1
Beszámoló az olaszországi útról, 2011-ben vagyunk.
Mielőtt a fentiekről beszámolnék, még gyorsan elmondom, hogy mi történt augusztus nyolcadikán. Nagyon fontos nap számomra, mert ekkor jutott eszembe, hogy mi a frásznak nyüskölök én itt folyton, írok és festek, kiállítok, és tartom a kapcsolatot aranyszemű Olvasóimmal, levelezek azzal a Száz Legjobb Barátnőmmel, meg azzal a másik száz emberrel, aki levelezik velem.
Ideje nyugdíjba menni. Ez az ötlet délelőtt 11.-kor jött, és tizenegy óra ötkor, már hajlamos is voltam erre, tizenegy tízkor pedig nyugdíjba mentem.
Éppen az olaszországi út előtt voltunk, és ezért vásároltam magamnak két szép ujjatlan, de flitterrel gazdagon kivarrt ingecskét, hogy majd szép legyek, mire odaérünk. Egy nyugdíjas nő is lehet szép, ha erről meg van győződve…
Fici az utolsó pillanatban vett egy GPS szerkentyűt, amelyik megmondja az embernek, hogy merre menjen, kicsoda, micsoda, és hol a radar, valamint figyelmeztet ha átlépted a sebességkorlátozást. Nem tagadom, végig nagyon idegesített, de ez is egyike a Fici elektronikus kütyüinek, amelyekkel együtt kell élnem, mint a gazdájukkal is, csak mert a történelemelőtti időkben egy esős napon könnyelműen hozzámentem feleségül.
Kocsival vagyunk, és csak félútig megyünk, megalszunk egy barátságos városkában, melynek főterén egy kerthelyiségben tradicionális módon minden évben felpótoljuk a vízháztartásunkat. Persze, nem tiszta vízzel, mert melegben a sör azért jobban esik. Szóval, pótoltuk a folyadékot. Ezeknek az olaszoknak az a mániájuk, hogy kis sörfalatkákat is szervíroznak, - és ezeket este héttől ingyen!- , amelyek aztán még több folyadékot kívánnak. Ilyenek a kis ecetes sós haldarabkák, sós-ecetes oliva bogyók, sós sajtos kenyérdarabkák, és szalámis sós apró izé-mizék, amelyekről nem tudtam rájönni, hogy micsodák. De nagyon kívánják a folyadékot. Ezt tanúsíthatom. És a folyadékot sörben mérik, nagyon drágán ugyan, de olyan jól esik…. Ennek eredményeként odajön egy tag, és elkéri a fölösleges székeinket, mondom: viheti mind a kettőt. Erre a tag röhögni kezd és megkérdi: ---én is ketten vagyok?
Szeretném eltitkolni ezt a kettős látást Fici elől, de már nem lehet, a fogyasztást azonnal leállítja, és még másnap reggel is rajtam vidul a két székkel, amelyeket odaadtam és a két pasassal, azzal a kettővel, akiknek odaadtam a székeket. Esküszik, hogy csak egy szék volt, és egy olasz, és ezt most már senki soha le nem mossa rólam, hogy ketten voltak azok bizony! Meg mernék esküdni, de nem forszírozom, mert megyünk mi még oda folyadékot pótolni… majd jövőre… Este hétkor, amikor ingyen adják a falatkákat…
Másnap este érünk Dianóba, a rendeltetési helyünkre, ahol húsz éve minden szeptemberben előfordulunk, és már hozzá tartozunk a berendezéshez. Az utat vad narancsfák szegélyezik, és tele vannak az ágak vadnaranccsal. Azért vadak, mert ezek nem ehetőek, nincs ízük, de ha a fejedre esnek, lefolyik rajtad a narancslé, és utána sokáig illatozol.
Másnap kimegyünk kávézni, de elered az eső. Ernyőnk van ugyan, de a kocsiba hagytuk. Nem baj, veszünk egy újat. Nem kocsit: ernyőt, és fogvacogva ülünk alatta vagy egy félórát. Akkor eláll az eső, kisüt a nap, a levegő páratartalma túltelített, és ez így marad a további négy héten keresztül.
