Miután elkészítettem az amerikai út történetét, voltak, akik hiányoltak egy azelőtti  

olasz körút leírását.

          Bevallom, nem voltam abban az állapotban, hogy naplót írjak pont erről az elmúlt utazásról, de azért van egy általunk megélt  összefoglaló, amelyet megpróbálok legalább egy-két oldalban közreadni.

Olaszországnak kultúrája és tradíciója van, ezt most itt elintéztem, mert nem erről  fog szólni ez a z összefoglaló, hanem az olasz konyháról, mely  hab a tortán. Amikor életemben először spaghetti  bolognesét ettem, rendeltem egy második adagot is, és sikerült betermelnem.

                Ez az első találkozás meghatározóvá vált  az életemben. Persze, hogy mindent ismertem, amivel készült, egyszerű élesztő nélküli gyúrt tésztából, paradicsomból, borsika fűből, (csombort) és reszelt parmezán sajtból állt. Egyszerű étek, majdnem mindenki megengedheti magának.

                Hogy mitől olyan elmondhatatlanul finom?  Hát a tradíció és a kultúra miatt. Mert az étek-készítés művészet…

                Később megismerkedtem a pizzával, mely annyira változatos, ahány gazdasszony készíti. Mindenkinek van egy titkos receptje, amiből a lepény és a feltét készül. Miből mennyit, egy csipetet, vagy nyakon- öntést, sokat, vagy keveset, pirosat vagy zöldet,  olajbogyóval, vagy anélkül, vadász-szalámival vagy sonkával, gombával és kolbásszal, és ki tudja, még mi minden apró érdekességgel eteti magát a pizza, én még a viszonylag sok szénhidrátot tartalmazó kissé vastag széleit is boldogan megeszem, mert attól hízik a magamfajta.

                Idén Udinébe érve kerestünk egy cipőüzletet, ahol tavaly kiköltekeztük magunkat, de eltűnt időközben, viszont lett egy vendéglő a helyén, ahol  a krumpli szirom még meleg volt, és nem volt  már elhasznált olaj íze, mint odahaza. Fici Aperolt ivott, ami szódavízből és valamilyen barackszörpből állt, - ha nem csalódom, nem kóstoltam meg, bármennyire dicsérte, mert én a krumpli-  szirmot nem tudtam abbahagyni…

Van ezeknek a drága olaszoknak egy kiváló szokása: ha kérsz egy sört, drágább ugyan, mint otthon, de adnak mellé négy-öt különböző falatkát, sajttal, hallal, szalámival, paradicsommal. A második sörhöz is jár ugyanez, már meg is vacsoráztál, és  óvakodsz még egy sört kérni, vagy pedig megmondod, hogy a sör jöhet, de a falatkákat már ne hozzák. Tulajdonképpen még meg tudnád enni őket… csak sok lesz egy kicsit… Á, egye fene, mégiscsak hozzák falatkákkal együtt a harmadik sörödet… Ez persze itt nem ivászat, mert a sörök két decisek, ha megiszol hármat, még mindig nem tesz ki egy otthoni üveggel, amit bizony gondolkozás nélkül elfogyaszt az ember a melegben…

Mindehhez kobaltkék az ég, langyos finom szellő hozza az illatokat, az utcán járművek nem járhatnak, de sétálni szabad, nézni és láttatni magunkat, ez itt a cél.

Fici valamit talál a térképen, oda elmegyünk, a hegyek között van és úgy hívják: édesvíz, Aqua dolce.

Persze, hogy odamegyünk, pont ebédidőre. A dombon középkori lovagvár tekint le ránk, de nem romos ám, hanem szépen restaurálva.  Látogatható, a körülötte lévő  szűk, pittoreszk sikátorokban kávézók, galériák, régiségkereskedések,  oszteriák várják a látogatót, és vagyunk is elegen, pedig Európában ősz van, de itt nem, körüllélegez minket a narancsillatú  történelem.  

Dél van, megéhezünk, ajánlanak egy vendéglőt, de az ma  zárva van, viszont mellette leng egy cégér a szélben: falatozó a „Négy Kandúrkához”. Ez az , ahol  négy kandúr jóllakik, tán nekünk is jut valami kellemes. És igazunk lesz.  A vendéglő egy régi patrícius ház, eredeti berendezésével, szecessziós lámpáival, sötétvörös mennyezetével, apró fényeivel, visszavisz  száz évvel a hangulatában.  Az előétel sáfrányos, főtt gesztenyés mártásával először ízlelt  élvezet.  Temperált, otthon készített szódavizet iszunk hozzá,  majd a főétel kerül terítékre.

A sügért kemencében sütik zsírpapíron, és ezt teszik a tányérra, zöldséggel, kevés  szarvasgombával fűszerezve, gusztusos, finom, és úgy jól lakunk tőle, hogy amikor a desszertet hozzák, - vaníliás karamellakrém-, már alig pihegünk.

Az étlapon megnézem az árakat, elviselhetőek. Amikor fizetésre kerül a sor, kiderül, hogy csak a felét fizetjük, mert a polgári árak két személyre számítódnak. Ha arra jártok, okvetlenül menjetek el a „Négy Kandurkába”. Kihagyhatatlan.  

A  kávét már a Várban isszuk, finom és méregerős, felvidultunk tőle  és elhatároztuk: Itt még lesz mit látni, menjünk csak szépen tovább felfele a hegynek.  Itt még érhetnek minket meglepetések.

Igazunk volt: jött még egy csodálatos, nagyon mély szakadékban rohanó patak fölött emelkedő hegyen egy település, régi kőházakkal, egy iskolával, ahová száz lépcsőn lehetett lemenni, és ugyanannyi lépcső vezetett a hegy tetejére, de ezt már nem kényszerítettük magunkra. Ingatlanközvetítő kirakatában az állt, hogy ötszobás ház a hegyen ötvenezer Euróért vásárolható, de lehet alkudni.

Ezek szerint harmincért már odaadják, mert megunták a romantikát és a lépcsőmászást. Ez otthon úgy nyolc és félmillió Forint, de a tengertől legalább húsz kilométerre   szerpentinen , és száz lépcsőfokra  van: - drága-, jelentjük ki, de  a faluban szívesen körülnézünk. Van posta és vendéglő, sőt, a hegy gyomrában közös gépkocsi tároló van, de ez a száz lépcsőt nem képes kiegyenlíteni. Úgy döntünk: nem szélhámoskodunk azzal, hogy mutassák meg nekünk az objektumot. Végül: nincs az a pénz, amiért felmennénk ennyi lépcsőt.  Ha ingyen adnák, sem kellene nekünk, különben is, nem házat vásárolni jöttünk ide. A falú nevét közben elfelejtettük, de megismerkedtünk egy szelíd és bolhás kutyával, onnan gondoljuk, mert nagyon sokat vakaródzott. nem, ez a hely nem nekünk való.

Egy órát tartott, ameddig a szerpentinen leereszkedtünk.  Az utazás alatt megbeszéltük, hogy az emberek bizonyára az ellenség miatt költöztek ilyen elérhetetlen magasságokba. Ma már nincs ellenség, de ott van nekik a rengeteg lépcső. És ezen liftekkel lehetne segíteni, de minek? Jön egy földrengés, és nézhetik a felvonóikat. Tényleg! Ezen a vidéken már voltak ilyen kellemetlenségek a századok folyamán.

Otthon, a lakás, amelyet bérelünk minden évben, vár a 14 lépcsőjével, a hűtő szekrényében a tonhalas borjúsülttel, kapribogyóval és majonézzel.  Meg még van három üveg sör is. És az itteni sörök nyolc decisek, amikor üvegben vannak… De erre most ketten vagyunk.

A vacsora kiváló volt, és valahogyan elfáradtunk tőle.  Mint ahogyan a többi étkektől is, kivétel nélkül, amelyeket a három hét alatt bepucoltunk.

Ennyire emlékszem az idei , őszi olasz utunkról.

HIvatalos portáljainkon összeszámoltam, miről írnak leggyakrabban. Ime az eredmény:16 halott. Egy lezuhant az emeletről. Több gépjrmű ütközött. A vonat elütötte.Megsérült. Nem élte túl.Erdőtűz. Meggyilkolták.  Erőszak. Klerikális.Cunami.A bánya bedölt.

Én mondok egy jobbat: Valaki 30 évig volt üzletvezető a McDonaldban. Kötelességének tartotta, hogy az ételeket megkostólja: kifogástalanok-e? Harminc kilót hízott. Most beperelte a MvDonaldet, a kártérítést megítélték neki.

 Legújabb hírek:          

             Két ukrajnai férfi megbecstelenített 200 szűzet. Két kérdésem van ezzel kapcsolatban: 1. Óránként hányat?, 2.Honnan volt ennyi szűz a közelben?

              Angela Merkel,- Német ország kancellárja- szeretne több nőt a kormányban, de ezzel kepcsolatban megnyugtatta az illetékeseket,- a kormány egyéb tagjait-, hogy NEM KELL FÉLNIÜK...

             Az elmult napokban megállapították: a 40 körüli férfiaknak erekciós problémáik vannak. Ezt ma már úgy nevezik, hogy erekciós diszfunkció. Régebben, még tegnap is, erekciós zavaroknak hívták ezt a jelenséget, de a kettő ugyanaz. Csak a diszfunkciónak jobb a sajtója. Nem látszik rajta rögtön, hogy kezdődő impotenciáról van szó....

 

Harmadik fejezet.

Tegnap a Soho- ban addig hajtott engem a rabtartóm, míg lett a bal lábamra egy vízhólyag. Aztán tovább hajtott, és akkor a jobb lábamra is lett, pontosan kettő. Pedig „világjáró” cipőben vagyok, ezt is ő vette nekem, hogy legyen, amiben hajtson a kockaköveken. Mondom: vízhólyagok vannak a lábamon. A felelet:  Ebben a cipőben nem lehet vízhólyagot szerezni. Megmutatom neki, erre azt válaszolja, az nem vízhólyag, és főleg nem ettől a cipőtől, miben járok én itt le, és fel.  Ebben a cipőben lettek, - magyarázom, a régi kitaposott kedvenc cipőmet nem engedte elhozni a csomag súlyának minimalizálása érdekében. Ezt mondta nekem, és tényleg csak 11 kilós volt a csomagom.( Majd amikor elmegyünk innen, megmérik, majdnem húsz kiló, pedig én csak egy marék radírt, két szájrúzst és két üvegdugót vásároltam,  de láttam, hogy Fici mindenhonnan több kiló prospektust  hozott el, és a papír nagyon  nehéz, hiszen fából van…)

Ma reggel a tévé azzal foglalkozott, hogyan lehet 300 kalóriából szendvicset készíteni?  Én megmondtam volna kapásból: egy szelet paradicsom, egy szelet sajt, egy salátalevél vajas kenyéren, - nos ők is ugyanezt tették két fele vágott puffasztó, bazi  - nagy fehér kenyerek közé rétegezve.  Megjegyzem, egy sajtmaradékokból összekotyvasztott sajtszeletről van szó, ember legyen, aki kitalálja, hogy miből. Ők ezt Cheddar sajtnak hívják, de nem az.

Ezek az amerikaiak  itt bármiből bármit készítenek, abból szendvics lesz, egyszerűen nem terjed tovább a fantáziájuk. Láttam egy adást háziasszonyoknak, arra tanította őket, hogyan kell megpirítani egy szelet császárhúst, és beletenni két szelet kenyér közé. A rántottával is ugyanígy történt… Ezektől az étkektől itt nincs menekvés, csak az a kérdés, hogy hány emeletesre készítik.

