaság tud eszébe jutni!

Másnap reggel kirándulás Vance-ba, ez egy középkori francia kisváros,  ahol elfogjuk éppen a hetivásárt. Üvegfúvók mellett fokhagymaárusok, pálinkafőzők  sátra mellett keramikusok sátra, aranyérmes szalámi készítők kínálják portékáikat, veszünk is, mert szeretjük a szalámit. Jobban szeretnénk az aranyérmeket, de ezeket nem adják nekünk, Nem és nem. De a szalámi nagyon finom.

Vance-ról még van mit mesélnek, az ebédnél egy nagyon idős, mondhatnám: nyugdíjas  műlovarnő ült szemben velünk, tele arannyal. Karkötők, gyűrűk, nyakláncok, minden, amit az ember aranyból magára aggathat. A Hölgy a kiskutyájával volt és bort ivott. Nem a kutya, a Hölgy.  Nem beszélgettünk, tehát a műlovarság nem biztos, de nagyon úgy nézett ki. Erről a városról talán  még fogok írni egy novellát, ezért itt nem bontom ki teljes szépségében.

Itt, az ebédnél fedett meg engem Fici, hogy nem olvasok eleget. Én: ÉN NEM OLVASOK ELEGET! Felfogtad? Rólam van szó, aki minden áldott reggel elolvasom az időjárás jelentést, sőt, a politikai eseményeket is az előző napról, hogy aztán egészen biztosan   tudjam: mi az, amiért egész nap idegeskedni fogok.   Az ebéd egyébként tormásmajonézzel szervírozott rákocskákból állt. Igen, torma volt a majonézben, meg még sáfrány is, amitől aztán nem majonéz-sárga, hanem sáfrány-sárga volt. Én mindig figyelek a részletekre…

Az utolsó esték egyikén egy olajprésben vacsoráztunk. A szakács megtanított bennünket arra, hogy hogyan kell igazi olasz ételeket készíteni? Ezt mi már tudtuk ugyan, de azért jó, ha az ember bizonyítva látja a teóriáit. Az est fénypontja: megtanultunk Sabayonét készíteni, ez egy borkrém, és gőz fölött keverik ki.  Ezt otthon még többször kipróbáljuk majd.  Mert nagyon finom.  Búcsúzóul Fici bevásárolt egy csomó olasz hozzávalót, azokhoz az étkekhez, melyeket majd a hűvös közép - kelet Európában fogunk elkészíteni az év folyamán. Amit nem használunk el, az menthetetlenül ránk rohad, de nem baj, így van ez minden évben.

Négy hét zavartalan napsütés, mediterrán életérzések, kagylók, rákok, csigák, és olajkereskedők társaságában eltelt a nyár.

Azzal kezdtem e beszámolót, hogy aug. 8. - án tizenegy tízkor nyugdíjba mentem. Ez persze, így utólag nem sokat számít, mert továbbra is írok , és festek, okt. 18-án van egy retrospektív kiállításom, és tartom a kapcsolatot a Száz Legjobb Barátnőmmel, sőt, azzal a másik száz emberrel is, akik leveleznek velem. De most már nyugdíjasként teszem, nem csak úgy né, kötelességtudatból.

A két kis flitteres ingről teljesen megfeledkeztem, a bőrönd mélyében várták a feltámadást, de ez nem következett be, most is várják még, és egy évet legalább várniuk kell, mert most már nem lesz olyan idő, hogy felvehessem őket. Akármilyen szép lennék bennük. Mert ez nem kétséges.

Azon kívül. ha valaki már nyugdíjban van, az lehet nyugodtan hülye is, és díszítheti magát csillogó flitterekkel. Ez volt ennek a négy hétnek a tanulsága.

komment

Nem éreztem jól magam, mert az idő a csontokba meszet rak le, és nekem fájt a mész. Ekkor gyógyszert adtak, és olyan étvágyam lett, hogy  nemcsak enni kezdtem, hanem egy szakácskönyvet írni is.  A receptúra része készen is van, 500 recept, de még fogok írni zabálós történeteket is...  hogy ne legyen száraz az a szöveg. Hogy direkt látsszon rajta a vaj, amint lecsorog a szám széléről. És a tejföl, meg a krémek.  A szemem csillogni fog, míg megírom e recepteket, melyek apróka nagyanyám, ki szakácsnő és pék volt- rám hagyott.

Garantáltan finom, egyszerű házi  receptek.

Ma este nálunk rákfarok lesz rizs ágyon, és fűszervajas, fokhagymás békacomb.  (És természetesen recece.)

1 komment

A kedvenc állatom.

