Két hét falrengető eseményei. Részben New Yorkban, többnyire repülőtereken, irdatlanul rossz kaják elfogyasztása következményeivel egyetemben.
Most volt csak, hogy két hétre kijelentkeztem, ma pedig beszámolok róla, hogy mi is történt velem, amióta csend volt ezen a blogon.
Mivel életemben nagyon sokáig kötelességekhez, és kötelezettségekhez kötött életmódot folytattam, úgy szakmai, mint politikai okokból, elhatároztam: ezentúl tekergő leszek. Igen, ez a foglalkozásom. Tekeregni a világban. Férjem ezt finomabban fejezi ki: Utazók vagyunk, természetesen nagy betűvel írva. Hogy hová utazunk, az örökké Ficitől függ, mert rászokott, hogy meghatározza az életemet. Most például New Yorkban voltunk, színházat, múzeumokat és képtárakat nézni.
A dolog azzal kezdődött, hogy egy idős barátunk kivitt a reptérre, nem kért érte semmit, csak egy bizonyos, speciális radírgumit az unokáinak, mert egyszer látott nálam egy csúnya radírt, amiről megjegyeztem akkor, (minek kell nekem is annyit jártatni a számat?)- hogy ez a világ legjobb radírja, és Amerikában lehet kapni.
Ez igaz: én tényleg egészen zsenge koromtól radír-szakértőként működök a családomon belül. Régi történet ez, de azért leírom. Az egykori zárdában, ahol szüleim pallérozni próbálták ütődött gyermeküket, élt az iskola udvarán néhány óriási vadgesztenye fa. Minden szeptember azzal kezdődött, hogy boldogan megcsodáltam az érett, a héjukból éppen csak kihámozott vadgesztenyék gyönyörű színét, de rögtön utána el is keseredtem, mert eltűnt a szín, ha megszáradt a gesztenye. Hogy ki volt az, aki megvigasztalt, azt nem tudom már, de a vigasz lényege az a bizonytalan értesülés volt, hogy a száraz vadgesztenyéből radírt lehet főzni. Mégpedig „hab”radírt, mely elnevezésnek semmi értelme nincs ugyan, de az biztos, hogy a közönséges radírnál a „hab-”radír sokkal finomabb kell legyen és kevéssé szabad piszkolja a papírt radírozás közben. Receptet a főzéshez nem közöltek, de és kísérletező alkat vagyok, és volt egy nyári konyhánk, ahová ősszel már nem jártak le főzni, sem anya, sem nagymama. Itt ütöttem fel a tanyámat, apróra tört vadgesztenyéhez szappan habot adtam. és elkezdtem főzni. Hogy a vége mi lett , már el sem mondom, de nagyanyám kidobta az egész füstölgő masszát, és engem harmadfokú szankcióban részesített: egy részt rávert a popsimra, másrészt megtiltotta minden időkre, hogy radírt főzzek gesztenyéből, harmadrészt: ha meg merek nyikkanni, megmondja apának, hogy tüzet gyújtottam a fadeszkákból álló nyári konyhában… Ez volt a legsúlyosabb fenyegetés, egyszer tűzrakásért Apa nagyon megverte a tenyeremet egy nádpálcával, ezt Nagymama tudta, és ezért volt különösen aljas a fenyegetés.
Mivel soha nem tudtam és nem is mertem ezentúl radírgumit főzni, így már soha nem fogjuk megtudni, hogy mi lett volna a kísérlet végeredménye. De az eset után nagymama a későbbi szövegeiben radírszakértőnek nevezett engem, utalva a tényre, hogy a tűzrakást nem felejtette el, és meg ne próbáljam még egyszer a főzőcskézést.
Nagymama valamikor eltávozott közülünk, és a radírszakértő cím, - most már pozitív értelemben- rajtam maradt. Mindenki hozzám hozta a radírját, hogy megszagoljam, és véleményt mondjak róla: „hab”-radír(?) vagy csak valami vacak, háború utáni szükségképződmény? Annyira elterjedt a „szakértelmem”, hogy Fici is komolyan vette. Amikor egy nagyon csúnya és büdös (hab) radírról, melyet Amerikában vettem egyszer,( mert éppen nem volt ott radírom, már pedig egy úrinő radír nélkül ne induljon el sehová)- azt mondtam, hogy ez véletlenül egy kiváló radír, mert nem piszkolja a papírt, ő is vett magának belőle, egy zsebre-valót, mert ős is az emberiség azon részének tagja, akiknek örökké radír van a zsebében.
