Hogy tulajdonképpen ki vagyok én,
- az némileg zavaros, néha már én sem tudom egészen pontosan.
- Egy dolog egészen biztos, a keresztnevem Izabella. De persze, nem így hívnak.
- Voltam én már művésznő, doktornő drága, írónő kedves, sőt, a régebbi időkben voltam én már Cunci mókus is, de erre a periódusra nem nagyon emlékszem.
- A nevem a személyi igazolványomban Dr. Schneider Izabella. El voltam én ezzel a névvel vagy negyven évig, de akkor kitört rajtam egy betegség, folyton írnom kellett valamit, és arra már nem volt jó ez az egyszerű megnevezés, valami különleges kellett! Valakinek eszébe jutott, hogy fordítsuk meg, legyek én Isa Schneider, ez egy olyan kedves, jól hangzó írónői név, nem olyan snassz és polgári, mint a megfordítottja. Gondolkoztam egy pillanatra, ha már lúd, legyen kövér: tegyünk az I - re mindjárt két pontot! Az jobban hangzik? –Miért, hogy fogjuk ezt kiejteni? ? Természetesen ugyancsak i - betűnek, de olyan jól mutat…
- Így lettem én polgári család közepesen sikerült sarjából pillanatok alatt kétes kalandor, aki könyveket ír, és a neve is olyan gyanús…
Hogy miket írok? Mindent. Orvos történelmet, szociográfiát, verseket, de csak eleinte, amikor még komolyan vettem magam. Később, amikor már nem olyan nagyon komolyan, akkor: humoreszkeket, novellákat, regényeket. Sokat.
Ezzel párhuzamosan betegekkel foglalkozom, barbár ékszereket készítek és képeket festek, sőt, verseket is írok.
Mikor van időm erre? Fogalmam sincs. A dolgok maguktól jönnek.
Természetesen nem vagyok futtatott író. Ahhoz másképp kell kinézni, és máshova kell tartozni, de erről nem óhajtok értekezni.
Az a helyzet, hogy a jó történetek megtalálnak.
Az erdélyi Író: Sütő András mondta nekem egyszer: Írni muszáj. Minden kortárs minden leírt szava a történelem szempontjából aranyat fog érni, mert a hivatalos és elferdített történelmet valamikor rendbe kell tenni , és én ezt megértettem.
Magam kortárs magyar írónak tartom, bár volt már egy alkalom, hogy besoroltak a „romantikus írók” közé, azt hittem, hogy mérgemben lenyelem a saját nyelvemet.
Nagy írók kerültek ki már orvosok közül: Csehov, Cronin, Bulgakov, Sommerset Maugham, Németh László, Csáth Géza, Forrai György. Milyen nagy és maradandó műveket alkottak… Persze, távol áll tőlem, hogy magamat hozzájuk merjem hasonlítani, jámbor kis epigon vagyok csak, de annyi bíztos, hogy az írás egy orvosnak sem tilos…
Persze, írni meg kell tanulni, mert nem megy magától. Egy csomó metodikai szakkönyvet én is elolvastam, és minden könyvemhez hozzátanulok, hogy informatív is legyen az a történet, mert ami nem ilyen, az csak ponyva…
Nagy örömöt okoz nekem, ha azt mondják, hogy a könyveimből tanulni lehet. Ennél nagyobb dicséret egy írónak már csak az lehet, amikor felhívja a barátnője,azzal, hogy : A fene egyen meg téged te Iza, már megint egész éjjel olvastam a könyvedet, mert nem tudtam letenni…
Hát ezek a dicséretek azok, amiért érdemes írni. Belátom, nem hangzanak nagy irodalmi dicséretnek, de azért dicséret ez, én pedig hiú vagyok…
A témáim mindég valós alapból indulnak, aztán kitalálom a fejleményeket hozzá, de fontosa, hogy tudjam előre a történet megoldását, azt a bizonyos végső öt mondatot.