Ilyenkor egy szelet a fentiekből, rá egy szelet kenyér, majd még egy szelet mindenből, és a tetejét megkoronázzák az óriásoknak készített zsemle felső felével. Szépen fehér papírba csomagolják, adnak hozzá egy fehér szalvétát,  és mehetsz, beletömheted magadba ezt az 1500 kalóriát minden reggelire. Délben megeszel egy hotdogot, hozzá fél liter gyümölcssziruppal, mely édesítve van kalóriahordozás szempontjából,  megint 1500 kalória, ez volt a lunch, majd öt és hat óra között egy gyorsétkezőben mindent belehalmozod a celluloid dobozodba, amit kifizetsz, és akkor már meg is eszed, mert a tied, megfizettél érte. Ez ismét 1500 kalória, saccolom, aztán este, lefekvés előtt még megeszel egy snack-et,  amiben színes csokoládé van,  így napi hatezer kalória úgy össze jön, hogy észre sem veszed,  hát ezért túlsúlyos  a jóléti társadalom.  Nekem kellene megtanítsam őket főzni?  Nem.  És én a sok rossz kínai nudlin fogytam egy kilót.

Egyébként volt valaha egy kolleganőm Európában, az is szokott főzni, de bármit főzött, abból gulyás-leves lett. Szerintem ez egy átok…

Másnap a szemben lévő fodrászatban leszednek a tíz körmömről,  mosnak , főnöznek, manikűröznek és pedikűröznek, sőt ez idő alatt meg is masszíroznak, nem is kérdem, mibe került a játék, mert nem érdekel, Fici fizette, de ő vitt oda, mert már nem feleltem meg a szépérzékének.

Aki mulat, fizessen. Ez nem tőlem származik, de igaz.

Később, akármennyire ellenzem, metróval megyünk egy titkos cél felé, mely előttem nem ismeretes. A Metró Mőbiuszi szalagnak bizonyul, valami történt, mert minden leáll, egyik kocsiból kergetnek   a szemközti vágányra, majd vissza, bolyongunk  a föld alatt, egy hangosbemondó nyugtatja az embereket, valahol van egy „akadály” de dolgoznak rajta,   és nekünk már fogalmunk sincs, hogy hol vagyunk. Egy kedves idős úr elmagyarázza, nem kell megijedni, ilyenkor minden leáll, ha történik valami. Kérdem, mi lehet az? Hát például a vonat elé veti magát egy utas… Megtörténik… Ilyenkor kijön a mentő, és másnap a huszonötödik oldalon az apró-vegyesben megírják az újságok...

Fici állítólag tudja, hogy hol vagyunk. Nézem a táblákat, hátha én is rájövök. A rengeteg táblán azt írják, hogy le, fel, előre, hátra, jobbra, balra, nyugatnak, keletnek, sőt, északnak, meg délnek is.

Ettől én okosabb nem leszek, de bemondja a hangosbeszélő, hogy beszállni, nekem ugyan fogalmam sincs, hogy hová, de Fici berángat egy vonatba és elindulunk az Ismeretlen felé, a föld alatt. Amikor kiszállunk, ráksalátát kapok a nagy ijedelemre, sőt, el is olvashatom, hogy mi van benne:

zellerkrém dinsztelve, metélőhagyma, borsmenta fű, és természetesen rák, de ebből nem olyan sok. És adnak hozzá egy óriási- akkora, mint a fejem,-  zsemlét is. Félbevágva. Ezt elutasítom, mert bennem van gerinc, salátát akarok enni, nem rákszendvicset,( - erről jut eszembe: Ha befejeztem ezt a beszámolót, írok Nektek egy egyszerű és finom szakácskönyvet, teli afrodiziákumokkal, tényleg, megérdemlitek tőlem.)

Fici azzal vigasztal, hogy a zsemle tényleg akkora volt, mint a fejem, de az nem olyan nagy, nekem  kicsi fejem van,                - éppen hogy azt nem mondja: az agyam kicsi! – és megsimogat. Nincs jó kedvem, mert még előttünk áll a  szállodába való hazatérés kálváriája.

Találkozunk közben egy vadidegen olasszal, megörvendünk egymásnak, hogy földiek ( ugyanis európaiak) vagyunk, Ficivel megbeszélik, hogy Berlusconi nem jó politikus, de nem jó Sárközi, vagy Merkel sem. Ebbe beleszólok: Merkel jó politikus! Ha én nem védem meg a németek női kancellárját itt a  new- yorki metróban, senki nem fog kiállni mellette rajtam kívül. Az olasz úr udvarias, -molto gentile-, és amikor megtudja, hogy magyar vagyok, biztosít, hogy a magyar szalámi kiváló, majdnem olyan jó, mint az olasz. Vitatkozunk, szerintem a sonka-szalámi jobb az olaszoknál, de az összes többi nem. Már elkezdené ecsetelni, hogy a vadász szalámi-, de Fici udvariasan elbúcsúzik, nekünk menni kell, fel, fel a földfelszínre, az olasszal kezet rázunk, és azt mondom: éljen –evviva – Itália, ezzel  örökre beloptam tán  magam a szívébe, és felmegyünk a lépcsőn. Meg a másodikon és a harmadikon is felmegyünk, innen gondolom, hogy 4-5 emeletnyivel voltunk a felszín alatt, és az itteni metrónál nincs mozgólépcső, csak lift, de az mindig el van romolva,- kivétel nélkül mindig!-,  használhatatlan. Ha voltál olyan merész, hogy lementél a föld alá, legyen benned annyi bátorság, hogy fel is tudj jönni… Fenn megiszunk egy eszpresszót, a hátamat jól beleverem egy vaskorlát –direkt erre a célra szerkesztett –sarkába. Fici sajnál, és megígér egy meglepetést.

A  Chelsy marketben vagyunk, ez a világ leggyönyörűbb piaca,, akkora gombák, krumplik, gyümölcsök vannak, mint a fejem, de ezzel talán nem sokat mondok, mert az én fejem kicsi, lásd fennebb, ezt most már majdnem mindenki tudja.

Közeledik a Halloween –Mindenszentek- október 31-én, amelyet az angolszász országokban –ki tudja, miért -,  óriási csinnadrattával ünnepelnek. Mindenhol szörnyűséges dekoráció lóg le a mennyezetről, kísértetek, boszorkányok, holttestek krepp papírból, denevérek, pókok és egyéb bájos dolgok csüngenek, vagy ijesztgetnek minden sarokban. Még egy áruház is van a piac mellett, egy óriási túlzsúfolt üzlet tele halloween-öltözékekkel, de engem oda nem enged be az uram, mert jól nézek ki így is, ahogy vagyok, nekem nem kellenek ilyen öltözékek ahhoz, hogy iszonyúbb legyek. Igen, még ennél is.

Elbúcsúzok hát a gumiból készült véres levágott fejek és végtagok kellemes látványától. Egy csomó tökre ráülök egy pillanatra pihenni, hát nem lefényképez ez az én párom? Jön közben egy halál, kaszával, de én már kinőttem az ifjonti hülyeségekből, nem ijedek meg.  Fici azt állítja, még nem nőttem ki belőlük. de ő fáradt, fáj a lába, (NAHÁT!), különben is, megjött a meglepetés, egy hosszú, limuzin, fehér, tíz személyes, ilyenben én nem utaztam életemben!. A gerincem nem tört el, mert bár fáj, de tudom mozgatni,  így beülök a férjem által telefonon megrendelt kocsiba.

Melyben is bár van, pezsgős és whiskys poharakkal, ital nélkül, színes, szaladó és színét változtató fény-girlandokkal,  párnázott ülésekkel, ez tulajdonképpen egy szalonkocsi, magyarázza nekem az én Fennivalóm. A felső ülésben ő ül, az szélesebb, én elférek hátul is. Jégszekrény is van, de jég nincs benne, én viszont tényleg meglepődöm. A sofőr kétszáz kilós, színes bőrű közép-amerikai, elmondja, hogy ezt a kocsit érettségiző diáklányok szokták bérbe venni, és itt banketteznek, amit sokszor  nagyon nehéz elviselni, mert –hangosak… Csak 40-45 kilósok, de úgy visítanak, mintha nyúznák őket, pedig nem…

Ő meg nem szereti, ha visítanak.

Nem a szállodába visz, - ez is meglepetés-, hanem a központi pályaudvarra, ahol osztrigát és ráksalátát eszünk. Van ott egy lengyel pincér, Jánosz,  megismer és azt mondja: jé, már október van, hogy „megint” itt vagytok?

Egyetlen egyszer voltunk itt októberben, de megjegyzett minket, és az ilyen, az pincér itt az osztrigabárban, ahelyett, hogy atomkutató legyen…

Rongyok vagyunk mindketten, tizenkét órát alszunk, és ha fel nem költ a takarítónő, talán még most is aludnánk.

A szobánkban csöpög a csap. Be kell jelentsem, de elfelejtem, hogy mondják angolul a csapot, és az sem jut eszembe, hogy  a „csöpög”- öt hogy mondják,  de én tudok rajzolni,  felírom a szobaszámot és felrajzolok egy víz - csapot, amelyikből csöpög a víz, előmutatom a recepción, majd meg is magyarázom:  „The tap is dropping  in our room,”  majd rájövök, hogy mi jött ki belőlem hírtelen, és hozzáteszem magyarul:  - ha én nem vagyok ökör, akkor senki. Ezt szerencsére nem értik, de megjavítják a csapot, viszont másnap a reggelinél magyarul szólít meg egy szőke kiszolgálónő,  szintén európai, és az Ötvös Lóránd Tudományegyetemre jár, amikor nem itt pincérkedik.

Fici ad nekem  kegyesen kétszáz dollárt- amivel a Holdról is hazajöhetnék, szükség esetén- , a zsebembe dugja a szálló névjegykártyáját,  mégpedig azért, hogyha elkeverednék mellőle, bármikor hívhassak egy taxit, és hazajöhessek a szállodába. Most már nem ideges, hogy mi lesz velem, mert talán csak le tudok inteni egy taxit! Nem mondom meg, hogy le tudok inteni, mert akkor nagyon megnyugodna. Erre az a válasza, hogy Móricka, (a viccfigura) nem is volt olyan buta,  velem viszont  folyton törődni kell. NEM KELL TÖRÖDNI velem, de ezt nem mondom meg, mert akkor nincs mivel foglalkozzon, és csak eszi az életemet.

             Galériákat látogatunk,- gyalog-, egészen addig, míg kijelenti a párom, hogy fáradt és fáj a lába, ezután prospektusokkal, reprodukciókkal, kiállítási füzetekkel megrakodva visszamegyünk a szállodába, és kiterítjük őket az ágyra. Megállapítást nyer, hogy itt a festészet egészen más, mint Európában, sőt, minden egyéb is egészen már. de ezt tudtuk előre, mert egyszer már láttuk. Feltevődik a kérdés, hogy akkor minek jöttünk ide megint? Hát, hogy jobban megnézzük, mennyire más minden, mint otthon.  Európában, úgy értjük.

