Harmadik fejezet.
Tegnap a Soho- ban addig hajtott engem a rabtartóm, míg lett a bal lábamra egy vízhólyag. Aztán tovább hajtott, és akkor a jobb lábamra is lett, pontosan kettő. Pedig „világjáró” cipőben vagyok, ezt is ő vette nekem, hogy legyen, amiben hajtson a kockaköveken. Mondom: vízhólyagok vannak a lábamon. A felelet: Ebben a cipőben nem lehet vízhólyagot szerezni. Megmutatom neki, erre azt válaszolja, az nem vízhólyag, és főleg nem ettől a cipőtől, miben járok én itt le, és fel. Ebben a cipőben lettek, - magyarázom, a régi kitaposott kedvenc cipőmet nem engedte elhozni a csomag súlyának minimalizálása érdekében. Ezt mondta nekem, és tényleg csak 11 kilós volt a csomagom.( Majd amikor elmegyünk innen, megmérik, majdnem húsz kiló, pedig én csak egy marék radírt, két szájrúzst és két üvegdugót vásároltam, de láttam, hogy Fici mindenhonnan több kiló prospektust hozott el, és a papír nagyon nehéz, hiszen fából van…)
Ma reggel a tévé azzal foglalkozott, hogyan lehet 300 kalóriából szendvicset készíteni? Én megmondtam volna kapásból: egy szelet paradicsom, egy szelet sajt, egy salátalevél vajas kenyéren, - nos ők is ugyanezt tették két fele vágott puffasztó, bazi - nagy fehér kenyerek közé rétegezve. Megjegyzem, egy sajtmaradékokból összekotyvasztott sajtszeletről van szó, ember legyen, aki kitalálja, hogy miből. Ők ezt Cheddar sajtnak hívják, de nem az.
Ezek az amerikaiak itt bármiből bármit készítenek, abból szendvics lesz, egyszerűen nem terjed tovább a fantáziájuk. Láttam egy adást háziasszonyoknak, arra tanította őket, hogyan kell megpirítani egy szelet császárhúst, és beletenni két szelet kenyér közé. A rántottával is ugyanígy történt… Ezektől az étkektől itt nincs menekvés, csak az a kérdés, hogy hány emeletesre készítik.
Ilyenkor egy szelet a fentiekből, rá egy szelet kenyér, majd még egy szelet mindenből, és a tetejét megkoronázzák az óriásoknak készített zsemle felső felével. Szépen fehér papírba csomagolják, adnak hozzá egy fehér szalvétát, és mehetsz, beletömheted magadba ezt az 1500 kalóriát minden reggelire. Délben megeszel egy hotdogot, hozzá fél liter gyümölcssziruppal, mely édesítve van kalóriahordozás szempontjából, megint 1500 kalória, ez volt a lunch, majd öt és hat óra között egy gyorsétkezőben mindent belehalmozod a celluloid dobozodba, amit kifizetsz, és akkor már meg is eszed, mert a tied, megfizettél érte. Ez ismét 1500 kalória, saccolom, aztán este, lefekvés előtt még megeszel egy snack-et, amiben színes csokoládé van, így napi hatezer kalória úgy össze jön, hogy észre sem veszed, hát ezért túlsúlyos a jóléti társadalom. Nekem kellene megtanítsam őket főzni? Nem. És én a sok rossz kínai nudlin fogytam egy kilót.
Egyébként volt valaha egy kolleganőm Európában, az is szokott főzni, de bármit főzött, abból gulyás-leves lett. Szerintem ez egy átok…
Másnap a szemben lévő fodrászatban leszednek a tíz körmömről, mosnak , főnöznek, manikűröznek és pedikűröznek, sőt ez idő alatt meg is masszíroznak, nem is kérdem, mibe került a játék, mert nem érdekel, Fici fizette, de ő vitt oda, mert már nem feleltem meg a szépérzékének.
Aki mulat, fizessen. Ez nem tőlem származik, de igaz.