Hogy mi ez a különleges 5 mondat? Nem plágium, tőlem származik.
Amikor állam vizsgáztam, még a történelemelőtti időkben, egy jelmondatot festettem rá egy nagy papírra, mely így szólt: „ Harcolj öt ép mondattal államvizsgád sikeréért”. Ez az ágyammal szemben függött egy szegen. Amikor felébredtem, ezt láttam elsőnek, amikor lefeküdtem, ez volt az a mondat, amellyel elaludtam. Tudtam, hogy ez pusztán önhipnózis, de úgy belém rögződött, hogy öt mondatról én már tudok egy könyvet írni. Először megírom az utolsó oldalra az ominózus végső öt mondatot. Ezután elkezdem írni az elejét. És addig vacakolok vele, amíg azt a végső öt mondatot megmagyarázom…
Erdélyből származom, a marosvásárhelyi Föld utcában éltem le egy emberöltőt, az itteni barátnőim és barátaim sorsa adja a témáimat. Mindenki élete egyszeri és roppant érdekes, csak a fölöslegest a fontostól kell kiválogatni, és ott a regény…. Egyébként nem sietek az írással, csak olyankor írok, ha kedvem van hozzá, és ezért a végén keveset kell javítanom rajta. Valaki megkérdezte: ha érdektelen a történet, mit teszek vele? Hát vagy meg sem írom, vagy érdekessé teszem egy-két csavarral. Közhely az, hogy a történelem folyamán már mindent megírtak, ez is igaz, de nem mindegy, hogyan írod meg. Sajnos, a regény az a fajta írás, amely megkopik, két-három generációval később nagyon nagy remekmű kell legyen ahhoz, hogy ne legyen poros, hogy még élvezettel olvassák.
Berlioz, a zeneszerző mondta vagy 150 évvel ezelőtt: A Hamletet olvasni, vagy látni kell. Hamlet nélkül élni olyan, mintha egész életünkön át szénbányában dolgoznánk. Nos, nem kétlem, Berlioznak az ő korában igaza volt. De ma ez már nem érvényes, mert pár ezer emberen kívül senki nem olvassa Hamletet. És a többi nagy írót sem igen olvassuk. A klasszikusokat normális körülmények között az ember megette az érettségi előtt, feltéve, hogy jobb iskolába járt, mint az elmúlt évek iskolái, de hát tisztelet a kivételnek. Akkor mi többiek, most szénbányában töltjük az életünket?
Volt nekünk egy írónk az elmúlt 50 évben, kinek írásai revelációként hatottak, szédelegtünk tőle és imádtuk, ma már mind vén mazochista az, aki olvassa őt.
Én ilyenfajta, klasszikus, vagy politikai- babérokra nem törekszem. Elég, ha most olvassák könyveimet. Nem célom belekerülni az irodalomtudomány valamelyik kategóriájába, én azt szeretném, ha a könyveimet érdekesnek, jónak találná a mostani Olvasó. Amit én adni tudok, az a saját, hozzátanult anyag, az, hogy nem engedek ki a gépből egy kéziratot, amíg úgy érzem: nem elég érdekes. Van olyan, hogy három hónapig nem is gondolok a megírt anyagra. Ez persze, kicsit olyan, mint a parancs: ha aranyat akarsz készíteni, az könnyű, csak annyi kell hozzá, hogy ne gondolj a rinocéroszra. Aztán azért nem sikerül az arany, mert egyébre sem gondol az ember, mint a rinocéroszra. Az én esetemben a könyvem szövegére, viszont három hónapig bele sem nézek. Ez az az idő, ami után az újdonság erejével hat a szöveg,- mondom: ’”jé, ezt tényleg én írtam?”- és valóban úgy olvasom, mintha más írta volna. Nos, ha van benne baki, azt okvetlenül észreveszem. És akkor jön a szöveg nagy megfésülése…
