Már csak ketten vagyunk az osztályból, akik találkozunk. Remélem, él a többi néhai művészfióka is, de ők nem jelentkeznek. Mi ketten viszont makacsul találkozunk minden évben.
Ilyenkor megrágjuk az összes "lerágott csontokat" még egyszer, és megint és újra. Erről az Osztályról soha nem írtam semmit, és most sem fogok, de eszembe jutott egy történet.
Tudom, hogy nem hiszitek el rólam, de én nagyon szépen és rengeteget kézimunkáztam korábban. Másoknak is dolgoztam mindenfélét, többek között ruhákat horgoltam alkalmakra, amikor az üzletekben egyáltalán semmi különlegességet nem lehetett kapni. A hatvanas évek végéről beszélek. Nos, az orvosi fizetésem az éhhalálra sem volt elég, ezért ruhákat, kosztümöket egyéb hordható dolgokat készítettem, ha valaki megrendelte.
Egy esküvőre koszorúslányként volt meghívva egy ismerős hölgy, aki rózsaszínű csipkeruhát készíttetett el velem. A boltokban fonalakat nem lehetett kapni, de a gyereküzletekben voltak felbontható sálak, halványkékek és rózsaszínek, csak ez a két szín, mert akkor ott senki nem gondolt még a szivárványszínű csöppségekre. Egy két részes ruhához négy sál. egy loknis szoknyájú egyrészeshez öt sál szükségeltetett. A mintákat magam találtam ki, és tényleg, tetszetősek voltak a munkáim.
Elkészült tehát a rózsaszínű kislánysálak fonalából egy alkotás, lábszárközépig érő csipke ruha. Megkaptam a horgolás árát, és ezzel számomra le volt tudva az ügy. Vagy egy évre rá, egy teljesen idegen nőt láttam a ruhában, amelyet egészen biztos, hogy én horgoltam, mert az ember a saját munkáját megismeri. Úgy látszik, eladták, vagy elajándékozták a rózsaszínű darabot, annak is különös az ízlése, aki fényes nappal rózsaszínben jár, én nem tettem volna.
Így történt, hogy a ruha éveken át megmaradt az emlékezetemben, és egyszer csak mit hoz a véletlen? Ismét látom a már elnyúlt, koszos és fakó vackot egy sötétebb bőrű asszonyon, éppen burgonyát lapátolt az alkotásban.
Megragadt bennem a történet a háromszori megjelenésével, de természetesen az elmúlt negyven évben már soha többé nem gondoltam rá.
Most, az osztálytalálkozó alkalmával került rá a szó, az osztálytársnőm említette:
- Te Iza! Emlékszel te még azokra a ruhákra, amiket horgoltál nekünk? Így került elő ez az emlékmorzsa az agyam valamelyik legalsó szögletéből...
Úgy emlékszem, hogy elég kedvesek voltak azok a ruhák... Mást meg úgy sem lehetett kapni...
De erről eszembe jutnak más, külön-pénz szerzési forrásaim is. Festettem tehát ezer számra brossokat, emléktárgyakat fából, cserépre, melyek közül most hirtelen egy aranyhal jut eszembe porcelánból. Három délután megfestettem száz darabot belőle egy vásárosnak.
De húsvétkor festettem százával a nyulas tojásokat, egy csemegeboltnak. Készítettem tiszta selyem egyforma csokornyakkendőket az éppen diplomázó évfolyamoknak.
És miközben kézimunkáztam és vackokat festettem, tanultam a szakvizsgámra...
Régi szép idők..