2
Mi a délutánt bölcselkedéssel töltjük a napon. A téma az „otthon” fogalma, nevezetesen az, hogy ott vagy otthon, ahol filozófiai vitákat tarthatsz. Mi tehát itt, a medence mellett a tűző napon igenis, otthon vagyunk. (közben leesik egy narancs egy fáról, és azt mondja: placcs…) A következő téma a történelemírás folyamata. Elárulom Ficinek, hogyan születik a történelem? Mondjuk, én leírok itt valamit, ahhoz mások még hozzátesznek, aztán jön egy harmadok, aki mondani ugyan semmit nem tud, de másolni igen, és hozzáteszi azt, amit írt tegnap az újság. Ezt pl. Fici elolvassa, és meg van győződve róla, hogy történelmet olvasott…( De nem! De igen! De nem! Újabb narancs esik le, ezúttal mellénk a kőre. Szétmegy. Placcs! A narancs már történelem. )
Azt is elmeséltem Ficinek, hogy én hiszek az emberiségben, hiszen ők találták fel a frottír-pizsamát, a harisnyanadrágot, és a tömegközlekedést. Ez már elég. Élni jó, ha nem vagy funkcionális analfabéta, és tudsz használni egy szövegszerkesztőt. Én még nem tudok, de meg fogom tanulni hamarosan.
Fici azt taglalja: hogyan lehet kibírni egy ilyet, mint én? Tanácsolom: Ne hagyja el a szobát!
Ne álljon senkivel szemkontaktusban. Ne járkáljon otthon a nyolcadik kerületben, de egyáltalán semmilyen külső kerületbe ne menjen. A kiadókra mosolyogjon, és ne olvassa el a nej hülyeségeit. Egyáltalán ne olvasd a nejedet! Rajta kívűl még számos más olvasnivaló van a világon!
- Akkor nem is kell korrigáljam a szövegeidet? - kérdi reménykedő szemekkel, de azonnal lelombozom: Dehogynem! A korrigálás más! Tőlem meg lehet szabadulni, de attól nem…
Fici felnézett az égre, és - láttam! - sóhajtott egyet.
Másnap gyönyörű, grillcsirkés reggelre ébredtünk. Úgy értem: rögtön felébredés után vásároltunk egy kész grillcsirkét, rozmarinnal. Majd elkocsizunk a mentoni vásárcsarnokba pástétomokat vásárolni. Ezután Szent-Jakab kagylókat eszünk a tengerparton, oregánós paradicsommártásban, a sirályok hisztériásan vihognak a fejünk fölött. Három nap sem telt el, és a fülünktől a farkcsíkcsontunkig lesültünk, pirosak vagyunk, mit két testesebb főtt rák, ezért napozás előtti, alatti és utána használatos gyógyhatású kencéket vásárolunk. Hát nem hülye az ember? De nincs mit csinálni, így teremtették. Én közben teljesen elfelejtem, hogy vettük ezeket a drága vackokat, és a továbbiakban egyetlen egyszer sem kenem be magam, - majd lekopik- alapon, de ez jó, mert legalább Ficinek van mivel bekenni magát, állandóan ezt végzi, reggel délben este, meg délután még két órát is kenegeti magát, és tovább ül a napon. Nekem van annyi eszem, hogy legalább behúzódjak az árnyékba. Persze, erre is megkapom a magamét: - Aztán azon csodálkozol, hogy nincs benned D vitamin? Hogy ez az építész honnan vesz ilyen tudást, az számomra rejtély, mint ahogyan rejtély az egész élet, és feltolul a kérdés: miért csinálom én ezt? Sajnos, a felelet is azonnal ott van: hát mert szeretem!
Az autó zörög, szerelőhöz visszük, az eredmény egy új katalizátor, és ettől fogva felborul a büdzsénk. Nem baj, majd főtt tésztát eszünk. Rákkal, és kagylókkal. Azt, amit itt úgy esznek az olaszok. Nem lehet az olyan rossz! Ha megélnek rajta… Miután a kocsira is ráesett egy narancs, és rá is száradt a melegben, a délutánt Fici kocsi mosással tölti, én meg a világon semmit nem csinálok, és ez kiváló.