Aztán elkezdünk pimaszkodni: Itt minden másképp néz ki. Nagyobb, hangosabb,  piszkosabb, és zsúfoltabb. De: NEM OLYAN ELEGÁNS, mint otthon,  az étel gyengébb, de drágább, a hölgyek toprongyosabbak, mint nálunk. Itt nem Milánóról van szó, sem San Remoról . Ami ugyancsak koszos, de az valahogyan sokkal elegánsabb kosz, mint ez itt, ahol most vagyunk. Később osztrigát eszük egy pohár sör mellett, és kibékülünk a „világ fővárosával”, ahol ilyen jó a sör, ott nem lehet nyomorról beszélni…  Minket pedig sem a bankok, sem a pénzvilág „nyomora” nem érdekel. Ez legyen világos…, Kérünk még két sört!

 Most pedig  még színház is van, az Adams-család, tele morbid szellemességekkel, foszforeszkáló és táncoló halottakkal, kiváló díszletekkel és koreográfiával. Na látod,- jelentem ki:  - ezért kell és érdemes ide jönni! Ezt is megbeszéljük, hogy amíg élünk, addig fogunk ilyen színházakba járni, majd hazamegyünk a szállodába, és nagy horkolások közepette elalszunk.

Másnap luxusreggeli, itt minden reggeli luxus, olyan drága, közben Fici bevallja: New Yorkra bőven elég 11 nap.  Sőt, már tíz is elég lenne, mert fárasztó… ÉN MOSTANIG A SZÁMAT NEM NYITOTTAM KI, de most azt mondom: Ne nyivogj!

Ma még be szeretnénk menni a Withney-múzeumba, de csak egykor nyit, addig bemegyünk a könyves boltba, ahol egy könyv kerül a kezembe, címe : Nő- ördögök, a fényképek és címek között

Agrippina, Nagy Katalin Cárnő, egy számomra ismeretlen női szériagyilkos mellett ott mosolyog rám Ceausescu Elena. Elolvasom a hozzá tartozó szöveget. A könyvnek igaza van, ez ténylegesen egy nőstény ördög volt, ha létezik ilyesmi. A könyv biztosra állítja, és tán igaza is van.

A Múzeumban látunk egy számomra ismeretlen festőt,  a neve: Charles Bruckfield, fantasztikus vízfestmények, sárgával és feketével festve, vibráló, mozgalmas tájak, nem írja sehol, de szerintem a képek automatizmusokként születtek. Ezt nem magyarázom el,  csak magamnak írom le, hogy el ne felejtsek utánanézni. A festmények a különös színkeverék ellenére fénylenek, csillognak, teljesen külön világot tárnak fel, más időben, más bolygón, misztikusak, vízió-szerűek, mintha valaki  „egy más szemmel” látta volna őket. Lehet, hogy a névre kattintva valami megjelenik  a neten. Majd megnézem, és esetleg beszámolok róla később.

Délben ebéd nincs, mert a kínai kacsa után mindenhol csömör üt ki rajtunk, kivirágzik a szánk, és nagyjából úgy nézünk ki, mint két karfiol.  Este színház, énekelnek, arról, hogy milyen nehéz egy színesnek ide beilleszkedni. Mi ezt nagyon jól tudjuk, egy fehérnek is pont olyan nehéz,  ezért félidőkor ott hagyjuk a színházat, ez úgy is már az utolsó volt. Mi nagyon jól átérezzük a honvágyat, de ez a honvágy nem a miénk. Vacsora a csömörök miatt nincs, kevés gyümölcsöt és almalevet fogyasztunk.

Másnap azzal ébreszt az én „Utazó” férjem, hogy egy áriát kezd énekelni. Ez az ária egyetlen általam ismert operában sincsen benne, „” - te nem is ismerhetsz minden operaáriát-, és tovább dalol, a szöveg legalább is érdekes, így hangzik:

„sej, gatyaszár,  gatyaszár, tram-rtam-tram-tram, és még egyszer, ugyanez. E napon bemegyek –Én! New Yorkban!  - egy Ferragamo üzletbe,mert láttam egy szép kis cipőcskét a kirakatban, potom 550 dollárt, de már csak felpróbálom, az semmibe sem kerül! Minden nő szeret cipőket próbálni, még drágákat is,- de NEM VOLT AZ ÉN MÉRETEMBEN. Úgy hagyom el az üzletet, mint egy királynő, aki ebbe a lebujba sem jön többé vacak cipőkért, amik amúgy sincsenek. Ficinek az orrán látom, hogy nagyon vidul a történeten. Kérdem: ha véletlenül lett volna harmincnyolcasban, és ragaszkodtam volna hogy megvedd nekem, akkor is ilyen vidám lennél? – Nem, akkor nem- , és mosolyog hozzá. Majd közli:

-         Az egéragyak működésében eleinte az anyai gének, később az apai gének dominanciája fordul elő.  A te apukád, nagyon megnézte a pénzt, hogy hová teszi…

Nos, hogy Fici honnan tud ilyeneket, az teljesen világos. Az én feljegyzéseimet olvasgatja, ez most már teljesen biztos, Ezt én akartam elmondani neki egy találó alkalomnál, de most lelőtte a poénomat.  El fogom zárni a füzeteimet. El  én! Még, hogy egér-agy! Mindezt sétálva mondja. Ez a Fici egy peripatetikus  -(elnézést: sétálva tanító-, ezt viszont én olvastam ki az ő füzetéből-) személyiség. Lehet, hogy ezek után ő is elzárja előlem a füzeteit?

A Park Sugárúton ténferegve azt az örök igazságot elaborálja a férjem, hogy ez itt, - a Park Ave. ugyanis-, ez nem a marosvásárhelyi Köteles Sámuel utca… Hát nem. Tényleg nem az.

Még elmentünk az új design- Múzeumba, a kiállítás címe: Élve, vagy halva. Sámánisztikus kiállítás volt, kövek, tollak, csontok, talizmánok, amulettek. megcsodáltam egy Kentaur csontvázat, deréktől -  nyaktól felfele az elvárásoknak megfelelően emberi csontváz volt, azon alul egy rendes ló csontváza, kinek volt ez az ötlete?  De volt egy motorbicikli is, egy szarvasmarha csontozatával borítva.

Kiállítottak csodálatos ékszereket, de nem volt eladó,  aztán éhesen betértünk a vendéglőjükbe. Csak ajánlani tudom. Az egyetlen hely New Yorkban, ahol meg lehet enni az ételt, és nem halsz meg tőle:

Mi fekete rizst (tintahal tintájával festve), ettünk,- körülötte olasz pesto szósz( darált bazsalikom rozmarin és oregano), - a tetején apró, sült Szent János kagylók-, hát, egészen ehető volt, mert lám, túléltük és hazajöttünk. 

Fici ezután közölte velem, hogy azért jó lány vagyok én, mert: szobatisztán viselkedtem…

Tovább volt még egy axióma: Ha az ember nem indul el valahová, soha nem ér el sehová, és nem lát érdekes dolgokat…

Erre nekem is volt egy válaszom:

-          Ez olyan, mintha Hotei, a kínai bölcs mondta volna…

Ma este túrós puliszkát eszünk, és addig alszunk, amíg kialusszuk az időeltolódást…

                                                                              O

Végezetül egy haikú:

Én olyan vagyok

mint -  őszi Hold az égen

ahogy ragyog.

Tőlem van. Megfertőzött Hotei, a próféta.

                                                                                              J

És még két hír:

 Kolumbiában, Yaguara nevű kis helyen egy Margarita nevű tyúk tojt egy ovális, 7 cm. hosszú,  kék színű tojást, miután sokáig nem teljesítette a kötelességét, és asszonya már-már a leveses fazékba szánta. A környező biológusok csodájára járnak, de azóta nem tojt ilyen,  - sőt,  semmi féle-  tojást. Már 110 dollárt is ígértek a tyúkért, de Asszonya nem adja oda. A hír annyira értékes, hogy a spanyol El Mundo napilap is leközölte.

Az első macska megérkezett Európából Amerikába, mert a veséi elégtelenek, gazdája nagyon szereti őt, ezért kifizeti a 7000 dollárt egy macska  - vese - transzplantációért… Az állat az első, akinél ilyen gyógy-transzplantációt végeznek… Nagy dolog a haladás…

Acímben szereplő egyszeri és soha visszanem térő puhatestű jós, ki is a futballvilágbajnokságon csalhatatlanul tudta, hogy ki fg győzni, tegnapelőtt az oberhauseni akváriumban csendben kiszenvedett, elaludt, vagy itt hagyott minket, hogy örök Bírája, a Polipok Istene elé állhasson, és beszémolhasson az életéről. Mely -, mint tudjuk, nem volt mentes a viharoktól,.20010.7.20-án, itt, e blogon már beszámoltam a dolgairól.

Nos, mielőtt utazásom harmadik fejezetét megírnám, szükségesnek találom, hogy megemlékezzek: Élőlény volt. nyugodjon békében. Maradona pedig, az összes még élő és már elhalálozott futbalisták legnagyobbika és élő legendája közhírré tette fenti valóban szomorú eseménnyel kapcsolatban, hogy nem ártott a polipnak az elhalálozás, mert miatta nem nyerte meg Argentina a világbajnokságot. Istenem, mennyi esze lehet egy ilyen sportolónak, ennél már Paul, az eltávozott polipnak is több esze lehetett. Amint hallom, halálát nem előzték meg súlyos fájdalmak, nem szenvedett, egyzerűen csak visszadta lelkét az ő teremtőjének.  Effelől nyugodtak lehetünk. Maradona pedig most boldog, és meg van győződve arról, hogy az elkövetkező legelső világbajnokságon Argentina csapata győz- Ez persze, nem olyan fontos, mint amilyennek kinéz, valamint az sem, hogy esetleg Oberhausen város akváriumában egy új, Paul nevű kis polip nevelkedik.

Itt és mot a polip-témát kiveséztük.

 

 

Második fejezet.

Az első utunk az információs irodához vezetnek. Amíg a színházjegyeinket összeállítják, én egy falon (úgy hívják, hogy a remények és álmok fala!!!), csodálkozom.: 5x5 cm. - es színek selyempapír darabkákra, u. n. Wishfettire felírhatod a kívánságaidat a jövő évre, és feltűzheted erre a falra rajzszegekkel. Rengetegen mennek oda és én is felírok, majd kiszegzek oda valamit. Ezeket összegyűjtik, és újévkor mint konfettit szétszórják a levegőben, ezt másfél milliárd ember látja majd televízión, és ha mindenki azt kívánja, hogy mindenki jókívánságai teljesüljenek, akkor ezek,   mint önmaguktól beteljesülő jóslatok, be is teljesednek… Naiv, de én minden hülyeségben szívesen részt veszek. Ezért olvastam el a Harry Pottert is,  - és nem bántam meg-, mert kétmilliárd gyerek nem tévedhet… én egyébként a saját cetlimre azt írtam: lefogynék! Hátha!

Fici nem látja, hogy mit írtam a cetlire, de állítása szerint tudja. – Na, ha olyan okos vagy, akkor mondd meg, hogy mit írtam rá? – kekeceskedek a párommal.

-          Hát azt írtad, hogy le akarsz fogyni! Puff. Erre beszoptam mindkét ajkamat és a fogaimat összeszorítottam, hogy ne mondjak semmi disznóságot, pedig nagyon mondtam volna. Férjem és állandó tettestársam rám néz, és azt mondja becézően: - Háj! Husika! Hájas husika!

