Második fejezet.
Az első utunk az információs irodához vezetnek. Amíg a színházjegyeinket összeállítják, én egy falon (úgy hívják, hogy a remények és álmok fala!!!), csodálkozom.: 5x5 cm. - es színek selyempapír darabkákra, u. n. Wishfettire felírhatod a kívánságaidat a jövő évre, és feltűzheted erre a falra rajzszegekkel. Rengetegen mennek oda és én is felírok, majd kiszegzek oda valamit. Ezeket összegyűjtik, és újévkor mint konfettit szétszórják a levegőben, ezt másfél milliárd ember látja majd televízión, és ha mindenki azt kívánja, hogy mindenki jókívánságai teljesüljenek, akkor ezek, mint önmaguktól beteljesülő jóslatok, be is teljesednek… Naiv, de én minden hülyeségben szívesen részt veszek. Ezért olvastam el a Harry Pottert is, - és nem bántam meg-, mert kétmilliárd gyerek nem tévedhet… én egyébként a saját cetlimre azt írtam: lefogynék! Hátha!
Fici nem látja, hogy mit írtam a cetlire, de állítása szerint tudja. – Na, ha olyan okos vagy, akkor mondd meg, hogy mit írtam rá? – kekeceskedek a párommal.
- Hát azt írtad, hogy le akarsz fogyni! Puff. Erre beszoptam mindkét ajkamat és a fogaimat összeszorítottam, hogy ne mondjak semmi disznóságot, pedig nagyon mondtam volna. Férjem és állandó tettestársam rám néz, és azt mondja becézően: - Háj! Husika! Hájas husika!
Ezzel az emberrel vagyok összeházasodva- mittudomén, de sok !- kerek esztendeje…
A Modern Művészetek Múzeumában van egy Matisse kiállítás, sőt, olyasmi is, ami ismeretlen nekünk, az úgy nevezett „elkorcsosult” művészet, melyet Hitler zárolt, azóta is csak ritkán mutatták, pedig milyen isteni jó képek… De nem ezzel akarok dicsekedni, hanem azzal, hogy a szállóban nagy bevetések után kiharcoltam magamnak egy allergia ellenes párnát, mert az eredetiek kacsatollal voltak töltve, és attól én megőrülök!
Eközben Fic i eltűnik valahova, és most megint megesküszöm, hogy ezentúl soha nem indulok el a mobilom nélkül, most felhívhatnám, hogy hol leledzik. kilépek az irodából szemben velem a fényreklámok villannak és vakítanak el, ettől rángógörcsöt lehet kapni. Visszamegyek arra a pontra, ahol a legutoljára beszéltünk egymással, hátha eszébe jut, hogy van egy kószáló felesége valahol. Egy polcon telefonkönyv, unalmamban belenézek, az első, amire ráesik a szemem: Itt valaki mitikus, -mithosz- terápiát ajánl, rendelési idő, telefonszám, eltátom a számat: ez mi az angyalbögyörő, ilyet én soha nem hallottam, pedig orvos vagyok majdnem fél évszázada, de aztán megmagyarázom magamnak: nyolcmilliós városban sok az őrült, akivel ezt tenni lehet. Ne irigykedj annyit- int a férjem, amikor megkeres. Kérdem: honnan tudod, hogy irigykedem? –Az orrodon ül a kifejezés, -így a válasz, de lenyelem. Jó hogy előkerült, mert itt tévelyegtem volna ebben a nagy és büdös városban, amíg be nem gyűjtöttek volna innen, valamilyen alakulatok.
A közjárművekre bérlet kell, de csak a pénzt veszik le a kártyáról, bérletet nem adnak. Ez megtörténik háromszor, akkor megvesszük készpénzzel, és hiába nyugtat engem az én uram, hogy nem bíztos ez a háromszori pénzlevevés, és még is ideges vagyok. ez majd otthon fog kiderülni, Pesten, de engem ne nyugtasson, mert attól még idegesebb leszek.