Később, akármennyire ellenzem, metróval megyünk egy titkos cél felé, mely előttem nem ismeretes. A Metró Mőbiuszi szalagnak bizonyul, valami történt, mert minden leáll, egyik kocsiból kergetnek a szemközti vágányra, majd vissza, bolyongunk a föld alatt, egy hangosbemondó nyugtatja az embereket, valahol van egy „akadály” de dolgoznak rajta, és nekünk már fogalmunk sincs, hogy hol vagyunk. Egy kedves idős úr elmagyarázza, nem kell megijedni, ilyenkor minden leáll, ha történik valami. Kérdem, mi lehet az? Hát például a vonat elé veti magát egy utas… Megtörténik… Ilyenkor kijön a mentő, és másnap a huszonötödik oldalon az apró-vegyesben megírják az újságok...
Fici állítólag tudja, hogy hol vagyunk. Nézem a táblákat, hátha én is rájövök. A rengeteg táblán azt írják, hogy le, fel, előre, hátra, jobbra, balra, nyugatnak, keletnek, sőt, északnak, meg délnek is.
Ettől én okosabb nem leszek, de bemondja a hangosbeszélő, hogy beszállni, nekem ugyan fogalmam sincs, hogy hová, de Fici berángat egy vonatba és elindulunk az Ismeretlen felé, a föld alatt. Amikor kiszállunk, ráksalátát kapok a nagy ijedelemre, sőt, el is olvashatom, hogy mi van benne:
zellerkrém dinsztelve, metélőhagyma, borsmenta fű, és természetesen rák, de ebből nem olyan sok. És adnak hozzá egy óriási- akkora, mint a fejem,- zsemlét is. Félbevágva. Ezt elutasítom, mert bennem van gerinc, salátát akarok enni, nem rákszendvicset,( - erről jut eszembe: Ha befejeztem ezt a beszámolót, írok Nektek egy egyszerű és finom szakácskönyvet, teli afrodiziákumokkal, tényleg, megérdemlitek tőlem.)
Fici azzal vigasztal, hogy a zsemle tényleg akkora volt, mint a fejem, de az nem olyan nagy, nekem kicsi fejem van, - éppen hogy azt nem mondja: az agyam kicsi! – és megsimogat. Nincs jó kedvem, mert még előttünk áll a szállodába való hazatérés kálváriája.
Találkozunk közben egy vadidegen olasszal, megörvendünk egymásnak, hogy földiek ( ugyanis európaiak) vagyunk, Ficivel megbeszélik, hogy Berlusconi nem jó politikus, de nem jó Sárközi, vagy Merkel sem. Ebbe beleszólok: Merkel jó politikus! Ha én nem védem meg a németek női kancellárját itt a new- yorki metróban, senki nem fog kiállni mellette rajtam kívül. Az olasz úr udvarias, -molto gentile-, és amikor megtudja, hogy magyar vagyok, biztosít, hogy a magyar szalámi kiváló, majdnem olyan jó, mint az olasz. Vitatkozunk, szerintem a sonka-szalámi jobb az olaszoknál, de az összes többi nem. Már elkezdené ecsetelni, hogy a vadász szalámi-, de Fici udvariasan elbúcsúzik, nekünk menni kell, fel, fel a földfelszínre, az olasszal kezet rázunk, és azt mondom: éljen –evviva – Itália, ezzel örökre beloptam tán magam a szívébe, és felmegyünk a lépcsőn. Meg a másodikon és a harmadikon is felmegyünk, innen gondolom, hogy 4-5 emeletnyivel voltunk a felszín alatt, és az itteni metrónál nincs mozgólépcső, csak lift, de az mindig el van romolva,- kivétel nélkül mindig!-, használhatatlan. Ha voltál olyan merész, hogy lementél a föld alá, legyen benned annyi bátorság, hogy fel is tudj jönni… Fenn megiszunk egy eszpresszót, a hátamat jól beleverem egy vaskorlát –direkt erre a célra szerkesztett –sarkába. Fici sajnál, és megígér egy meglepetést.
A Chelsy marketben vagyunk, ez a világ leggyönyörűbb piaca,, akkora gombák, krumplik, gyümölcsök vannak, mint a fejem, de ezzel talán nem sokat mondok, mert az én fejem kicsi, lásd fennebb, ezt most már majdnem mindenki tudja.
Közeledik a Halloween –Mindenszentek- október 31-én, amelyet az angolszász országokban –ki tudja, miért -, óriási csinnadrattával ünnepelnek. Mindenhol szörnyűséges dekoráció lóg le a mennyezetről, kísértetek, boszorkányok, holttestek krepp papírból, denevérek, pókok és egyéb bájos dolgok csüngenek, vagy ijesztgetnek minden sarokban. Még egy áruház is van a piac mellett, egy óriási túlzsúfolt üzlet tele halloween-öltözékekkel, de engem oda nem enged be az uram, mert jól nézek ki így is, ahogy vagyok, nekem nem kellenek ilyen öltözékek ahhoz, hogy iszonyúbb legyek. Igen, még ennél is.