Ezzel az emberrel vagyok összeházasodva-  mittudomén, de sok !- kerek esztendeje…

A Modern Művészetek Múzeumában van egy Matisse kiállítás, sőt, olyasmi is, ami ismeretlen nekünk, az úgy nevezett „elkorcsosult” művészet, melyet Hitler zárolt, azóta is csak ritkán mutatták, pedig milyen isteni jó képek…  De nem ezzel akarok dicsekedni, hanem azzal, hogy a szállóban nagy bevetések után kiharcoltam magamnak egy  allergia ellenes párnát, mert az eredetiek kacsatollal voltak töltve, és attól én megőrülök!

Eközben Fic i eltűnik valahova, és most megint megesküszöm, hogy ezentúl soha nem indulok el a mobilom nélkül, most felhívhatnám,  hogy hol leledzik.  kilépek az irodából szemben velem a  fényreklámok villannak és vakítanak el, ettől rángógörcsöt lehet kapni. Visszamegyek arra a pontra, ahol a legutoljára beszéltünk egymással, hátha eszébe jut, hogy van egy kószáló felesége valahol. Egy polcon telefonkönyv, unalmamban belenézek, az első, amire ráesik a szemem: Itt valaki mitikus, -mithosz- terápiát ajánl, rendelési idő, telefonszám, eltátom a számat: ez mi az angyalbögyörő, ilyet én soha nem hallottam, pedig orvos vagyok majdnem fél évszázada,  de aztán megmagyarázom magamnak: nyolcmilliós városban sok az őrült, akivel ezt tenni lehet. Ne irigykedj annyit- int a férjem, amikor megkeres. Kérdem: honnan tudod, hogy irigykedem? –Az orrodon ül a kifejezés, -így a válasz, de lenyelem. Jó hogy előkerült, mert itt tévelyegtem volna ebben a nagy és büdös városban, amíg be nem gyűjtöttek volna innen, valamilyen alakulatok.

A közjárművekre bérlet kell, de csak a pénzt veszik le a kártyáról, bérletet nem adnak. Ez megtörténik háromszor, akkor megvesszük készpénzzel, és hiába nyugtat engem az én uram, hogy nem bíztos ez a háromszori pénzlevevés, és még is ideges vagyok. ez majd otthon fog kiderülni, Pesten, de engem ne nyugtasson, mert attól még idegesebb leszek.

Egy büfében eszünk, amelyre az van kiírva: finom ebéd, de csak írva van. Celluloid dobozba kapjuk az ételt, eldobható evőeszközzel, Fici állítja amíg tiszta minden, addig semmi kifogása nincs ez ellen a „kultúra” ellen, amely , igaz, hogy más, de kultúra… Az anyjának a porcelánjára és ezüst evőeszközére gondolok, de nem mondok semmit, mert legszívesebben az jönne a számra, hogy mi is el vagyunk korcsosulva. Pedig igaza van. Ez is egy formája a kultúrának. Mindenesetre nem üljük körbe az edényt és nem eszünk abból az egy tálból a kezünkkel… Mert egyesek szerint ez is kultúra. Csak valamivel alacsonyabb… De erről nem akarok beszélni, mert az az isten ”nagy”, esetleg meghallja, és rám jönnek a terroristák…

A Múzeumban is, a büfében is figyelem az embereket. Látok egy hatvanöt körüli Hölgyet totális punk szerelésben, térdig érő csizma – bakanccsal, fekete  festékkel a száján,  majd egy kiválóan öltözött, elegáns, lakkcipős urat, de sárgarépaszínű kalap van a fején. Ezektől a túlkapásoktól eltekintve rosszul öltözöttek, sőt, a minőség is rosszabb az európai holmiknál. Több a fodor meg a masni, dzsinszhez is,sőt sok a csipke, mindenféle madzagok lógnak a cuccokon. A nők kivétel nélkül legginget, rajta rövid szoknyát hordanak.

A múzeum parkjában van egy bronzból való kecske, tán Miro szobra, mellette ül egy széken egy öregúr, és beszélget a kedves állattal. Órákon át szórakoztatja, valószínű, a vietnámi háborúról szóló meséivel.

Már most elmondom, miket láttunk a színházakban. Négy nagyon jót. –Egy ketrecre való őrült, Kis éjjeli zene, az Adams Család, és a Memphis című musicaleket, mind a négyet érdemes volt. Másik kettőt szünetben ott hagytunk.

A Guggenheim Múzeumban a „Káosz és klasszicizmus”  című kiállításokat láttuk, rengetegen voltak, holnap is ide kell jönnünk, mert semmit nem tudtunk megnézni, annyian voltak.  És  még nekem az volt az érzésem, hogy mi nem megyünk eleget a múzeumokba…

Nagy álmom volt, hogy elmegyek egy bizonyos ruhaüzletbe, ahol mintha rám szabták volna a nadrágokat, de az üzlet eltűnt. A neve még meg van, de más kézen, és már áruval. Ezért, ha ezután nem leszek olyan elegáns, ne vegyétek rossz néven, Amerikában ma már nem rám szabják a nadrágokat.. . Tempora  mutantur…

                A bécsi érdekeltségű Új Galériában  gyerekek okos ötleteit láttam, ahogyan bioenergiát nyernének ki  a növényekből, és a tengeráramlatokból. Szerintem jók voltak, de elromlott a kedvem, amikor végig gondoltam, hogy egy kis villanyért mennyi növényt kellene komposztálni… ’Sze már most is kevés van belőle… Vacsorára rákot eszem. Fici is, de ő nem örvend annyira, mert elfeküdte a nyakát, most nem tud mozogni és fáj neki.

                Reggel addig beszélget önmagával hangosan, amíg felébredek. Ezután már nem beszél. Velem sem. A múzeumban kiderül, hogy az egyik úrnak pont olyan inge és nyakkendője van, mint a férjemnek, meg is sértődik, de aztán megnyugtatja magát, hogy a másik úr ingében a fehér csíkok leheletnyivel keskenyebbek, viszont szélesebben egy gondolattal a kék csíkok abban az ingben. Én nem érzékelem a differenciát, de én csak egy nő vagyok, aki nem ért hozzá, és különben is, aki egy régi dzsinszgatyában jár, az ne értékeljen, mert nem ért hozzá. Ezen kívül tudvalevő, hogy a „mi” ingünk Európából származik, mely is a divat hazája, ah, Párizs, Milánó,  London, Róma…

Akármennyire töröm a fejem, nem emlékszem, hogy mi az elmúlt 50 évben ezekre a helyekre jártunk volna, pláne nem ingeket vásárolni „magunknak”, nagy általánosságban a sarki áruházból öltözünk, de lehet, hogy ez csak rám vonatkozik, lehet, hogy mikor nem figyelek oda, férjem elmegy az európai nagyvárosokban inget vásárolni? Ezentúl  jobban odafigyelek…

Áll a lépcső legfelső fokán, lenéz rám, és azt mondja:

-          Ha ezt én a klubomban elmesélem…

Hát egyrészt, amennyire én tudom, Ficinek nincsen klubja. Van ugyan néhány, - már itt-ott kakás- öregúr, akikkel egy héten egyszer kugliznak, de beszélgetni még soha nem láttam őket. Mindegy, ha klub, legyen az.

Állok a lépcső legalsó fokán, és kérdem: Mit fogsz te elmesélni és milyen klubban? , néz, de nem felel, mert közben másra gondolt és elfelejtette, hogy miről volt szó három perccel azelőtt…

Reggelente be kell vegyek egy fájdalomcsillapítót, mert akkor követni tudom a nagyváros utcáin az én Uramat, aki is rohan, mint akit űznek, és fényképez…

A metropolitain Múzeumban három órája van mindenkinek, után találkozunk.. Én a Yüan dinasztiát, a tibeti vallásos kultúra néhány termét, kárpitokat és szőnyegeket, meg a kínai kerteket óhajtom megtekinteni, valamint az impresszionistákat, mely utóbbira már nincs energiám, legszívesebben belefeküdnék valamelyik kiállított szarkofágba, és ijesztgetném a látogatókat, ha felnyitnák a tetejét… Ezután az étek édeskömény körteszeletekkel dinsztelve, és még van két fogás, de én ilyen vackot ilyen sok pénzért nem eszem. Ettől függetlenül ki kellett fizetni. Elhatároztam: én visszamegyek a szállóba, és felpócolom a lábaimat. Fici elkísér, majd összeszedi a fényképész felszerelését, beüti a fejét a kád szélébe, és ettől a találkozástól  kék folt és ocsmány dudor lesz a fejére, de ezzel együtt fényképezni meg. -Te csak maradj nyugodtan,- szól-, én, amikor  hazajövök elviszlek egy nagyon előkelő helyre vacsorázni.

 Amikor visszatér, már olyan fáradt, hogy megint csak a kínai büfébe megyünk főtt nudlit enni.

Másnap reggeltől ő is bevesz egy fájdalomcsillapítót,  - mint magyarázza: idegi alapon veszi be a tablettát, kérdő tekintetemre hozzáteszi: Hogy a csontban ne fájjon az ideg, ha elfárad. Most már nem tudom pontosan, mi fárad el, a csont, az ideg, vagy az alap, de én nem kötekedek vele. olyan alapon kell bevenni egy gyógyszert, amilyenen gondolja az a paciens. Különben is, Fici már nagyon régen nem az én betegem. Nekem is begyömöszöl a számba egy tablettát, a következő magyarázat kíséretében: - Ezt azért vedd be, hogy nekem ne nyivogj, ha fáj az ideged a csontodban! Kérdem: és ha az ízületem fáj, arra mi az előírás? Akkor mi legyen?

-          Akkor se nyivogj nekem!

-           –És, ha mondjuk nem neked, hanem egyszerűen csak magamnak nyivognék?

-          Azt sem szabad!

 Kész. Ilyen egyszerű az én életem…

Másnap Manhattanben Kolumbusz nap van, népünnepély, felvonulás, tán ökörsütés is, amiből később hot dogot lehet készíteni, mindenki ott ügyeskedik. Mi átmegyünk gyalog a Brooklyn hídon, és a ” The River Caffe” –  ban szeretnénk egy előkelő ebédet enni.  „ Fine dining”, mondja Fici előkelően, ő rákot kér, én osztrigát.  Hát kedveseim, mindkettőt szendvicsként adták. Körül néztünk, ebben a folyóra néző úszó vendéglőben csak szendvicset adtak, de egy hasonló előkelő hely áraiért… Rájöttünk: Csinálhatnak az amerikaiak,  amit akarnak, abból örökké szendvics lesz. Eszembe jutott egy volt kolleganőm, akármit főzött, mindig csak gulyásleves lett belőle… ez itt pont olyan…

Ebéd után Fici fényképezi a várost, a változatosság kedvéért most a másik oldalról. Én ülök egy padon a véletlenül talált tenyérnyi árnyékban, mert baromi meleg van, míg a párom gépe kattog, és az arra sétáló sirályok lépteinek algoritmusát próbálom kibogozni, persze, nem sikerül, mert nem is igazán tudom, hogy mi az a ritmus, vagy micsoda… Annyit értek hozzá, hogy valaminek az egymásutánisága, vagy mi, de hátha most megtanulom  a sirályoktól? Szóval: én nem unatkozom. De a férjem úgy látszik, elunta a fényképezést. Eleinte vízi taxival szeretne átvinni a férjem a túlsó oldalra, de órákat kell várni rá, felfőtt az agyvize a melegben, és mégiscsak fogtunk egy taxit, azzal a megjegyzéssel, hogy nekem sikerült megdumálnom őt… Én azonnal felugrom, és magamban arra gondolok: ennyi fotózás energiájából otthon kifűthetnénk a lakást, és nekem részt kellene vennem azon az ötletbörzén a múzeumban… Tán meg is nyerném, de ezekről a gondolatokról nem beszélek. Ő vígasztal, hogy olyan helyre megyünk, ahol vesz nekem egy radírt! El is megyünk, de pont azt nem tartják, amit én szeretek, más pedig nem kell nekem. Jó, akkor vesz nekem radírgumis ceruzát, amivel szudokút fejthetek. Jó. Velem lehet beszélni. Még sokáig járkálunk, de „azt” a radírt nem találjuk sehol. Később a Bond street -en megtaláljuk, szóval, ha valakit még érdekel a radír vásárlás, mert pont olyan mély lelki kapcsolat van közötte és e gumikincsek között,  mint nekem, az  oda menjen!