3
A kihajtónál majdnem elütünk egy idős olaszt, aki elmagyarázza nekünk, hogy mindig ennél a kihajtónál szokták levadászni az olasz kisnyugdíjast, ahogy elnézi a korunkat, nekünk is vigyáznunk kellene már, mert néha külföldi nyugdíjasokra is szoktak itt vadászni. megnyugszunk: máshol is van ilyen, máshol is van!
Én közben a „Morfondír” című munkámat adjusztálom, de valami baj lehet vele, mert kétszer nyelte el a gép, mondtam ugy-e, hogy még most sem tudok szöveget szerkeszteni? Szerencsére, mielőtt elnyelte, elküldtem a szerkesztőnőnek, nála van, a gépemben is van két példány, csak nem tudom, hol, de most már talán mindegy is, jaj, annyira el vagyok keseredve, az egyik román újság, a Cotidianul Zilei azt írja, hogy a mangalica disznók román disznók, hozzátartozik a „hagyományaikhoz” és a „kultúrájukhoz”, (- félreértések elkerülése végett ilyenjeik nincsenek, hiszen csak egy 160 éves nemzet, azelőtt nevük sem volt, Gróf Andrássy Gyula adta nekik a nevet, hogy románok, ott ette volna meg a fene!). Annak is levágnám a tíz körmét, aki már rég le kellett volna védesse hungarikumként a mangalicát, de nem tette, tessék, most már nem csak a barackpálinka és Körösi Csoma Sándor romanikum, hanem lassan az lesz a mangalica is! Jaj istenem, hogy fel tudok idegesedni a magyar hülyeségeken! Egyébként éppen a mangalicát kezdték el tenyészteni az osztrákok, és őkshonos állatként exportálják Amerikába, mi miért nem tesszük ezt, és egyáltalán, hogy lehetünk ilyen hülyék? Ezeket ide azért írtam be, mert részei az állandó „Mi újság az erdőben” című kérdéssorozatomnak, de ebben az egy esetben nincs köze Olaszországhoz. Na, amiről most írok!
Megismerkedünk egy kedves olajkereskedővel, aki polonézt táncol velem a Via Román, a férjem csak néz, én is csak nézek, aztán veszünk egy üveg oliva olajat, ha már megtáncoltatott, mindenki elmegy mellettünk, nem tűnünk fel, türelmes emberek itt ezek, vagy megszokták, hogy a világ hülyékkel van tele? Igen, olyanokkal is, aki délelőtt tizenegykor, fényes nappal polonézt lejtenek egy idős úrral?
Délutánra feltámad a szél, és rázza a narancsfákat, annyi a lehullt, taknyos narancs a földön, hogy vigyázni kell, el ne csússzon az ember e bőségben, mert könnyen nyakát törheti! Fici elmondja nekem, hogy ilyenben még nem volt részünk, becsüljük meg jól, hogy narancsokon sisonkázhatunk. Meg is jegyzem, itt né, mg én sem hallottam ilyenről… Azon gondolkozunk, hogy most már még érettebbek ezek a gyümölcsök, - ha lehet őket egyáltalán gyümölcsnek nevezni-, mert már nem azt mondják, amikor leestek, hogy placcs, mint még a napokban is, hanem azt mondják, hogy flatty, flatty, flatty, ebből látható, hogy az idő telik, mi két hete itt vagyunk, és a vadnarancsok már tájszólásban beszélnek… - Vagy megtanultak közben egy idegen nyelvet!- okoskodok, de Fici nem veszi a lapot, hanem közli: figyelmetlen vagyok! Ez egy koncert, figyeljem csak meg! Tehát kezdődik azzal, hogy nyitány, flatty, flatty, majd egy oktávval lennebb ugyanez. És akkor leesik három –négy még nagyon keményke narancs, így valahogy: pom-pom-pom-pom-, ekkor szoprán placcsok jönnek, ezek a vonósok, után náhány rézfuvós így szól: Bummm Bummm…. és felrikolt egy kürt: zsiiiiíííí, placcs, zsiiiiííí, placcs.