Egy büfében eszünk, amelyre az van kiírva: finom ebéd, de csak írva van. Celluloid dobozba kapjuk az ételt, eldobható evőeszközzel, Fici állítja amíg tiszta minden, addig semmi kifogása nincs ez ellen a „kultúra” ellen, amely , igaz, hogy más, de kultúra… Az anyjának a porcelánjára és ezüst evőeszközére gondolok, de nem mondok semmit, mert legszívesebben az jönne a számra, hogy mi is el vagyunk korcsosulva. Pedig igaza van. Ez is egy formája a kultúrának. Mindenesetre nem üljük körbe az edényt és nem eszünk abból az egy tálból a kezünkkel… Mert egyesek szerint ez is kultúra. Csak valamivel alacsonyabb… De erről nem akarok beszélni, mert az az isten ”nagy”, esetleg meghallja, és rám jönnek a terroristák…
A Múzeumban is, a büfében is figyelem az embereket. Látok egy hatvanöt körüli Hölgyet totális punk szerelésben, térdig érő csizma – bakanccsal, fekete festékkel a száján, majd egy kiválóan öltözött, elegáns, lakkcipős urat, de sárgarépaszínű kalap van a fején. Ezektől a túlkapásoktól eltekintve rosszul öltözöttek, sőt, a minőség is rosszabb az európai holmiknál. Több a fodor meg a masni, dzsinszhez is,sőt sok a csipke, mindenféle madzagok lógnak a cuccokon. A nők kivétel nélkül legginget, rajta rövid szoknyát hordanak.
A múzeum parkjában van egy bronzból való kecske, tán Miro szobra, mellette ül egy széken egy öregúr, és beszélget a kedves állattal. Órákon át szórakoztatja, valószínű, a vietnámi háborúról szóló meséivel.
Már most elmondom, miket láttunk a színházakban. Négy nagyon jót. –Egy ketrecre való őrült, Kis éjjeli zene, az Adams Család, és a Memphis című musicaleket, mind a négyet érdemes volt. Másik kettőt szünetben ott hagytunk.
A Guggenheim Múzeumban a „Káosz és klasszicizmus” című kiállításokat láttuk, rengetegen voltak, holnap is ide kell jönnünk, mert semmit nem tudtunk megnézni, annyian voltak. És még nekem az volt az érzésem, hogy mi nem megyünk eleget a múzeumokba…
Nagy álmom volt, hogy elmegyek egy bizonyos ruhaüzletbe, ahol mintha rám szabták volna a nadrágokat, de az üzlet eltűnt. A neve még meg van, de más kézen, és már áruval. Ezért, ha ezután nem leszek olyan elegáns, ne vegyétek rossz néven, Amerikában ma már nem rám szabják a nadrágokat.. . Tempora mutantur…
A bécsi érdekeltségű Új Galériában gyerekek okos ötleteit láttam, ahogyan bioenergiát nyernének ki a növényekből, és a tengeráramlatokból. Szerintem jók voltak, de elromlott a kedvem, amikor végig gondoltam, hogy egy kis villanyért mennyi növényt kellene komposztálni… ’Sze már most is kevés van belőle… Vacsorára rákot eszem. Fici is, de ő nem örvend annyira, mert elfeküdte a nyakát, most nem tud mozogni és fáj neki.
Reggel addig beszélget önmagával hangosan, amíg felébredek. Ezután már nem beszél. Velem sem. A múzeumban kiderül, hogy az egyik úrnak pont olyan inge és nyakkendője van, mint a férjemnek, meg is sértődik, de aztán megnyugtatja magát, hogy a másik úr ingében a fehér csíkok leheletnyivel keskenyebbek, viszont szélesebben egy gondolattal a kék csíkok abban az ingben. Én nem érzékelem a differenciát, de én csak egy nő vagyok, aki nem ért hozzá, és különben is, aki egy régi dzsinszgatyában jár, az ne értékeljen, mert nem ért hozzá. Ezen kívül tudvalevő, hogy a „mi” ingünk Európából származik, mely is a divat hazája, ah, Párizs, Milánó, London, Róma…
Akármennyire töröm a fejem, nem emlékszem, hogy mi az elmúlt 50 évben ezekre a helyekre jártunk volna, pláne nem ingeket vásárolni „magunknak”, nagy általánosságban a sarki áruházból öltözünk, de lehet, hogy ez csak rám vonatkozik, lehet, hogy mikor nem figyelek oda, férjem elmegy az európai nagyvárosokban inget vásárolni? Ezentúl jobban odafigyelek…
Áll a lépcső legfelső fokán, lenéz rám, és azt mondja:
- Ha ezt én a klubomban elmesélem…
Hát egyrészt, amennyire én tudom, Ficinek nincsen klubja. Van ugyan néhány, - már itt-ott kakás- öregúr, akikkel egy héten egyszer kugliznak, de beszélgetni még soha nem láttam őket. Mindegy, ha klub, legyen az.