Másnap délelőtt a Japán intézetben bolyongunk. Megismerkedünk a kiállított képek alapján egy kedves Japán prófétával, a neve Hotei. Bájos, nevetős kövér a próféta, teljesen kerek és egy pont olyan kerek zsákot cipel folyton magával, ami a ruhás zsákja.  Hoteinek mindenre van egy értő megjegyzése, azóta Fici  bármit mondok, meggondolja a válasza előtt, hogy erre Hotei mit mondott volna? , - aki különben zsonglirozni is tud  tányérral, labdával és egy bottal, továbbá beszélni tud a rókákkal és a patkányokkal. Volt ott továbbá egy üveggel befedett belső udvar, hol is egyrészt több féle bambuszok hajladoztak egy szélkészítő gép kezdeményezésére, másrészt én bevettem egy négyszázas fájdalom csillapítót, hogy nehogy elkezdjek nyivogni, mert, - mint tudjuk-, a nyivogás nekem megtiltatott. A kiállítás egyébként igen kedves, a sintoista szörnyű istenek mellett bájos állatok  és egyéb figurák sorakoznak a képeken.

Ezután a Tibeti Intézet következett, a Potala Palotával, a Dalai Láma portréival, tantrikus szobrokat, mandalákat és faliszőnyegek láttunk, démonokkal.

Ez nem vicc! A tibetieknek rettenetes démonaik vannak, és annyira hisznek bennük, hogy képesek meghalni, ha elképzelik, hogy valamelyik démon  megszállta őket. (Ezekhez képest mi felvilágosult népek vagyunk, hiszen túléltük az utolsó 8 évet, pedig mennyire meg voltunk szállva…) Egy falon rengeteg imamalom volt, de nem forgattuk meg őket, inkább elmentünk radírt venni…

Később az Új Múzeumban –tavaly lett kész- megállapítottuk, senki ne menjen oda, csak ha pipilni kell, mert a vécéje rendezett, és tiszta. Egyébként a sajtótermékek –úgy is, mint újságok kezdeteivel és létével foglalkozik. Életemben nem láttam ilyen érdektelen vacakot. Húzzátok ki „ az életben okvetlenül megnézendő csodálatos dolgok” című listátokról, ha van Nektek ilyen. Ha nincs, miért nincs, kérdem én?  Nekem már csak a mexikói óriáskristály-barlang van hátra, de oda soha nem fogok eljutni. Megvárom, amíg kiadják könyv-alakban.

Nem kell mindent elérni az életben.  Mert mindentől elégedettebb lesz az ember, és hízni fog. Egyébként ezután a kínai negyedben nagyon kövér kacsahúst ettünk. Na, oda se menjetek, nincs értelme, mert az ilyennek következményei vannak, ezt megtapasztaltuk. A kínai negyed egyébként zsúfolt, hangos, idegesítő és büdös, de egyszer meg kell nézni. A vendéglők koszosabbak, mint elképzelnéd, de vannak jobb helyek is, oda az ár miatt nem szabad menni. Ha két nap múlva még tovább írom e naplót, akkor túléltük. Vigasztalásként a SOHO-ba visz az én párom, és ott vásárolhatok magamnak permanens szájrúzst, két darabot… Ettől aztán elégedetté váltam és megettem egy fél kiló fagylaltot. Később megint fényképez, minden expozíciónál várnom kell rá, de már megszoktam.

3. fejezet

Találtunk egy üzletet, ahol iparművészek munkáit árulják, teljesen bezsongtam tőle, ügyes, okos és szép dolgokat láttam, (leírom a címét: 7.-ik Ave, az 52-ik utca sarka,  a neten: www.anamericancraftsman.com).

Vásároltam is ott két mesés üvegdugót a kék üveggyűjteményemhez.

Erről még nem is meséltem! Nekem van egy kék üveggyűjteményem. Van aki antik bútort, rokokó festményt,  karcsúlábú szekretert, kétfejű kígyot és ötlábú borjakat gyűjt, de én nem.                           

 

 

                              

Két hét falrengető eseményei. Részben New Yorkban, többnyire repülőtereken, irdatlanul rossz kaják elfogyasztása következményeivel egyetemben.

Most volt csak, hogy két hétre kijelentkeztem, ma pedig beszámolok róla, hogy mi is történt velem, amióta csend volt ezen a blogon.

Mivel életemben nagyon sokáig  kötelességekhez, és kötelezettségekhez kötött életmódot folytattam, úgy szakmai, mint politikai okokból, elhatároztam: ezentúl tekergő leszek. Igen, ez a foglalkozásom. Tekeregni a világban. Férjem ezt finomabban fejezi ki: Utazók vagyunk, természetesen nagy betűvel írva.  Hogy hová utazunk, az örökké Ficitől függ, mert rászokott, hogy meghatározza az életemet. Most például New Yorkban voltunk, színházat, múzeumokat és képtárakat nézni.

A dolog azzal kezdődött, hogy egy idős barátunk kivitt a reptérre, nem kért érte semmit, csak egy bizonyos, speciális radírgumit az unokáinak, mert egyszer látott nálam egy csúnya   radírt, amiről megjegyeztem akkor, (minek kell nekem is annyit jártatni a számat?)- hogy ez a világ legjobb radírja, és Amerikában lehet kapni.

Ez igaz: én tényleg egészen zsenge koromtól radír-szakértőként működök a családomon belül. Régi történet ez, de azért leírom. Az egykori zárdában, ahol szüleim pallérozni próbálták ütődött gyermeküket, élt az iskola udvarán néhány óriási vadgesztenye fa. Minden szeptember azzal kezdődött, hogy boldogan megcsodáltam az érett, a héjukból éppen csak kihámozott  vadgesztenyék gyönyörű színét, de rögtön utána el is keseredtem, mert eltűnt a szín, ha megszáradt a gesztenye. Hogy ki volt az, aki megvigasztalt, azt nem tudom már, de a vigasz lényege az a bizonytalan értesülés volt, hogy a száraz vadgesztenyéből radírt lehet főzni. Mégpedig „hab”radírt, mely elnevezésnek semmi értelme nincs ugyan, de az biztos, hogy a közönséges radírnál a „hab-”radír sokkal finomabb kell legyen és kevéssé szabad piszkolja a papírt radírozás közben. Receptet a főzéshez nem közöltek, de és kísérletező alkat vagyok, és volt egy nyári konyhánk, ahová ősszel már nem jártak le főzni, sem anya, sem nagymama. Itt ütöttem fel a tanyámat, apróra tört vadgesztenyéhez szappan habot adtam. és elkezdtem főzni. Hogy a vége mi lett , már el sem mondom, de nagyanyám kidobta az egész füstölgő masszát, és engem harmadfokú szankcióban részesített:  egy részt rávert a popsimra, másrészt megtiltotta minden időkre, hogy radírt főzzek gesztenyéből, harmadrészt: ha meg merek nyikkanni, megmondja apának, hogy tüzet gyújtottam a fadeszkákból álló nyári konyhában… Ez volt a legsúlyosabb fenyegetés, egyszer tűzrakásért Apa nagyon megverte a tenyeremet egy nádpálcával, ezt Nagymama tudta, és ezért volt különösen aljas a fenyegetés.

Mivel soha nem tudtam és nem is mertem ezentúl radírgumit főzni, így már soha nem fogjuk megtudni, hogy mi lett volna a kísérlet végeredménye. De az eset után nagymama a későbbi szövegeiben radírszakértőnek nevezett engem, utalva a tényre, hogy a tűzrakást nem felejtette el, és meg ne próbáljam még egyszer a főzőcskézést.

Nagymama valamikor eltávozott közülünk, és a radírszakértő cím, - most már pozitív értelemben- rajtam maradt.  Mindenki hozzám hozta a radírját, hogy megszagoljam, és véleményt mondjak róla: „hab”-radír(?) vagy csak valami vacak, háború utáni szükségképződmény? Annyira elterjedt a „szakértelmem”, hogy Fici is komolyan vette. Amikor egy nagyon csúnya és büdös (hab) radírról, melyet Amerikában vettem egyszer,( mert éppen nem volt ott radírom, már pedig egy úrinő radír nélkül ne induljon el sehová)- azt mondtam,  hogy ez véletlenül egy kiváló radír, mert nem piszkolja a papírt, ő is vett magának belőle, egy zsebre-valót, mert ős is az emberiség azon részének tagja, akiknek örökké radír van a zsebében.

Fiatal házas korunkban néha át- átnéztem a zsebeit titkok után, de örökké csak radírokat találtam, finomakat, nem olyan finomakat, néha elég keményeket is, amelyek koszolnak, de hab-radírt ritkán találtam nála, amelyeket természetesen kisajátítottam magamnak. Még arról kell szólnom, hogy milyen is a hab-radír? Hát kellemes illata van,  puha, és nem piszkol - olyan nagyon-, mint a nem hab-radírok.  Ezt Fici is komolyan veszi, sőt, többször hallottam dicsekedni őt, amikor rólam értekezett: - Izának sok hibája van, de az egyetlen (hab-)radírszakértő a környéken. Bárhol vagyunk, örökké kikapja a leg hababb radírt…  (ezt most fel kellett vegyem a számítógép állományába, mert nem tudott mit kezdeni a szóalkotással.) Nos, hogy a hab mit jelent igazából, azt mindenki tudja: tejszínhabot, habot a tortán, borotvahab, hajmosó hab, és ki tudja, még, hogy hányféle, de radírokra tudomásom szerint én használtam először, és ha már nem leszek, csak ez a kis árulkodó írás marad fenn róla, amennyiben fenn marad, de ha nem, akkor sincs semmi baj, mert a habradír csak nekem hab, a többiek úgysem tudják kiszagolni, tehát nem veszít vele nagyot a világ....

Így történt tehát, hogy minden egyéb  más cél mellett New Yorkba radírvásárlási célokkal mentünk. Indulásunk előtt még történt egy szörnyűség,: leesett a falról egy kép, üvege összetört, még épp csak annyi időnk volt, hogy összeseperjük, aztán már muszáj volt útnak indulni, és azon morfondírozni, hogy ez szerencsés, vagy szerencsétlen ómen volt? Később megnyugodtunk egy kicsit, mert eszünkbe jutott egy babona: a tört cserép szerencsét hoz… Akkor ezek szerint lehet, hogy  még radírt is találunk valahol abban  a büdös nagy városban, több, mint 8 millió ember radíroz ott is, talán szerencsénk lesz. Már ott is  jelentkezik a szerencse, hogy a repülőgépben adott étek félig-meddig ehető. Először életemben megeszem, igaz, hogy csak a felét, de akkor is nagy fegyvertény ez, ilyen még soha nem fordult elő. Fici szerint ez nem szerencse, hanem a fejlődés. Minek a fejlődése? A repülésnek, a reptér konyhájának, vagy az ízlelő -bimbóimnak?  A válasz:

 –Utóbbinak, kezdesz valódi tekergővé válni!.