Fiatal házas korunkban néha át- átnéztem a zsebeit titkok után, de örökké csak radírokat találtam, finomakat, nem olyan finomakat, néha elég keményeket is, amelyek koszolnak, de hab-radírt ritkán találtam nála, amelyeket természetesen kisajátítottam magamnak. Még arról kell szólnom, hogy milyen is a hab-radír? Hát kellemes illata van, puha, és nem piszkol - olyan nagyon-, mint a nem hab-radírok. Ezt Fici is komolyan veszi, sőt, többször hallottam dicsekedni őt, amikor rólam értekezett: - Izának sok hibája van, de az egyetlen (hab-)radírszakértő a környéken. Bárhol vagyunk, örökké kikapja a leg hababb radírt… (ezt most fel kellett vegyem a számítógép állományába, mert nem tudott mit kezdeni a szóalkotással.) Nos, hogy a hab mit jelent igazából, azt mindenki tudja: tejszínhabot, habot a tortán, borotvahab, hajmosó hab, és ki tudja, még, hogy hányféle, de radírokra tudomásom szerint én használtam először, és ha már nem leszek, csak ez a kis árulkodó írás marad fenn róla, amennyiben fenn marad, de ha nem, akkor sincs semmi baj, mert a habradír csak nekem hab, a többiek úgysem tudják kiszagolni, tehát nem veszít vele nagyot a világ....
Így történt tehát, hogy minden egyéb más cél mellett New Yorkba radírvásárlási célokkal mentünk. Indulásunk előtt még történt egy szörnyűség,: leesett a falról egy kép, üvege összetört, még épp csak annyi időnk volt, hogy összeseperjük, aztán már muszáj volt útnak indulni, és azon morfondírozni, hogy ez szerencsés, vagy szerencsétlen ómen volt? Később megnyugodtunk egy kicsit, mert eszünkbe jutott egy babona: a tört cserép szerencsét hoz… Akkor ezek szerint lehet, hogy még radírt is találunk valahol abban a büdös nagy városban, több, mint 8 millió ember radíroz ott is, talán szerencsénk lesz. Már ott is jelentkezik a szerencse, hogy a repülőgépben adott étek félig-meddig ehető. Először életemben megeszem, igaz, hogy csak a felét, de akkor is nagy fegyvertény ez, ilyen még soha nem fordult elő. Fici szerint ez nem szerencse, hanem a fejlődés. Minek a fejlődése? A repülésnek, a reptér konyhájának, vagy az ízlelő -bimbóimnak? A válasz:
–Utóbbinak, kezdesz valódi tekergővé válni!.
Ez nagy dicséret Ficitől, aki a habradír- szakértésen kívül most azt is elismeri, hogy tekergésben sem vagyok már olyan rossz… És én nagyon szeretem, ha dicsérnek engem.
Közben rájövök, hogy az én férjemet lefizették a repülőgépeknek moslékot gyártó cégek, ugyanis a következő mesével jön nekem:
„Azért olyan rossz az étel a repülőben, mert tízezer méter magasságban megváltoznak az emberi ízlelő bimbók tulajdonságai. Az, amit a Földön első osztályú ételként minősítene, az a felhők fölött moslékként ízlik…” Hát a felhők fölött – Kedveseim-, ki hallotta már ezt a zseniális hazugságot, mert én még soha. Felhők alatt sem hallottam…
Ha lenne egy percnyi időm, feldolgoznám írásban is ezt a moslék-ügyet, hogy adnák oda a disznóknak az egészet, és lenne kevesebb tíz százalékkal a repülőjegy! Mindenki tud vinni magával egy szendvicset, ami garantáltan ugyanolyan ízű lesz tizenöt , mint ezerötszáz láb magasságban, (ez 5000 méter!) továbbá 30000 láb illetve 10000 méter magasságban is pont olyan ízletes lesz, mint otthon, amikor elkészítetted.
Ez persze álom, mert a cégek, melyek a repülő étkeit készítik, szakszervezetük által elérték, hogy a mocsok utas még egy kisüveg vizet se vihessen magával a sajátjából, nem hogy szendvicset, mert mindkettő tartalmazhat nitroglicerint, ami robban, ha földhöz vágják…
Persze, ezt nem merik közzétenni, azt hazudják mindenkinek, hogy a terrorizmus miatt van… hogy moslékot kell ennünk…
Itt van egy kommentárom, mely 2 fél gondolatból áll: a rossz ételek ehetetlen dolgok, a disznónak minden étel moslék.
Így lett két fél gondolatból egy egész: A rossz, ehetetlen étel, az moslék.
Majd holnap folytatom.