Miközben bibliográfiát gyűjtök egy könyvhöz, és is rengeteget tanulok belőle, és igen sokszor bukkanok olyan anyagra, amit mások nem vesznek komolyan, de nekem tetszik, és talán éppen ezektől a kis farkincányi értesülésektől lesz érdekes egy regény. És az emberek olvasnak, mert olvasni könnyebb, és olvasni jó. A szórakozások között a zenének is nagy ereje van, ha zenét hallgatunk, megérinti a lelkünket, valami megváltozik bennünk, egy kicsivel talán jobbá leszünk. Bár az idők folyamán a zenét az egyház, a katonaság, a vendéglátóipar, sőt a szerelem is cinkosává tette, ezt jó, ha tudja az ember. Sportolni is jó, van utána egy csomó boldogság az emberben. na de nem lehet állandóan zenét hallgatni vagy sportolni. vannak olyan pillanatok, amikor az embernek szüksége van egy csendes pillanatra vagy egy jó könyvre. Ami elandalítja, idegen tájakra viszi, mesét mond neki. És a könyv olvasása nincs időhöz kötve. Fellapozzuk, félretesszük, elővesszük ismét, a könyv a havere az embernek…
Én nem bánom, ha az én könyveimet felnőttek mesekönyvének nevezik-. Lehet, hogy tényleg azok… Pillanatig sem szégyellném magam, ha ez így lenne…
Valamikor a történelem folyamán feltalálták az írást, de nem ez változtatta meg az embereket azzá, amivé lettünk, hanem az antik szerzők írásaitól váltunk vagy kétezer ötszáz év alatt olvasó emberré, homo-lecturi s-szá, ami több kategóriával nagyobb dolog,, mint az azelőtti kulturális nívó-. Mert az olvasás jobbá tesz- , azt is aki írja, azt is, aki olvassa…
Az embereknek sokszor vannak kérdéseik, amire magyarázatot keresnek. Ezeket a feleleteket egy ideig megadta a vallás, ha az nem, akkor a filozófia. De ha az sem, akkor újra feltesszük a kérdést? miért vagyunk, honnan jöttünk, és főleg mi célból? Aki ezek után a különböző ezoterikus írások felé fordul, azt már talán depressziónak nevezzük.
Szerintem azért vagyunk a világon, hogy jól érezzük magunkat. Hogy kipihentek legyünk a munka után, legyünk jóllakva, hallgassunk zenét, sportoljunk, és minél gyakrabban olvassunk el egy-egy könyvet. Van olyan ismerősöm, aki naponta megeszik egyet. Óránként 120 oldalt. Nem mindenki ilyen zseni, én sem , de belefeledkezni egy jó könyvbe, kiváló dolog.
Egyáltalán, a könyvek csodálatosak. Mindegyiknek meg van a saját sorsa. Ezt nem csak én állítom, mint ahogyan azt sem, hogy a Harry Potter például visszaszoktatta a kölyköket az olvasásra, ahelyett, hogy hülyeségek után keresgéljenek a világhálón.
Ez a könyvekkel így volt mindig. Érdekesek…
Valamikor, vagy tíz-tizenöt éve- dolgoztam külsősként egy magyar nyelvű protestáns napilapnál, ehhez a Lutheri Bibliából nagyon sok részt lefordítottam modern magyar nyelvre. Az volt az érdekes ebben, hogy állandóan rímekbe tolultak az agyamba a magyarra fordított sorok. Kínlódtam, hogy prózában fordítsam, ahogyan illik.