Ez nagy dicséret Ficitől, aki a habradír- szakértésen kívül most azt is elismeri, hogy tekergésben sem vagyok már olyan rossz…   És én nagyon szeretem, ha dicsérnek engem.

Közben rájövök, hogy az én férjemet lefizették a repülőgépeknek moslékot gyártó cégek, ugyanis a következő mesével jön nekem:

„Azért olyan rossz az étel a repülőben, mert tízezer méter magasságban megváltoznak az emberi  ízlelő bimbók  tulajdonságai. Az, amit a Földön első osztályú ételként minősítene, az a felhők fölött moslékként ízlik…” Hát a felhők fölött – Kedveseim-,  ki hallotta már ezt a zseniális hazugságot, mert én még soha. Felhők alatt sem hallottam…

Ha lenne egy percnyi időm, feldolgoznám írásban is ezt a moslék-ügyet, hogy adnák oda a disznóknak az egészet, és lenne kevesebb tíz százalékkal a repülőjegy! Mindenki tud vinni magával egy szendvicset, ami garantáltan ugyanolyan ízű lesz tizenöt , mint ezerötszáz láb magasságban, (ez 5000 méter!) továbbá 30000 láb illetve 10000 méter magasságban is pont olyan ízletes lesz, mint otthon, amikor elkészítetted.

Ez persze álom, mert a cégek, melyek a repülő étkeit készítik, szakszervezetük által elérték, hogy a mocsok utas még egy kisüveg vizet se vihessen magával a sajátjából, nem hogy szendvicset, mert mindkettő tartalmazhat nitroglicerint, ami robban, ha földhöz vágják…

Persze, ezt nem merik közzétenni, azt hazudják mindenkinek, hogy a terrorizmus  miatt van… hogy moslékot kell ennünk…

Itt van egy kommentárom, mely 2 fél gondolatból áll: a rossz ételek ehetetlen dolgok,  a disznónak minden étel moslék.

Így lett két fél gondolatból egy egész: A rossz, ehetetlen étel, az moslék.

Majd holnap folytatom.

 

                                                              

de ez nem olyan sok idő, talán a Barátaim, -Olvasóimat is ideszámítom- nem felejtenek el, amíg visszajövök. Igérem, akkor beszámolok arról, hogy mi van a nagy világban? Ölelés Nektek, Isa

Ezen egy betüt sem lehetett volna változtatni. Ez egy könyv, és én írtam.

Komolyabb, mint eddig bármi, ami elhagyta a tollamat.

Szívszorongva olvastam el ismét.  Véleményeitekben és Kritikáitokban legyetek kegyesek hozzám, Olvasóim... I.S.

Levél egy magyar pincérnőhöz a világ másik felére

Üzenem Neked Csilla,

kis barátnőm,

- fényes, barna gazella

tekintetű Húgom-,

hogy megszerettelek.

E levél jó alkalom,

hogy ezt elmondjam

elkínzott – Neked.

Erőszak tépte,

meggyalázott lelked,

összevert tested

vérvirágai közepette

ott vagyok  Veled.

Megkedveltelek

ott, azon a túrán,

Fuerteventurán.

- Egy vulkán hagyta

a szigetet vissza,

hol örökké szél van,

s hely, menekülőnek,

elraboltnak,

holtnak, élőnek,

kitaszítottnak.-

Sorsod, e hálátlan

élet, mi adatott

neked: meghatott.

A kopár, barna

hegyoldalon

-emlékszem-, szalad

három ősvény,

szótlan, kanyarogva,

üresen, akárhova.,

- Ne menj oda!

Arcod kőkemény maszk,

mozdulatlan.

A tüske, tövisek, gaz,

guruló szélkerék

tán megvéd,

mert nyomodban

még ott az Árnyék,

kísértetek

sorban követnek,

mindenhonnan.

Maradj hát rejtve

a fekete

szikár földön.

Ne mozdulj onnan.

Sorsunk, a kisebbségi lét

összehozott.

Tán találkozunk még.

 

 

 

Nem csak holnap estig

 

Szúrt a szívem.

Nem vert rendesen.

Jelezte: tovább

nem szolgál engem.

Időpontot adtak

ékágére,

de  késésemnek

ára van,

s mert elaludtam

most várnom kell.

-Nem tesz semmit.

- gondoltam,

fiatal nők a fogadók

kemények,

hozzám is pimaszok,

de a világ az övék,

s a férfiak is,

nem az enyémek,

az övék, csakis!

Néhány hónapra...

Nekem - gondolják-,

leáldozott már,

a sötét Árnyék

mögöttem jár...

De, hogy a fák

égig nem nőnek,

még nem tudják!

Hogy az életben

idősebben

is öröme lehet

egy nőnek,

amiért virágok,

füvek nőnek,

gyümölcsért, fáért,

tegnapért, máért,

reggelek mosolyáért

a kékekért, lilákért,

a leírt betűért,

mit olvas: a könyvért...

- sőt, a szerelemért,

magáért!

Akkor is, ha halvány...

Hisz nem olajjal festik,

de tovább tart

a pasztell.

Nem csak holnap estig.

 

 

Mese a sizofrén ördögről

Igenis, van ördög,

s mennyi ör-dög

a börtönökben

és...egyéb helyeken,

bizony! Gondolkozom

életem átkán,

a szorongásomon.

Hogy nézzék meg jól:

holnap vért adok,

hátha az ördög-

én magam vagyok!

Hátha ketten élek

magamban, én, aki félek,

és én, ki tagadni szoktam

fegyvert: kést is fogtam

magamra titokban,

de aztán gyáva lettem,

a kést letettem,

s az éveket, melyek jutottak,

ebédre megettem!

Egyre rohanok magam elől.

De lehet, ez már

a harmadik magam,

aki fut ott, legelöl,

s kiköt az Ararát

 hegyén fenn,

 áll meztelen,

onnan néz rám,

másik kettőre,

Lenéz, feláll a tetőre,

 Sikoltok: nem

én vagyok az első,

az a másik, az sosem

lehetek, az csak második.

Az elsőnek replikája,

úgy állok itt,

mint elővázlat.

Megőrülök. Vagy

(- ki ez a Tökmag?-),

Az utolsó vagyok itt,

tán a harmadik

vagy negyedik Én?

Rendör-Ördögök!

 A francba menjetek!

Gazdátokat

 is a fene egye meg.

Sokan vagyok. Hát DIES IRE…

Akkor... a szeretőm most kié?

Valaki még ezt az egyet

mondja meg.

A körülmények miatt

 

A körülmények miatt született e vers.                       Tűsarkaimra

Még nyers,                                                                              mily sokat vártak

de kidolgozom, ha megérem.                                         a fúk, e drága                                   

A tény: a lépcsőn lábam eltört,                                      lények.        

leestem.                                                                                   Mi lesz velem,

Bevérzett, kéken,                                                                 ha lapos sarkaimra

vékony selyembőrőmet                                                    többé nem néznek?

a csont kiszakította.                                                             Sarjad a bőr a sebemen

Cakkos a sebem.                                                                   és ultra-ronda.

A sebész később                                                                   A sebész elbaltázta,

kijavította                                                                                bár én madéra

és nehézményezte,                                                             mintát szerettem volna,

hogy vörös a körmöm                                                         ha már… De e minta

ebben a korban.                                                                    itt csak férfimunka.

Rámförmedt keményen                                                    Egy helyen elhalt.

ez a taknyos.                                                                            -Ezek mészárosok ott,

Bánatom ezért                                                                       a műtőben-,

áztatom most, borban,                                                       morgok magamban.

természetesen.                                                                     Persze, várni kell

Többágyas a betegszobám,                                              egyelőre,

Mondhatnám, fapados,                                                       másfél hónapot,

De az oka én vagyok,                                                           hogy mi lesz belőle.

mert többet a                                                                         Este kérdi a nővér,

 bíztosítónak                                                                           óhajtom-e

én biza nem adok.                                                                a szentáldozást?

A gyógyszerektől                                                                  de én inkább, - lehet, ugye?-

vadakat álmodok,                                                                 manikürt, pedikürt

 minden éjjel.                                                                        kérek, mi mást?

Elfáradok, míg a fűrdőt                                                       Később úgy néz

elérem egy járókerettel.                                                   rám a pap,

Egykori lábamra                                                                    mint egy csótányra.

sajnálattal gondolok.                                                          Ez most itt örökre

Milyen szép volt,                                                                  rám ragad.

Persze, csak térdtől                                                             Híremen javítani                                                           

lefele, de ahol szép volt,                                                  itt már csak akkor lehet,

ott tört el pont…                                                                   ha önszántamból

Nem nézik lábamat                                                             felvenném

többé értő                                                                               az utolsó kenetet.

férfiszemek.                                                                           Hoztak húsroládot

Tulajdonképpen sértő…                                                    barna szósszal.

De ezek csak vágyak.                                                           Kértem: inkább rákot,          

Hogy végre újra                                                                     hozzanak,  pezsgő- szufléval. 

a lábamon járjak,                                                                  de nem adtak,

kellenek lapos félcipők.                                                    csak rondán néztek,

Hozzájuk ódákat                                                                    szerintem megígéztek!                                    

még sosem írtak.                                                                   Ide be nem engednek

Nem szép e cipő                                                                   többé engem,

és nem szexi                                                                            mert eljátszodtam

a cipőfűző…                                                                             a becsületem. Ámen.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A tavasz

A tavasz                                                                                             hideg szivárog

ez évben késett.                                                                            a  wigwamba.

Tavaszi kabátot                                                                                              Nyomát a tél

evégett,                                                                                            hóbuckákban

viselni nem lehetett.                                                                  még itt hagyta.

Máskor                                                                                               Hogy május van

a fákon,                                                                                             nem is hiszem,

előbb van virág,                                                                             a vihar tépi

mint levelek. A világ                                                                    az óriás - fákat,

mióta van-,                                                                                      s én lógatom busa,

előbb színes fantomja                                                                 fázó fejem,

látszik,  igen, azóta.                                                                      közben letörnek

És a  levelek                                                                                     s meghalnak

csak utána                                                                                        törzsnyi ágak.

bújnak elő.                                                                                       De mi lesz vajon             

A nap korán kelő,                                                                     ezen a nyáron

sugarak ölelnek,                                                                            velem?

de hidegek-,

ha  idén meglelnek

véletlenül.

A láb itt-ott

még hóba merül.

Nem a nap

volt a hab

a tortán, hanem a szél,

és hosszú volt a tél.

 

Találkozunk

Arcok a múltból,                                                            megmérgezett,

emlékek szavakról,                                                       és  nehéz volt

félelemről.                                                                       minden elszürkült  hófolt.

Új-régi kézfogások                                                        Már mindegy.

rátalálások,                                                                      Ezekre nem gondolok.