Állok a lépcső legalsó fokán, és kérdem: Mit fogsz te elmesélni és milyen klubban? , néz, de nem felel, mert közben másra gondolt és elfelejtette, hogy miről volt szó három perccel azelőtt…
Reggelente be kell vegyek egy fájdalomcsillapítót, mert akkor követni tudom a nagyváros utcáin az én Uramat, aki is rohan, mint akit űznek, és fényképez…
A metropolitain Múzeumban három órája van mindenkinek, után találkozunk.. Én a Yüan dinasztiát, a tibeti vallásos kultúra néhány termét, kárpitokat és szőnyegeket, meg a kínai kerteket óhajtom megtekinteni, valamint az impresszionistákat, mely utóbbira már nincs energiám, legszívesebben belefeküdnék valamelyik kiállított szarkofágba, és ijesztgetném a látogatókat, ha felnyitnák a tetejét… Ezután az étek édeskömény körteszeletekkel dinsztelve, és még van két fogás, de én ilyen vackot ilyen sok pénzért nem eszem. Ettől függetlenül ki kellett fizetni. Elhatároztam: én visszamegyek a szállóba, és felpócolom a lábaimat. Fici elkísér, majd összeszedi a fényképész felszerelését, beüti a fejét a kád szélébe, és ettől a találkozástól kék folt és ocsmány dudor lesz a fejére, de ezzel együtt fényképezni meg. -Te csak maradj nyugodtan,- szól-, én, amikor hazajövök elviszlek egy nagyon előkelő helyre vacsorázni.
Amikor visszatér, már olyan fáradt, hogy megint csak a kínai büfébe megyünk főtt nudlit enni.
Másnap reggeltől ő is bevesz egy fájdalomcsillapítót, - mint magyarázza: idegi alapon veszi be a tablettát, kérdő tekintetemre hozzáteszi: Hogy a csontban ne fájjon az ideg, ha elfárad. Most már nem tudom pontosan, mi fárad el, a csont, az ideg, vagy az alap, de én nem kötekedek vele. olyan alapon kell bevenni egy gyógyszert, amilyenen gondolja az a paciens. Különben is, Fici már nagyon régen nem az én betegem. Nekem is begyömöszöl a számba egy tablettát, a következő magyarázat kíséretében: - Ezt azért vedd be, hogy nekem ne nyivogj, ha fáj az ideged a csontodban! Kérdem: és ha az ízületem fáj, arra mi az előírás? Akkor mi legyen?
- Akkor se nyivogj nekem!
- –És, ha mondjuk nem neked, hanem egyszerűen csak magamnak nyivognék?
- Azt sem szabad!
Kész. Ilyen egyszerű az én életem…
Másnap Manhattanben Kolumbusz nap van, népünnepély, felvonulás, tán ökörsütés is, amiből később hot dogot lehet készíteni, mindenki ott ügyeskedik. Mi átmegyünk gyalog a Brooklyn hídon, és a ” The River Caffe” – ban szeretnénk egy előkelő ebédet enni. „ Fine dining”, mondja Fici előkelően, ő rákot kér, én osztrigát. Hát kedveseim, mindkettőt szendvicsként adták. Körül néztünk, ebben a folyóra néző úszó vendéglőben csak szendvicset adtak, de egy hasonló előkelő hely áraiért… Rájöttünk: Csinálhatnak az amerikaiak, amit akarnak, abból örökké szendvics lesz. Eszembe jutott egy volt kolleganőm, akármit főzött, mindig csak gulyásleves lett belőle… ez itt pont olyan…
Ebéd után Fici fényképezi a várost, a változatosság kedvéért most a másik oldalról. Én ülök egy padon a véletlenül talált tenyérnyi árnyékban, mert baromi meleg van, míg a párom gépe kattog, és az arra sétáló sirályok lépteinek algoritmusát próbálom kibogozni, persze, nem sikerül, mert nem is igazán tudom, hogy mi az a ritmus, vagy micsoda… Annyit értek hozzá, hogy valaminek az egymásutánisága, vagy mi, de hátha most megtanulom a sirályoktól? Szóval: én nem unatkozom. De a férjem úgy látszik, elunta a fényképezést. Eleinte vízi taxival szeretne átvinni a férjem a túlsó oldalra, de órákat kell várni rá, felfőtt az agyvize a melegben, és mégiscsak fogtunk egy taxit, azzal a megjegyzéssel, hogy nekem sikerült megdumálnom őt… Én azonnal felugrom, és magamban arra gondolok: ennyi fotózás energiájából otthon kifűthetnénk a lakást, és nekem részt kellene vennem azon az ötletbörzén a múzeumban… Tán meg is nyerném, de ezekről a gondolatokról nem beszélek. Ő vígasztal, hogy olyan helyre megyünk, ahol vesz nekem egy radírt! El is megyünk, de pont azt nem tartják, amit én szeretek, más pedig nem kell nekem. Jó, akkor vesz nekem radírgumis ceruzát, amivel szudokút fejthetek. Jó. Velem lehet beszélni. Még sokáig járkálunk, de „azt” a radírt nem találjuk sehol. Később a Bond street -en megtaláljuk, szóval, ha valakit még érdekel a radír vásárlás, mert pont olyan mély lelki kapcsolat van közötte és e gumikincsek között, mint nekem, az oda menjen!