Elbúcsúzok hát a gumiból készült véres levágott fejek és végtagok kellemes látványától. Egy csomó tökre ráülök egy pillanatra pihenni, hát nem lefényképez ez az én párom? Jön közben egy halál, kaszával, de én már kinőttem az ifjonti hülyeségekből, nem ijedek meg. Fici azt állítja, még nem nőttem ki belőlük. de ő fáradt, fáj a lába, (NAHÁT!), különben is, megjött a meglepetés, egy hosszú, limuzin, fehér, tíz személyes, ilyenben én nem utaztam életemben!. A gerincem nem tört el, mert bár fáj, de tudom mozgatni, így beülök a férjem által telefonon megrendelt kocsiba.
Melyben is bár van, pezsgős és whiskys poharakkal, ital nélkül, színes, szaladó és színét változtató fény-girlandokkal, párnázott ülésekkel, ez tulajdonképpen egy szalonkocsi, magyarázza nekem az én Fennivalóm. A felső ülésben ő ül, az szélesebb, én elférek hátul is. Jégszekrény is van, de jég nincs benne, én viszont tényleg meglepődöm. A sofőr kétszáz kilós, színes bőrű közép-amerikai, elmondja, hogy ezt a kocsit érettségiző diáklányok szokták bérbe venni, és itt banketteznek, amit sokszor nagyon nehéz elviselni, mert –hangosak… Csak 40-45 kilósok, de úgy visítanak, mintha nyúznák őket, pedig nem…
Ő meg nem szereti, ha visítanak.
Nem a szállodába visz, - ez is meglepetés-, hanem a központi pályaudvarra, ahol osztrigát és ráksalátát eszünk. Van ott egy lengyel pincér, Jánosz, megismer és azt mondja: jé, már október van, hogy „megint” itt vagytok?
Egyetlen egyszer voltunk itt októberben, de megjegyzett minket, és az ilyen, az pincér itt az osztrigabárban, ahelyett, hogy atomkutató legyen…
Rongyok vagyunk mindketten, tizenkét órát alszunk, és ha fel nem költ a takarítónő, talán még most is aludnánk.
A szobánkban csöpög a csap. Be kell jelentsem, de elfelejtem, hogy mondják angolul a csapot, és az sem jut eszembe, hogy a „csöpög”- öt hogy mondják, de én tudok rajzolni, felírom a szobaszámot és felrajzolok egy víz - csapot, amelyikből csöpög a víz, előmutatom a recepción, majd meg is magyarázom: „The tap is dropping in our room,” majd rájövök, hogy mi jött ki belőlem hírtelen, és hozzáteszem magyarul: - ha én nem vagyok ökör, akkor senki. Ezt szerencsére nem értik, de megjavítják a csapot, viszont másnap a reggelinél magyarul szólít meg egy szőke kiszolgálónő, szintén európai, és az Ötvös Lóránd Tudományegyetemre jár, amikor nem itt pincérkedik.
Fici ad nekem kegyesen kétszáz dollárt- amivel a Holdról is hazajöhetnék, szükség esetén- , a zsebembe dugja a szálló névjegykártyáját, mégpedig azért, hogyha elkeverednék mellőle, bármikor hívhassak egy taxit, és hazajöhessek a szállodába. Most már nem ideges, hogy mi lesz velem, mert talán csak le tudok inteni egy taxit! Nem mondom meg, hogy le tudok inteni, mert akkor nagyon megnyugodna. Erre az a válasza, hogy Móricka, (a viccfigura) nem is volt olyan buta, velem viszont folyton törődni kell. NEM KELL TÖRÖDNI velem, de ezt nem mondom meg, mert akkor nincs mivel foglalkozzon, és csak eszi az életemet.