Nemrégen lefordították a Bibliát arameus nyelvre, - amelyen eredetileg is íródott –(illetve ennek egy palesztinai nyelvjárásában!), és kiderült, hogy az arameus szöveg megkövetelte a rímbe való fordítást. Erre jöttem én rá magamtól, már sokkal hamarabb, hogy a Biblia rímekbe cseng a legjobban. és nekem volt igazam. Az ilyesmi másnak abszolút érdektelen, de én úgy megörvendtem neki, hogy napokig mosolyogtam magamban. Egyébként talán ezért is nevezik verseknek a különböző szakaszokat…
Sok elfeledett tartalom is visszajön, így például elkezdem ismét rovásírást tanulni, és nagy örömöt okoz nekem, ha egy-egy feliratot látok, és eltudom olvasni…
Mivel nekem senki nem segít sem kiadni, sem terjeszteni a könyveimet, egyetlen dologra hagyatkozhatok: hogy érdekesek legyenek a könyvek, és szájról szájra, könyvtárról könyvtárra terjedjen a hírük. Nehéz így ismertséget szerezni, de megy, és egyre jobban érzem, hogy az emberek kedvelik az írásaimat…
Nagyon jó érzés beütni a nevemet egy internetes keresőbe, és kiugrik tizenhatezer találat. Ez sok egy embernek, akt nem tudja reklámozni saját magát. Néha teljesen idegen blogokat találok ahol írnak a könyveimről… Nem mindég kiválóak ezek a kritikák, de többnyire igen. és a nem olyan jó kritika is reklám.
Amúgy, amikor találkoznak velem az emberek, többször kissé csodabogárként kezelnek, és én nem is bánom, ha a már kissé tépett és kopottas tollazatú paradicsommadár vagyok, jó ez nekem, mert ha ez nem lenne, talán nem is tudnék írni.
Úgy vagyok ezzel a dologgal, az írással, mint a dongó a repüléssel. Az aerodinamika törvényei szerint ennek a kedves rovarnak egyáltalán nem volna szabad repülnie, és mégis repked. Így vagyok az írással: nem ezt tanultam és mégis írnom muszáj.
Van egy sportújságíró ismerősöm, akinek húsz évvel ezelőtt megsúgtam nagy titokban, hogy könyvet szeretnék írni, mit szól hozzá? a válasz az volt: csak arra vigyázz, hogy a mondataidban legyen alany és állítmány. A többi már könnyű… Körül-belül ez volt a kiképzésem. És igaza is volt, bár kis barátink: a tárgy, határozó és jelző –mint a miskolci kocsonyában a béka, örökké kipislognak ránk a mondatokból, de talán nem is olyan fontosak, a többieket meg már úgy is elfelejtettük. Nem bírom, és sokat szenvedek tőle, ha körmondatokat kell olvasnom, melyek az oldal tetején kezdődnek és a legutolsó sorban van aztán egy pont. Kevesen, nagyon kevesen tudnak így érdekesen írni, de én meg sem próbálom. Hadd gördüljön az az a szöveg, mint a pöttyös labda, és ne nyúljon, mint egy bizonyos anyag, amire most gondolok, de ki nem ejteném semmi pénzért, mert azért a stílusra is adni kell, ez az írás titka…
Az író ne élje ki a papíron az exhibicionizmusát, mert az senkit a világon nem érdekel. Persze, „felülről” ezeket futtatják, hogy miért, azt én sem tudom, Bizonyára mindenki tudja, hogy most kikre gondolok, de a számra a nevüket nem veszem, és én szívesebben olvasom az egyszerű szövegeket, megmondta Karinthy is: Nincsen abban semmi, de legalább érthető!