Ez jó. Ez az ötlet lehetett volna az enyém is, mindenesetre folytatom: a lábammal elsifitelek egy már leesett narancsot, mondom, ez egy fuvola, sifit-, sifit-, sifit. Fici megnyugszik, hogy értékelem, sőt plagizálom őt. Megjegyzi: Hát, ha ez nem koncert, akkor narancs legyek! Vadnarancs!
4
- És: da capo al fine!- Majd röhögünk magunkon, és megbeszéljük, hogy ezért ilyen jó ez a házasság. És milyen különlegesen kedves emberek is vagyunk mi, akiknek ennyi marhaság tud eszébe jutni!
Másnap reggel kirándulás Vance-ba, ez egy középkori francia kisváros, ahol elfogjuk éppen a hetivásárt. Üvegfúvók mellett fokhagymaárusok, pálinkafőzők sátra mellett keramikusok sátra, aranyérmes szalámi készítők kínálják portékáikat, veszünk is, mert szeretjük a szalámit. Jobban szeretnénk az aranyérmeket, de ezeket nem adják nekünk, Nem és nem. De a szalámi nagyon finom.
Vance-ról még van mit mesélnek, az ebédnél egy nagyon idős, mondhatnám: nyugdíjas műlovarnő ült szemben velünk, tele arannyal. Karkötők, gyűrűk, nyakláncok, minden, amit az ember aranyból magára aggathat. A Hölgy a kiskutyájával volt és bort ivott. Nem a kutya, a Hölgy. Nem beszélgettünk, tehát a műlovarság nem biztos, de nagyon úgy nézett ki. Erről a városról talán még fogok írni egy novellát, ezért itt nem bontom ki teljes szépségében.
Itt, az ebédnél fedett meg engem Fici, hogy nem olvasok eleget. Én: ÉN NEM OLVASOK ELEGET! Felfogtad? Rólam van szó, aki minden áldott reggel elolvasom az időjárás jelentést, sőt, a politikai eseményeket is az előző napról, hogy aztán egészen biztosan tudjam: mi az, amiért egész nap idegeskedni fogok. Az ebéd egyébként tormásmajonézzel szervírozott rákocskákból állt. Igen, torma volt a majonézben, meg még sáfrány is, amitől aztán nem majonéz-sárga, hanem sáfrány-sárga volt. Én mindig figyelek a részletekre…
Az utolsó esték egyikén egy olajprésben vacsoráztunk. A szakács megtanított bennünket arra, hogy hogyan kell igazi olasz ételeket készíteni? Ezt mi már tudtuk ugyan, de azért jó, ha az ember bizonyítva látja a teóriáit. Az est fénypontja: megtanultunk Sabayonét készíteni, ez egy borkrém, és gőz fölött keverik ki. Ezt otthon még többször kipróbáljuk majd. Mert nagyon finom. Búcsúzóul Fici bevásárolt egy csomó olasz hozzávalót, azokhoz az étkekhez, melyeket majd a hűvös közép - kelet Európában fogunk elkészíteni az év folyamán. Amit nem használunk el, az menthetetlenül ránk rohad, de nem baj, így van ez minden évben.
Négy hét zavartalan napsütés, mediterrán életérzések, kagylók, rákok, csigák, és olajkereskedők társaságában eltelt a nyár.
Azzal kezdtem e beszámolót, hogy aug. 8. - án tizenegy tízkor nyugdíjba mentem. Ez persze, így utólag nem sokat számít, mert továbbra is írok , és festek, okt. 18-án van egy retrospektív kiállításom, és tartom a kapcsolatot a Száz Legjobb Barátnőmmel, sőt, azzal a másik száz emberrel is, akik leveleznek velem. De most már nyugdíjasként teszem, nem csak úgy né, kötelességtudatból.
A két kis flitteres ingről teljesen megfeledkeztem, a bőrönd mélyében várták a feltámadást, de ez nem következett be, most is várják még, és egy évet legalább várniuk kell, mert most már nem lesz olyan idő, hogy felvehessem őket. Akármilyen szép lennék bennük. Mert ez nem kétséges.
Azon kívül. ha valaki már nyugdíjban van, az lehet nyugodtan hülye is, és díszítheti magát csillogó flitterekkel. Ez volt ennek a négy hétnek a tanulsága.