 Egy mexikói farkas gyík, a neve Axolotl, és akváriumi körülmények között tenyésztették ki az alábbi albinó, csuda édes pofát. A piros rojtok a fején a lárvaállapotból visszamaradt kopoltyúk. Azzal vigasztalom magam néha, ha butának tartom magam valamiért, hogy az axolotlok sokkal butábbak. Ez bizonyára így is van. Azon kívűl  olyan jó pofa, hogy ezek a rojtok ott vannak a fején, ezekkel bizonyára nagyon sok hülyeséget lehet gondolni....

Egyébként A Nagy Fagylaltok Idejét éljük.

Ambystoma mexicanum

komment

A  kép címe "A jósnő"

komment

és ezért hallgattam mostanig. 

Jövő tavaszra 25 különböző könyvem jelenik meg. Ez nagyon szép szám egy író életében. valahogyan meg kellene ünnepelni. kinek van valamilyen ötlete?  Szívesen venném! Iza

komment

és pedig azért nem, mert Pesten voltunk, és ott az internetes bütyök, amivel kapcsolódni tudtam a Netre, nem akarta elmenteni a szövegemet. Egyébként időközben  -mint erdélyi lányt- a Román Nemzeti Írószövetség felvett tagjai közé. Nem azért írom, hogy dicsekedjek, -persze, azért is-, de a magyar írószövetség hallani sem akart rólam, pedig magyarul írok, gondolkozom és álmodok. Meg amúgy magyar is lennék, ha nem volnék székely... De lehet, hogy ez volt a bajuk.

Még történt valami, nagyon nehezen, sikerült készíttetnem egy katalógust a verseimmel és képeimmel. Persze, csak töredéke van benne az anyagomnak, de így is szép tőlem, mert nagyon sokba került. Nincsen közforgalomban, majd a Vármegye Galériában talán adnak belőle, ha kér valaki.

Amúgy békacombot vettünk ma délután, Fici fűszervajjal fogja elkészíteni valamelyik pillanaton...

komment

2011 június 21., kedd

kep-webMŰVÉSZI HITVALLÁS
 
 Hiszem,
 - hogy a művészetre szükség van,
 - hogy a műtárgy vagy műalkotás örömöt kell okozzon,
 - hogy ami nem szép, az ritkán művészet,
 - hogy nem lehet jó az alkotás, ha nem szép,
 - ha az alkotó létrehozott egy művet, azt meg kell mutatni, mert a művészet a közönség reflexiójából táplálkozik,
 - hogy a huszadik század „art brut” paranoid alkotásainak semmi köze a művészethez,
 - hogy a műalkotás boldoggá teszi a művészt és a nézőt egyaránt,
 - hogy nem muszáj feldarabolni a természetet, vagy testeket a hatás kedvéért,
 - hogy a nem szokványos anyagokkal készített u.n. tárgyak nem hordoznak művészi értéket,
 - hogy vissza kell térni témakeresésben a természethez és a klasszikusokhoz.
 - hogy a művészetben nincs szükség pornográfiára, mert az egy más ábrázolásmód,
 - hogy saját stílust kell kialakítani, mely messziről felismerhető.
        Boldog vagyok, hogy megadatott nekem a művészi kifejezés lehetősége.

You can follow any responses to this entry through the RSS 2.0 feed. Responses are currently closed, but you can trackback from your own site.

Comments are closed.

Alapítvány - Vármegye Galéria

komment

Évfolyam találkozóm van

Megkérem Ficit, ezt a drága embert, hogy vigyen el engem Félix fürdőre, Romániába.  Én arra soha nem jártam, de most úgy gondolom, meg kell nézni ezt a világhírű meleg vizes fürdőt-, addig nem érdemes meghalni, amíg nem látom legalább egyszer a Partiumot.  Temesvár felől indulunk, a távolság 180 kilométer, de az útviszonyok miatt négy órába telik, amíg átbukdácsolunk egy olyan útszakaszon, amelyet most újítanak fel. Nem rég építették, de –hogy jobb legyen, –fel kell újítani. Na mindegy, piros és zöld lámpák sokasága int rá, hogy álljunk meg, vagy induljunk el.