Galériákat látogatunk,- gyalog-, egészen addig, míg kijelenti a párom, hogy fáradt és fáj a lába, ezután prospektusokkal, reprodukciókkal, kiállítási füzetekkel megrakodva visszamegyünk a szállodába, és kiterítjük őket az ágyra. Megállapítást nyer, hogy itt a festészet egészen más, mint Európában, sőt, minden egyéb is egészen már. de ezt tudtuk előre, mert egyszer már láttuk. Feltevődik a kérdés, hogy akkor minek jöttünk ide megint? Hát, hogy jobban megnézzük, mennyire más minden, mint otthon. Európában, úgy értjük.
Aztán elkezdünk pimaszkodni: Itt minden másképp néz ki. Nagyobb, hangosabb, piszkosabb, és zsúfoltabb. De: NEM OLYAN ELEGÁNS, mint otthon, az étel gyengébb, de drágább, a hölgyek toprongyosabbak, mint nálunk. Itt nem Milánóról van szó, sem San Remoról . Ami ugyancsak koszos, de az valahogyan sokkal elegánsabb kosz, mint ez itt, ahol most vagyunk. Később osztrigát eszük egy pohár sör mellett, és kibékülünk a „világ fővárosával”, ahol ilyen jó a sör, ott nem lehet nyomorról beszélni… Minket pedig sem a bankok, sem a pénzvilág „nyomora” nem érdekel. Ez legyen világos…, Kérünk még két sört!
Most pedig még színház is van, az Adams-család, tele morbid szellemességekkel, foszforeszkáló és táncoló halottakkal, kiváló díszletekkel és koreográfiával. Na látod,- jelentem ki: - ezért kell és érdemes ide jönni! Ezt is megbeszéljük, hogy amíg élünk, addig fogunk ilyen színházakba járni, majd hazamegyünk a szállodába, és nagy horkolások közepette elalszunk.
Másnap luxusreggeli, itt minden reggeli luxus, olyan drága, közben Fici bevallja: New Yorkra bőven elég 11 nap. Sőt, már tíz is elég lenne, mert fárasztó… ÉN MOSTANIG A SZÁMAT NEM NYITOTTAM KI, de most azt mondom: Ne nyivogj!
Ma még be szeretnénk menni a Withney-múzeumba, de csak egykor nyit, addig bemegyünk a könyves boltba, ahol egy könyv kerül a kezembe, címe : Nő- ördögök, a fényképek és címek között
Agrippina, Nagy Katalin Cárnő, egy számomra ismeretlen női szériagyilkos mellett ott mosolyog rám Ceausescu Elena. Elolvasom a hozzá tartozó szöveget. A könyvnek igaza van, ez ténylegesen egy nőstény ördög volt, ha létezik ilyesmi. A könyv biztosra állítja, és tán igaza is van.
A Múzeumban látunk egy számomra ismeretlen festőt, a neve: Charles Bruckfield, fantasztikus vízfestmények, sárgával és feketével festve, vibráló, mozgalmas tájak, nem írja sehol, de szerintem a képek automatizmusokként születtek. Ezt nem magyarázom el, csak magamnak írom le, hogy el ne felejtsek utánanézni. A festmények a különös színkeverék ellenére fénylenek, csillognak, teljesen külön világot tárnak fel, más időben, más bolygón, misztikusak, vízió-szerűek, mintha valaki „egy más szemmel” látta volna őket. Lehet, hogy a névre kattintva valami megjelenik a neten. Majd megnézem, és esetleg beszámolok róla később.
Délben ebéd nincs, mert a kínai kacsa után mindenhol csömör üt ki rajtunk, kivirágzik a szánk, és nagyjából úgy nézünk ki, mint két karfiol. Este színház, énekelnek, arról, hogy milyen nehéz egy színesnek ide beilleszkedni. Mi ezt nagyon jól tudjuk, egy fehérnek is pont olyan nehéz, ezért félidőkor ott hagyjuk a színházat, ez úgy is már az utolsó volt. Mi nagyon jól átérezzük a honvágyat, de ez a honvágy nem a miénk. Vacsora a csömörök miatt nincs, kevés gyümölcsöt és almalevet fogyasztunk.