Ölelésekről                                                                      Nézd, kint egy virág nyílik,

pasztellszínek.                                                                a megfagyott emlékek

elhalt szerelmek.                                                          elmúlnak, s a lélek

Érintés, mindenkitől                                                    megmelegszik.

mindenkinek.                                                                 Ismét jön  kobaltkék este,

Egy kobaltkék este                                                        mely emlékeinket

jut eszembe.                                                                   ma meg kereste.

Már égtek a lámpák                                                      Erre iszunk!,  hogy találkozom

a Bulevárdon,                                                                  Veled,  Barátnőm, máma este.

a szikráikat hányták

a lábunk elé,

s a hóra a fákon.

Szaladtunk táncolva

a Város felé.

Sok hópehely

hullt vállunkra,

de könnyű volt

minden hófolt…

Csak később érkezett

további  sok súlyos hópehely

a sok teher…

 

A tiltott szerelmek

Borzalmasak                                                     Tizenöt percek,                                               bután, sután.

a tiltott                                                                               telefonhívások,                                              - Majd felhívlak!-

Szerelmek.                                                       majd egy lopott óra.                     El sem búcsúznak

Később hazugságok,                                     Az idő is kerget                                               egymástól,

Sötét mozi termek                                        s a kétségbeesett,                         mert halálra ítéltek

utolsó sorai                                                      rossz lelkiismeret…                       a tiltott szerelmek.

tán enyhülést hoznak,                                 nem öröm,                                        Az egyik  a telefonszámát

de néha a feszültség                                    csak futás a körön,                         megváltoztatja.

megfogható kézzel,                                      körbe-körbe,                                    A másik a fejét

derült ég soha                                                 ugyanúgy egyre,                               minden éjjel újra

 nincs, csak álmatlan éjjel,                         és újra.                                                  - az egyedüllétre,

Ég nem tekint a                                                A szív  lassan kifullad                      az ürességre,

tiltott viszonyt folytató                                                 a  fülledt levegőn.                       a fájdalomra

párra, hely számukra                                      Fárad  a szerelem.                          mint párnára- , hajtja:

alig kerül, bűnük                                              Az ölelés  lanyha.                           - Drága, eszméletlen,

pókháló,                                                               Kettejük közül                               gyönyörűséges

ráaggatva a fákra,                                           valaki már unja.                               tiltott Szerelem…

gúzsba köti őket,                                             Még jön két találka,

a férfiakat, a nőket,                                        de az érzelembe

ha tilosban járnak.                                           már beállt egy szálka,                                  

Szerelmük nem vörös,                                                  A csókok akadoznak,

hanem égő lila,                                                                 közülük valaki

s vágyuk szörnyen                                            titokban, a száját

 botor, ostoba…                                                  utána letörli.

Hajtja őket a testük.                                         Az ölelés után

Rövid kézfogások,                                             nem  néznek egymásra

 

Egy Barátomnak.

Üdv Neked, Barátom!                                                                  és hogy élted túl

Rég nem látott Pajtás!                                                                a Hosszú Éjszakát?

Napok óta                                                                                         Hogyan teltek

az arcodat látom,                                                                           a lanyha, hosszú percek,

emléked                                                                                           az Emlékek,

nyugodni nem hagy.                                                                    - koppanó Morze-jelek?

Tekinteted kéken                                                                         Jaj, az éjszakák!

 a hóra                                                                                                Érzed-e még

rávetül.                                                                                                             a bilincs illatát?

Betűimen a szemed ül.                                                                              Persze, a Nap                 

Kedves! Mi van Veled?                                                                              nem kel fel többé,

Rég láttalak!                                                                                    de alig van harag

Emléked a hó alatt                                                                        bennem.

halványzöld hajtás,                                                                      Tán kővé lettem…

tán a jég felolvad                                                                          A Hold az égen

a szívemen?                                                                                     virraszt,követ

Én? Én jól vagyok.                                                                         és vigasztal engem,

Mit az Idő hagyott                                                                         hisz az álarcot

nekem,                                                                                                              rég levettem,

míg lehet, élvezem.                                                                     Ami marad: egy párna,

Jó volna Veled                                                                                               és néha kék

átbeszélni egy délutánt,                                                            a gyertya lángja.

hogy azóta                                                                                        Írhatnál!

mi történt veled,                                                 &nbs

Szállási Árpád dr.       

 Isa Schneider : Az orvosnők  korán halnak. KuK Kiadó, Scriptor Kft. Év nélkül

 

A rendszerváltozás után , mintha gát szakadt volna fel, elszaporodtak az önéletírások. Köztük természetesen az orvosoké is. Korábban a káderek privilégiuma  volt, nem kényeztettek el sem az igazmondásukkal, sem a színvonalukkal. „Minden ember élete  egy regény” , tartja a közhely, de kevesen képesek azt igazi írói adottsággal  olvashatóvá varázsolni. Isa Schneider, azaz Schneider Izabella e kivételesek közzé  tartozik. Elmondása szerint eddig több, mint 20 könyve jelent meg  és nem mindenhol kaphatóak az üzletekben.  Az ember ilyenkor kissé gyanakvó, nem sajátságos önreklámozás akar ez lenni? Ennek cáfolatára  „Az orvosnők korán halnak” elolvasása  is elegendő.  A történet bonyolult, mint a kor, amelyben élt. A második világháború kitörésekor Marosvásárhelyen született, ahol tanult és amelyet  otthagyni kényszerült, de mindig  azt maradt számára, mint Márai Sándornak Kassa, Cs. Szabó Lászlónak Kolozsvár, az igazi VÁROS, csupa nagybetűvel. Az akaratos fruskát szülei művésznek szánták, így a rajzművészeti középiskolában érettségizett. Utána dafke is a medicinára iratkozott. A diploma kézhezvétele után következett az elhelyezkedés  kálváriája. Konfliktusai a bel-és külvilággal már ekkor elkezdődtek és máig  tartanak .Talán már megszokta. Lehetetlen helyeken  dolgozott, szinte hadifogoly-lágeri körülmények között. A „Kárpátok géniuszának”  hermetikusan lezárt  birodalmában, ahonnan nézve a kádári /mostoha/ anyaország  az ígéret földjének tűnt. Megjátszott házassággal sikerült a csöbörből vödörbe kerülnie, mert egyrészt szerelme ottmaradt, másrészt itt sem fogadták „kitörő lelkesedéssel”. Igaz nem is várta, de azért annál többet, mint amennyit kapott. Következett a szász eredetű szerelmének balkáni trükkökkel történő  „átcsempészése” , majd disszidálása az  új férj anyaországának számító NSZK-ba. Volt közegészségügyi felügyelő, újabb konfliktusokkal, mert azok mindig megtalálták. Végül magánrendelőt vásárolt, bábeli nyelvzavarban gyógyította  a vendégmunkásokat, akik ösztönösen vonzódtak a fél tucat „egzótikus” nyelvben otthonosan  boldoguló filigrán doktornőhöz. Ők lettek későbbi írásainak  a hősei. Olykor állatokat is szeretettel és sikerrel kúrált. Elvégre csak a testsúlyhoz viszonyított adag eltérő. Minden gyakorló orvosnak sok  érdekes anekdota lapul a tarsolyában.  A történetek  lehetnek szokványosak , de a megörökítésük egyéni. Ebben rejlik Schneider Izabella titka és írói sikere.  E sorok körmölője körzeti orvos korából szintén emlékszik néhányra, belőlük  valamit feltétlenül érdemesnek tart megörökíteni.  Egyik  jó humorú kolléga álmosan  és rossz kedvűen  jött a rendelőbe reggel és azt mondta: rosszul aludt, mert éjjel nála járt Franz Werfel. Meglepődtünk, hiszen a Musza Dagh írója már régen halott. Erre ő: „ zörgettek az ablakon és én kiszóltam dühösen, hogy ki a franc  ver fel? „ Az írónő  tollából tolulnak a hasonló történetek. Kitűnő stiliszta, egyszerű, de annál kifejezőbb tőmondatok, megannyi telitalálatok,” saját  gyártmányú” aforizmák,  ilyen pl. „ A beteget szeretni kell! Akkor is, ha néha nehéz”. Vagy: „A jó emberek könnyen halnak”. Figyelmeztető  hangot ad  a mindenütt elharapózó orvos-ellenességnek, a sötét és nyomorgó  akkori Romániától  a jólétben dúskáló  Nyugatnémet országig. A két helyen  e téren több  a közös vonás, mint a különbözőség. A frappáns  fejezetekből a cím  szomorú valósága is kiderül. A doktornő „ generális porckopással” úgy ment nyugdíjba, hogy ő lett a „megúszás”, azaz a túlélés bajnoka. Megérte, hogy hazamehetett az Alma Mater álmodott városába, ahol a kék hegytől a zöld legelőig már semmi nem a régi. Világgá szétszóródtak az  1963-ban végzett évfolyamtársak, aki ”világítottak”.  Aliis inserviendo-ipse consumor, tartja a latin mondás. Szabad fordításban, ha másoknak világítsz, magad fogsz elfogyni. Mindenki leltárt készít. Schneider Izabella néha fest, elvégre „ igazoló papírja van róla”. Rajzos, olykor groteszk kompozíciói  élénk színben tobzódnak, mint aki rózsaszínben látja a sötét világot . Frászként  tört ki rajta a grafománia / saját megállapítása/. Igazi eleme az abszurditás, mert  az élet is az. Humora kissé fanyar, mint az erdei szamóca. De azért finom és érdemes fogyasztani. Ennyit lehet egy könyve után  egy eredeti orvos-író/-nő/ alkotói teljesítményéről mondani. Elhiszem, hogy a könyveit nem mindenhol lehet kapni. Csak azt nem értem, ha egyszer  annyira  piacképes, akkor ebben a  nyereségtörvényű betyárvilágban miért nincs utánnyomása!

 Dr. Szállási Árpád.

                                                                                             

 

Új ZÖNGE

Magyar Balkán

A helyzet azonnal bonyolódik, ahogy hazaindulunk Pestre.

Egyrészt késve érkezik a repülő Pestről. Igen, az, amelyikkel repülnénk.

Egy órán át unatkozom, nem hoztam magammal olvasnivalót, mert aztán úgy is mindjárt indulunk, nincs értelme. Nem indultunk. Amikor bemondták: félórát késik, vettem egy Szudoku füzetet. Amikor az egy óra késést mondt6ák be, már az ötödik rejtvényt fejtettem. Innék egy sört, Fici nem engedi, ha ki vagyok száradva, igyak vizet. Jó.

A gép megjön, felszállunk, további húsz perc késésünk van, a taxis, akit kirendeltünk Ferihegyre, eddig elátkozta az összes felmenőinket. Mikor végre megérkezünk, állunk egy negyedórát a gép folyosóján, nyakunk megmered a kényszertartástól, a pilóta háromszor telefonál lépcsőért, amíg hoznak egyet.

Lépdelek kis csomagommal, mely otthon pehelysúlyúnak tűnt, de most nagyon nehéz. Rálépek a lépcsőre: inog. A kilengés legalább 20 centi balra, jobbra is, ez összesen negyven. Rohanok, szeretnék földet érni minél előbb, der kiver a veríték, ameddig leérek. Hurrá, Föld, föld van a talpam alatt. Repülőtéren nincs egy alkalmazott, bejövünk kontroll nélkül, a vámnál sincs senki, őrjöngő utasok tépik a hajukat, senki nem tudja, hogy merre van az arra. Kijut7unk észrevétlenül, ha bomba lett volna nálunk, nyugodtan behozhattuk volna. A kijáratnál áll egy tag valami egyenruhában, kérdezzük: miért nincs itt senki a reptér részéről? Legyint: reménytelen! Jön öt gép, aztán vagyunk rá hárman. Akkor értjük,miért áll karba tett kézzel. A dolog amúgy is reménytelen. Újságpapír, cukorka-csomagoló színes papir görög nyugodtan a kijáró cementjén. Ilyet Afrikában láttam utoljára.