Úgy látszik azonban, hogy mi vagyunk az egyetlenek, akik megállunk pirosnál, mert a hátul jövő tíz kocsi minden esetben megelőz minket, és behajtanak a pirosba. Elhatározom: én nem idegesítem fel magam. Bármi történjék, én nem leszek ideges.  Nézelődök, elég rendetlen a táj, az útszéli fák út fölé benyújtott ágait nem fűrésszel, hanem baltával távolították el, úgy- ahogy, sok helyt sérült a fa kérge egész a gyökerekig a lehúzott kérgek miatt, a fehér  húsú faállomány ki van téve hidegnek, fagynak, persze, nem ők ültették, száz éves fák ezek,  ha kipusztulnak, hát kipusztulnak. De nem vagyok mérges, a történelem nem az én dolgom,  én csak itt ábrándozom, né, milyen szépek ezek a pipacsok itt, meg pézsmavirágok…

Az út mentén magasba rakták a hulladékot, de ahol szerencséje volt a Földnek, ott benőtték a mezei virágok, és a disznóságot eltakarják.  Kicsi patak folyik a közelben, - az ilyenben tenyészik a pisztráng, de ebben egészen biztos, hogy nem tenyészik, mert tele van műanyaghulladékkal, néhol nagy kertészfóliák borítják az egész vízfelületet. Ilyen disznóságot eddig csak Egyiptomban láttam, és nagyon lemocskoltam őket magamban, hogy ez nem rendes dolog, akkor sem, ha ez nem Európa!   Itt kiderül, hogy Európában is szokás a vizek bemocskolása, vagy legalább is ezen a tájon.

Az elmúlt időben elég sok írást olvastam Erdélyről, és bizony honvágyam támadt. Azt fontolgattam magamban, hogy mi lenne, ha vennék otthon valahol a hegyen egy házacskát, és nyaranta odamennénk? Ezt az ötletet most mondom el először Ficinek, aki idegesen kerülgeti a romokat, és nem válaszol nekem.

Nehezen, sokára elérjük Félix fürdő  Crisána nevű szállodáját.  Nyelek egyet, lerobbant szocreálépület, tele a környék bontásanyaggal és kosszal, adnak egy régen lefoglalt szobát.

Én az életemben ilyen lerobbant szállodát nem láttam még.  Megnéztük a fürdőmedencét,  épülettörmelékeken átbotorkálva, és úgy döntöttem, hogy én az éppen Félixre vásárolt fürdő felszerelésemben ide be nem teszem a lábam… A szálló vendéglőjében harminc percet várunk a kiszolgálóra, de nem jön, átgyalogolunk egy penzióba, mely magánkézen van, ott kedvesek, adnak egy darab húst. Gondoltam: most, hogy már jól vagyunk lakva, hátha a szálloda is jobban fog tetszeni? Tévedtem.

Délután találkozunk egy klubhelyiségben,  ez feledteti a nyomort, de este ismét a szomszédban vacsorázunk, mert  enni kell, és az étel jó. Lefekszünk a csikorgó, ácsolt deszkákból készült ágyakban. Fici kinyitja a tévét, ahonnan népi hegyi mambót közvetítenek az éter szárnyain. Egy következő kanálison szomorú román kesergőt  -doinákat- énekelnek,  majd egy harmadikon móc népdalok szerepelnek, egy negyediken pedig hórát adnak elő.

Megkérdezi az uram: van-e még honvágyam?  Természetesen nincsen. Akkor a honvágy-ügyet lezártnak tekinti.

Másnap a medvebarlangra másfélórás, még a rómaiak által épített utakon megyünk egy döcögős autóbuszon. A Medvebarlang szép, én különben is szeretetem a barlangokat.Közben beszélgetünk a kollegákkal, mindenki hallgat az elmondott állapotokról, valaki megjegyzi: itt azért nem tartanak semmit rendben, mert még mindig nem tudják elhinni, hogy az ingyen, ebül szerzett föld az övék marad.  Csend lesz, nem szol senki, és nem azért, mert most félni kellene, hanem valószínű, hogy a kétségbeesett  és reménytelenül lerobbant táj mindenkinek a torkát fojtogatja.

Ebédre aszaltpisztrángot adnak, biztosan több éve van a hűtőben, ketten esszük meg, egy kóbor kutyának adom a halat, a krumplit én  falom fel.

Visszafele - döcögés a római úton. Figyelem, a flórát az útmentén. Kamilla, pipacs, pézsma, vadrózsa, de bürök, bojtorján több van. Hiányzanak a mezőről a margaréták, és a búzavirágok. Hová lehettek?

Délutáni találkozás, majd bankett. Ez nem volt rossz, gyanítom, a kollégák dobták össze...  Fogok írni egy köszönő levelet azoknak, akikre gyanakszom a remek vacsora miatt.

Három éjszakát töltöttünk el a már említett ágyakban. Hazajövetelünk után kimostunk mindent ami velünk volt, és aludtunk, éjjel, és nappal, három napon át.