Másnap délelőtt a Japán intézetben bolyongunk. Megismerkedünk a kiállított képek alapján egy kedves Japán prófétával, a neve Hotei. Bájos, nevetős kövér a próféta, teljesen kerek és egy pont olyan kerek zsákot cipel folyton magával, ami a ruhás zsákja. Hoteinek mindenre van egy értő megjegyzése, azóta Fici bármit mondok, meggondolja a válasza előtt, hogy erre Hotei mit mondott volna? , - aki különben zsonglirozni is tud tányérral, labdával és egy bottal, továbbá beszélni tud a rókákkal és a patkányokkal. Volt ott továbbá egy üveggel befedett belső udvar, hol is egyrészt több féle bambuszok hajladoztak egy szélkészítő gép kezdeményezésére, másrészt én bevettem egy négyszázas fájdalom csillapítót, hogy nehogy elkezdjek nyivogni, mert, - mint tudjuk-, a nyivogás nekem megtiltatott. A kiállítás egyébként igen kedves, a sintoista szörnyű istenek mellett bájos állatok és egyéb figurák sorakoznak a képeken.
Ezután a Tibeti Intézet következett, a Potala Palotával, a Dalai Láma portréival, tantrikus szobrokat, mandalákat és faliszőnyegek láttunk, démonokkal.
Ez nem vicc! A tibetieknek rettenetes démonaik vannak, és annyira hisznek bennük, hogy képesek meghalni, ha elképzelik, hogy valamelyik démon megszállta őket. (Ezekhez képest mi felvilágosult népek vagyunk, hiszen túléltük az utolsó 8 évet, pedig mennyire meg voltunk szállva…) Egy falon rengeteg imamalom volt, de nem forgattuk meg őket, inkább elmentünk radírt venni…
Később az Új Múzeumban –tavaly lett kész- megállapítottuk, senki ne menjen oda, csak ha pipilni kell, mert a vécéje rendezett, és tiszta. Egyébként a sajtótermékek –úgy is, mint újságok kezdeteivel és létével foglalkozik. Életemben nem láttam ilyen érdektelen vacakot. Húzzátok ki „ az életben okvetlenül megnézendő csodálatos dolgok” című listátokról, ha van Nektek ilyen. Ha nincs, miért nincs, kérdem én? Nekem már csak a mexikói óriáskristály-barlang van hátra, de oda soha nem fogok eljutni. Megvárom, amíg kiadják könyv-alakban.
Nem kell mindent elérni az életben. Mert mindentől elégedettebb lesz az ember, és hízni fog. Egyébként ezután a kínai negyedben nagyon kövér kacsahúst ettünk. Na, oda se menjetek, nincs értelme, mert az ilyennek következményei vannak, ezt megtapasztaltuk. A kínai negyed egyébként zsúfolt, hangos, idegesítő és büdös, de egyszer meg kell nézni. A vendéglők koszosabbak, mint elképzelnéd, de vannak jobb helyek is, oda az ár miatt nem szabad menni. Ha két nap múlva még tovább írom e naplót, akkor túléltük. Vigasztalásként a SOHO-ba visz az én párom, és ott vásárolhatok magamnak permanens szájrúzst, két darabot… Ettől aztán elégedetté váltam és megettem egy fél kiló fagylaltot. Később megint fényképez, minden expozíciónál várnom kell rá, de már megszoktam.
3. fejezet
Találtunk egy üzletet, ahol iparművészek munkáit árulják, teljesen bezsongtam tőle, ügyes, okos és szép dolgokat láttam, (leírom a címét: 7.-ik Ave, az 52-ik utca sarka, a neten: www.anamericancraftsman.com).
Vásároltam is ott két mesés üvegdugót a kék üveggyűjteményemhez.
Erről még nem is meséltem! Nekem van egy kék üveggyűjteményem. Van aki antik bútort, rokokó festményt, karcsúlábú szekretert, kétfejű kígyot és ötlábú borjakat gyűjt, de én nem.