Másnap azzal ébreszt az én „Utazó” férjem, hogy egy áriát kezd énekelni. Ez az ária egyetlen általam ismert operában sincsen benne, „” - te nem is ismerhetsz minden operaáriát-, és tovább dalol, a szöveg legalább is érdekes, így hangzik:
„sej, gatyaszár, gatyaszár, tram-rtam-tram-tram, és még egyszer, ugyanez. E napon bemegyek –Én! New Yorkban! - egy Ferragamo üzletbe,mert láttam egy szép kis cipőcskét a kirakatban, potom 550 dollárt, de már csak felpróbálom, az semmibe sem kerül! Minden nő szeret cipőket próbálni, még drágákat is,- de NEM VOLT AZ ÉN MÉRETEMBEN. Úgy hagyom el az üzletet, mint egy királynő, aki ebbe a lebujba sem jön többé vacak cipőkért, amik amúgy sincsenek. Ficinek az orrán látom, hogy nagyon vidul a történeten. Kérdem: ha véletlenül lett volna harmincnyolcasban, és ragaszkodtam volna hogy megvedd nekem, akkor is ilyen vidám lennél? – Nem, akkor nem- , és mosolyog hozzá. Majd közli:
- Az egéragyak működésében eleinte az anyai gének, később az apai gének dominanciája fordul elő. A te apukád, nagyon megnézte a pénzt, hogy hová teszi…
Nos, hogy Fici honnan tud ilyeneket, az teljesen világos. Az én feljegyzéseimet olvasgatja, ez most már teljesen biztos, Ezt én akartam elmondani neki egy találó alkalomnál, de most lelőtte a poénomat. El fogom zárni a füzeteimet. El én! Még, hogy egér-agy! Mindezt sétálva mondja. Ez a Fici egy peripatetikus -(elnézést: sétálva tanító-, ezt viszont én olvastam ki az ő füzetéből-) személyiség. Lehet, hogy ezek után ő is elzárja előlem a füzeteit?
A Park Sugárúton ténferegve azt az örök igazságot elaborálja a férjem, hogy ez itt, - a Park Ave. ugyanis-, ez nem a marosvásárhelyi Köteles Sámuel utca… Hát nem. Tényleg nem az.
Még elmentünk az új design- Múzeumba, a kiállítás címe: Élve, vagy halva. Sámánisztikus kiállítás volt, kövek, tollak, csontok, talizmánok, amulettek. megcsodáltam egy Kentaur csontvázat, deréktől - nyaktól felfele az elvárásoknak megfelelően emberi csontváz volt, azon alul egy rendes ló csontváza, kinek volt ez az ötlete? De volt egy motorbicikli is, egy szarvasmarha csontozatával borítva.
Kiállítottak csodálatos ékszereket, de nem volt eladó, aztán éhesen betértünk a vendéglőjükbe. Csak ajánlani tudom. Az egyetlen hely New Yorkban, ahol meg lehet enni az ételt, és nem halsz meg tőle:
Mi fekete rizst (tintahal tintájával festve), ettünk,- körülötte olasz pesto szósz( darált bazsalikom rozmarin és oregano), - a tetején apró, sült Szent János kagylók-, hát, egészen ehető volt, mert lám, túléltük és hazajöttünk.
Fici ezután közölte velem, hogy azért jó lány vagyok én, mert: szobatisztán viselkedtem…
Tovább volt még egy axióma: Ha az ember nem indul el valahová, soha nem ér el sehová, és nem lát érdekes dolgokat…
Erre nekem is volt egy válaszom:
- Ez olyan, mintha Hotei, a kínai bölcs mondta volna…
Ma este túrós puliszkát eszünk, és addig alszunk, amíg kialusszuk az időeltolódást…
O
Végezetül egy haikú:
Én olyan vagyok
mint - őszi Hold az égen
ahogy ragyog.
Tőlem van. Megfertőzött Hotei, a próféta.
J
És még két hír:
Kolumbiában, Yaguara nevű kis helyen egy Margarita nevű tyúk tojt egy ovális, 7 cm. hosszú, kék színű tojást, miután sokáig nem teljesítette a kötelességét, és asszonya már-már a leveses fazékba szánta. A környező biológusok csodájára járnak, de azóta nem tojt ilyen, - sőt, semmi féle- tojást. Már 110 dollárt is ígértek a tyúkért, de Asszonya nem adja oda. A hír annyira értékes, hogy a spanyol El Mundo napilap is leközölte.
Az első macska megérkezett Európából Amerikába, mert a veséi elégtelenek, gazdája nagyon szereti őt, ezért kifizeti a 7000 dollárt egy macska - vese - transzplantációért… Az állat az első, akinél ilyen gyógy-transzplantációt végeznek… Nagy dolog a haladás…