A taxis megvárt, de szomorú volt az arca. Máskor kezet csókolt, de most nem, közölte: szálljon már be abba a kocsiba! Én ugyanis. Ebben a mondatban minden benne volt, amit gondolt az ürge, de nem mondta ki... Azt viszont igen, hogy a „taxis maffia” kilencszáz forintot kér az egyórás parkolásért. Kártalanítjuk szegény ember. A maffia megragadt bennem. Van itt ilyen? És ha van, akkor miért nem teszünk valamit ellene?

Már annyit késtünk, hogy egy szelet kenyeret sem tudunk venni. Minden normális reptéren van egy csemegeüzlet a későn érkező utasoknak. Na, itt nincs. Dögöljön éhen az utas, aki Ferihegyre érkezik.

Még jó, hogy van otthon egy nem régen lejárt szavatosságú paradicsomos halkonzerv a szekrényben. Azon megosztozunk.

Kicsomagolok, és rájövök, miért volt ez a hátizsák olyan nehéz. Egy óvatlan pillanatban megrakta az én Uram konyhafelszereléssel

Másnap: Fici körül néz a balkonon. Sehol egy galamb.

Utalnék itt egy korábbi bejegyzésre a galambokkal kapcsolatosan.(Közjáték galambokkal) Ránézek Ficire, ámulat ül az arcán, sehol egy szemernyi bűntudat. Hol is lehetnek, na vajon hol, ezek a szegény kis galambok? (Egyébként balkáni gerléknek hívják ezeket a dögöket).

Körül nézek én is, sehol egy szem búza, - tudjátok, olyan piros,- amelyet Fici szórt ki két héttel ezelőtt…

A szomszéd, aki etetéssel ideszoktatta a szárnyas patkányokat, most hiába dobálja ki a kenyérmorzsát. Már hiába. Vigyorgok Ficire, aki rájön: jé! Megették a búzát….

Úgy bizony… megették… A drága kis szárnyasok…

Nem mondok semmit. Nem árulom el, hogy nálunk a balkonon egy magyar balkáni galamb-írtó maffia tevékenykedik… Senkinek. Ti sem mondjátok el másoknak, kérlek. Mert a szomszéd bácsi, ha rájön, esetleg ránk szabadít valakit… Most látom: dolmányos varjak szedegetik nála a kenyérmorzsákat… ki tudná megmondani: védett állatok ezek? És, -ha igen, mennyire? Elmondanám Ficinek!

 

 

 

 

 

Magyar Demokrata:

KÖNYV - Párbeszédek

Isa Schneider Marosvásárhelyről indult, évtizedekig dolgozott orvosként a nagyvilágban, majd művészként a festészetben és az írásban találta meg önmagát. A közelmúltban került boltokba huszonharmadik szórakoztató, ám műfaját tekintve rendhagyó kötete. Az író saját önéletrajzán keresztül kortörténetet és történelmet ír. Viccelődik, de megteheti, mert orvosként életeket ment, és jól tudja, hogy az orvosnők korán halnak, legalábbis a statisztikák szerint. A humoreszkeket és a nevettető szomorújátékokat népi rigmusokkal tűzdeli, párbeszédet folytat az olvasóval és az élettel, miközben a mókás részeket szép, csendes líra szakítja helyenként félbe. A könyv olvastatja magát, humoros, kedves, a könnyed stílust kedvelőknek, s orvosoknak mindenképpen ajánlott!
t.zs.
Isa Schneider: Az orvosnők korán halnak – K.U.K. Kiadó, 2009

 

 

A bukaresti Libertatea  (Szabadság) napilapban Sorin Golea arról számol be, hogy 2007-ben Brassó és Kovászna megyék határán az országút mentén megjelent egy „Székelyföld címzésű” pannó, amelyen többek között egy furcsa írásjelekkel írt szöveg is látható volt (a táblát azóta eltávolították – szerk.). A magyarok szerint ezek a jelek az ősi székely írás elemei, írja a lap. De nézzük, mi is ez az ábécé? A magyarok azt állítják, hogy ezt az írást a székelyek találták ki a középkorban, és székely rovásírásnak nevezték el – írja a Libertatea.
> Mostanában jelent meg a piacon Vasile Maierean és Dan Dulciu  A román írástudomány egy történelme* című könyve (jegyezzük meg e két nevet! Mert ennek párja nin!cs). Előbbi a Kodifikált Szövegek Országos Központjának volt a vezetője, utóbbi pedig filológus, kriptológus. A könyv külön fejezetet szentel a székely rovásírásnak. A szerzők kijelentik, hogy ezt az írást nem a székelyek találták ki, mert azt a mai Románia területén élt dákok és későbbi leszármazottaik a románok már jóval korábban használták. Amikor a székelyek bejöttek Erdélybe, átvették a románoktól.
>
> A könyv szerint a székelyek a 7000 éves alsótatárlaki leletből vették át a jeleket
> Az említett könyv szerint a székely rovásírásban használt 42 jelből 12 megegyezik a Fehér megyei Alsótatárlakán (Tărtăria) talált agyagtáblákon láthatókkal. Csakhogy ezek az agyagtáblák 7000 évesek, a székely rovásírás pedig csak 800 éves. A magyarul beszélő székelyek 1100 és 1200 között érkeztek a Kárpát-kanyarba – írja a Libertatea a könyvre hivatkozva –, tehát semmilyen kapcsolatuk sem lehetett a tatárlaki lelettel.
> A bukaresti lap végezetül Kézai Simon Gesta Hunnorum et Hungarorum (A hunok és magyarok viselt dolgai) című művét említi, amely 1283 körül keletkezett és amely arról ír, hogy „ezek a székelyek a hegyekben együtt éltek a blacki-knek nevezett románokkal". Ezzel a keveredéssel magyarázzák az írásjelek átvételét.
> További információk a Rovatmagazin.hu oldalon, ahol folyamatosan foglalkoznak a témával.
>

 

 

Chavez megszüntette a diplomáciai kapcsolatokat Columbiával.

A Duisburgban tartott love-parade-on meghaltak 22-en. Megfulladtak egész egyszerűen.

Én ma reggel 67.7 kiló voltam.

Az orvos-író-festőművész Schneider Izabella Marosvásárhelyen született. A hely, ahonnan elindult, a Föld utca, sok regényének helyszíne, a mesék ködébe burkolózó Kék heggyel együtt. Képzőművészeti középiskolát végzett, azt követően pedig a marosvásárhelyi orvostudományi egyetemen szerzett diplomát, majd átélte-túlélte a Ceausescu-féle Románia minden nyűgét.

Nem volt sokkal könnyebb a helyzete akkor sem, amikor Magyarországra került. Férjével, az erdélyi szász családban született Schneider Istvánnal a 70-es évek közepén Németországba távozott, s egy iparvidéken dolgozott háziorvosként, főleg bevándorlók között, hét nyelven rendelve. Bár egész életében írt, profi író a nyugdíjazása után lett – eddig 23 könyve jelent meg. Történetei egyszerre fájdalmasak, ironikusak és humorosak, ötvöződik bennük a megélt tapasztalat és az álomvilág.

"Művész vagyok – mondja magáról –, de asszony is, egy a hárommilliárdból. Nincs bennem semmi olyan képesség vagy tulajdonság, amit ki lehetne emelni. De szeretem az igaz meséket. Kedvelem, ha mesélnek nekem. A jó történetek aztán nem hagynak békén, álmodom velük. Amíg le nem írom, nincs nyugalmam. Muszáj leírnom. Talán ez a muszáj az ars poeticám: a történetek azért vannak, hogy valaki leírja őket."

 

Szóval, ez a kritika nem fog hozzájárulni a jóhíremhez, de nem lenne fair, ha csak a jó véleményeket tenném be ide.

Egyrészt, ezt a kedves Kristó Nagy Istvánt nem ismerem, és ő sem ismer engem, másrészt szerintem nincs az a férfi  kritikus a földön, aki engem százszázalékig elismerne. Úgy gondolom, hogy ez tulajdonképpen egy jó kritika. Még meg is eröltette  magát.

 Most pedig lássunk egy még jobban olvasható (s eladható - bestseller) regényt s ez Isa Schneider Csókolj meg utoljára címû írása. A szerzõ ugyan magyar, de a kiadó (K. u. K.) nyilván úgy találta, hogy németesített, szászosított névvel jobban olvasókra talál. Ami nyilván így is van, bár a szerzõnõ által készített rusnya címlap csöppet sem segít... Akárhogyan is, sajátos képét adja a romániai magyarság életének. Az derül ki belõle, hogy az ottani magyarok zárt közösségében eléggé jól megvannak s az államhatalmat képviselõ más néppel is jól kijönnek, hiszen az általános iskolától a kereskedelmen át a hivatalokig más, mint magyar fel sem bukkan. Aztán külön esik szó az államnyelv képviselõi és a fõhõsnõ viszonyáról, mely ekkor már korántsem problémamentes, bár a szerzõnõ a román szótól éppúgy tartózkodik, mint az oláhtól. Az elõbbit nyilván a mi finnugor voltunknál szilárdabban álló latinörökség, utóbbit pedig sértõ volta miatt nem használja, ezért kieszel egy nem létezõ uralkodó nyelvet.
    De nem ez a lényeges, hanem a nõ sorsa, mely egészen a könyv utolsó fejezetéig csupa megaláztatás, fõként szerelmi téren, mely utóbbinak egy tárgya van - egyetlen férfi, aki miatt vágyakozva - meg van írva: - folyvást nedves lesz a bugyija. Az, hogy valaki mindig a rövidebbet húzza, tulajdonképpen lázító célzatú írói fogás lenne, mint pl. Faulknernál, csakhogy szinte érthetetlen, hogy akivel örökké kitolnak, miként lehet olyan egyértelmûen kiváló személyiség, kit aztán csak Amerikában becsülnek meg.
    Lélektanilag nincs bemutatva s értelmezve a hõsnõ személyisége: kiválósága adott, fejlõdésre szüksége sincs. Magánya is természetes - még barátnõi is alig vannak; a legkülönbet elküldi Izraelbe, ahol rövid úton végez vele egy palesztin bomba (!), de miért? Különben a ceau?escui Románia viszonyai, noha elrettentõen, eléggé hitelesnek tûnõen vannak ábrázolva, s az is, hogy a mindig mindenben kiváló hõsnõ miért akar (és tud?) innen elmenni. Hogy aztán az USÁban kiváló kutatóvá legyen, s ez a tevékenysége teszi lehetõvé a regénynek csak utolsó két oldalán végbemenõ fantasztikus és abszurd végkifejletét. Aki jól akar szórakozni egy ilyen tipikus bestselleren, ám tegye, de nehogy elõrelapozzon a végére, mert oda a bravúros csattanó és vele az olvasói élvezet. Isa Schneider ábrázolásának lélektani hiányosságai ellenére ügyes író, s mûve egy-két tekintetben még tanulságos is.