Gondoljunk például rengeteg hülye filmre, ahol nyíltan élik ki a rendezők a saját szexuál- pszichopátiájukat, nos, van ilyen könyvben is, haj, de még ennyi! Én nem vagyok és nem leszek ilyen, mert én még tisztelem az Olvasót. Érte írok. Nekem nem az a fontos, hogy a saját véleményemet adjam, nem modernkedek különleges szócsavarintásokkal, hogy meg ne értse valahogy a közönség… Nem attól lesz jó író valaki, hogy tetszik a felső ötezernek, mert tíz, az nálunk nincs, de öt van azért, már úgy értem, akik a díjakat adják… És nem vagyok irigy. Egyetlen célom, hogy olvastassák magukat a könyveim… Nem régiben egy fiatal írónő félmeztelen fényképekkel hirdette a könyvét, jaj, szegény kislány, persze, most még megy, ahogy megy, de ahogy az idő telik, mind nehezebb lesz esztétikusan levetkőzni, és akkor ki fogja olvasni őt? Egyébként félreértések elkerülése végett: elolvastam a könyvét. Jól ír. Csak az nem tetszett nekem, amiről írt… Mert nem abból áll az élet… Sajnos, nem abból áll…
Pár éve egyik nagyra- tartott írónk volt egy nemzetközi könyvhét díszmeghívottja. Onnan tudom, mert a közönség között ott voltam én is. Nos, aranyszegélyes merített papíron árulták a könyveit méregdrágán. Most láttam kidobálva a gondolákra, egy ötösért átalányban elvihette az ember, de senkinek nem kellett…
Az olyan írónak, mint én, akinek nem az Istenek a barátai, annak borzasztóan kell ügyelni arra, hogy azt, amit ír, megértsék, és élvezzék is. Mert ha egy könyv valamire felhívja a figyelmet, akkor az már nem ponyva, még akkor sem, ha véletlenül szórakoztat…
Az Olimposzon tartózkodó író-isteneink fehér Pegazus paripáikon sokkal hamarabb el fognak kopni, ki mennek a divatból, mint én, ezt megjósolom… Mert amikor már nem az Olvasóknak írunk, hanem magáért az írásért, már elvesztettük a kapcsolatot az Olvasóval, a könyvek öntörvényűvé válnak, talán éppen műremekké, és a kutyát sem érdeklik többé…
Vagy húsz éve jutott eszembe, hogy írjak. Csak úgy magamtól jött az ötlet. Volt pár kiadó, aki szóba állt velem, legutóbb a KuK., és akárhol jelenik meg tőlem valami, azért az írói otthonom mindég ők maradnak, mert kedvelnek engem és jól érzem magam náluk.
Hát ez az érthetőség a cél, és az, hogy egy olvasó kíváncsian fogjon hozzá a könyvhöz, azután pedig ne tudja letenni addig, amíg végig nem olvasta. A könyveim lassan terjednek, de terjednek. Több helyen vannak olvasó körök, ahol beszélnek rólam, a könyvek egyik olvasótól kerülnek a másikhoz, és ha egyet elolvas valaki a regényeimből, biztos, hogy a többieket is megkeresi, mert szeret jót olvasni…
Most jelent meg a Nő ördögkeréken, és készen van kiadásra egy olyan összeállítás, amelyhez én magam készítettem az illusztrációkat is. Szeretek rajzolni.
Az eddigi könyveim címlapjai mindég a saját képeim közül kerültek ki, kivéve „Az Orvosnők korán halnak”, amelyiknek remek borítóját kedvenc szerkesztőnőm, Ács Nóra kiváló grafikus készítette.
Hogy mik a terveim: Érdekes történet, ugyanis elhatároztam, hogy most már nem írok ilyen iramban, de a történetek elém jönnek. nem rég egy barátnőm idős édesanyja mondta, hogy elmesélné nekem az élettörténetét. Az ilyet el kell fogadni. És rám már sok mindent mondtak, de azt, hogy unalmas könyveket írok, még soha senki nem merte mondani… Pedig nem sértődnék meg, mert alapvetően azért nem veszem magam olyan komolyan…
Mondhatja azt valaki, hogy úgyis porrá válunk valamennyien, minek annyi könyvet írni?
Ez így igaz. Porrá válunk. Egy szerencse, hogy a folyamat nem azonnal következik be, nagyon lassú. és nem a közeljövőben történik meg velünk. És addig még megírhatunk egy pár könyvet, amit el is olvasnak, és örvendenek neki az olvasók. Lecturi salutem, köszöntöm az Olvasót-