Nem beszélünk többé a találkozóról. Boldog érzés volt látni a kollegákat, húszan gyűltünk össze… És, jövőre talán újra találkozunk. Sokan azt mondták, hogy talán a Székelyföldön… A szívem egy kicsit összeszorul, ahogyan leírom a szót: Székelyföld…

 

 

komment

Két kéz,  de nem egyforma…

                A helyzet az, hogy mindenkinek van két keze. Legalább is jobb esetekben. E két kéz kiegészíti a másikat, egymásnak tűkörképe, szóval, egy jobb kéz, és egy balkéz, kinézésre teljesen egyforma.

            A férjemnek is ilyen kezei voltak, szépek, ápoltak, egyformák, amíg az egyikkel meg nem manikűrözte a másikat.

Mert ez a másik kéz egy renitensebb körömágya begyulladt a nem szakszerű beavatkozás során.  az illetékes kéz pirosra gyulladt.

Én –az orvos-, mondtam: áztassa rivanolba, de valaki más azt mondta, tegyen rá sült hagymát. Mivel a férfiak soha nem a feleségükre hallgatnak először,  jött a sülthagyma, szoros kötés alatt, a kéz ellilult, és fájni is kezdett. Reggelre a duplájára dagadt, és most már kékes színűre változott. Egy sebész megnézte, és azzal bocsátotta el Ficit, hogy az ilyesmi gyakori.

Kétségbe van esve, látom az orrán, bár nem mondja, a kéz már lüktet is. Megemlítem a rivanolt, nem figyel oda, a kétcipónyi kezével, mely most már bordóvörös, felkeres egy másik sebészt, aki leszidja, hogy miért nem hozzá jött először, és menjen, áztassa rivanolba az egész kezét. Meddig? Hát ameddig elmúlik.

Hazaérvén az általam már régen előkészített oldatban áztatja eldeformálódott végtagját, és tényleg, né, lelohadt, már nem is fáj,  és nem is lüktet. Egy hét alatt teljesen elmúlik, csakhogy a rivanol  sárgára festette az egész kezét, a körmeit, körömágy is narancsosan pompázik. Szerintem sokkal szebb ez a keze, mint a színtelen másik. Őt viszont zavarja,- hiába mondom, hogy egy hét alatt lekopik, nem hisz nekem-,  ezért egy gyógyszerésszel összeállíttat néhány kristályból egy oldatot, hogy az majd a sárgát leszedi.

 Így is volt. A sárgát leszedte. A szín barnára változott, aztán szürke lett. És tényleg, egy hét alatt mindegyik szín lekopott, most megint van két egyforma színű keze.

Tegnap megkérdezte tőlem:

-          Orvos vagy, miért nem mondtad nekem az elején?

-          Én mondtam.

-          Nem mondtad. - De mondtam. - De nem. - De igen. - Én nem hallottam.

Ekkor adtam fel a küzdelmet, megvigasztaltam, hogy akinek két ilyen egyforma és szép keze van, az ne veszekedjen. A válasz: - Talán igazad van….

 

 

 

 

komment


Köszönöm a szép szavakat, éppen rám fér egy kis jóindulat, de ezt kérlek előlegezd meg arra is amit mondani akarok-lényegében találkozásunk alkalmából akartam volna szóba hozni, de tartottam tőle, hogy sokan nem értik meg. Mindenki úgy olvas el egy művet ahogy a szíve diktálja. Jómagam, gondolom jeleztem  már, a priori véleménnyel közelítem meg a könyveidet, ugyanis nem mint kellemes, olvasmányos, tipikusan női érzelemmel átitatott életszegmentumok leírását látom bennük, hanem az erdélyi hangulat plein-air szavakban való kifejezését. Jellemzőnek találom, hogy alig használsz barnákat, a sötét háttér csak akkor nyilaik át valahol a képsorok mögött amikor a diktatúráról esik szó, a többit a játékos okkerek viszik tovább, fel egészen a zöld szemű lányig. A képeken, de a szövegekben is a rigorózus orvosi gondolkodás adja meg a kontúrokat, tovább a színek átfolynak egymásba, és mássá válnak, mint a futtatott technikájú vízfestésnél. Mássá és kifejezőbbé. Vegytiszta impresszionizmusnak látom az egészet, a kiinduló érzelmi okot, nem a természet adta, mint a barbizoniaknál, hanem egy nehéz sors, a Föld utca, a Súrlott grádics délutánjai és az a valami, ami nem hagy nyugton, írásra kényszerít, gyötör, újra és újra. Tudod mi ez, Te Föld utcai lány? Tehetségnek hívják ezt a keserűen édes kényszert. Adja Isten ,hogy legyen időd és szorgalmad elmondani mindazt a mi még benned van. Kézcsókom, a Férjedet üdvözlöm, kellő reverenciával, ahogy egy Föld utcai fiútól illik. Pista

komment

süti beállítások módosítása