Új ZÖNGE
Magyar Balkán
A helyzet azonnal bonyolódik, ahogy hazaindulunk Pestre.
Egyrészt késve érkezik a repülő Pestről. Igen, az, amelyikkel repülnénk.
Egy órán át unatkozom, nem hoztam magammal olvasnivalót, mert aztán úgy is mindjárt indulunk, nincs értelme. Nem indultunk. Amikor bemondták: félórát késik, vettem egy Szudoku füzetet. Amikor az egy óra késést mondt6ák be, már az ötödik rejtvényt fejtettem. Innék egy sört, Fici nem engedi, ha ki vagyok száradva, igyak vizet. Jó.
A gép megjön, felszállunk, további húsz perc késésünk van, a taxis, akit kirendeltünk Ferihegyre, eddig elátkozta az összes felmenőinket. Mikor végre megérkezünk, állunk egy negyedórát a gép folyosóján, nyakunk megmered a kényszertartástól, a pilóta háromszor telefonál lépcsőért, amíg hoznak egyet.
Lépdelek kis csomagommal, mely otthon pehelysúlyúnak tűnt, de most nagyon nehéz. Rálépek a lépcsőre: inog. A kilengés legalább 20 centi balra, jobbra is, ez összesen negyven. Rohanok, szeretnék földet érni minél előbb, der kiver a veríték, ameddig leérek. Hurrá, Föld, föld van a talpam alatt. Repülőtéren nincs egy alkalmazott, bejövünk kontroll nélkül, a vámnál sincs senki, őrjöngő utasok tépik a hajukat, senki nem tudja, hogy merre van az arra. Kijut7unk észrevétlenül, ha bomba lett volna nálunk, nyugodtan behozhattuk volna. A kijáratnál áll egy tag valami egyenruhában, kérdezzük: miért nincs itt senki a reptér részéről? Legyint: reménytelen! Jön öt gép, aztán vagyunk rá hárman. Akkor értjük,miért áll karba tett kézzel. A dolog amúgy is reménytelen. Újságpapír, cukorka-csomagoló színes papir görög nyugodtan a kijáró cementjén. Ilyet Afrikában láttam utoljára.
A taxis megvárt, de szomorú volt az arca. Máskor kezet csókolt, de most nem, közölte: szálljon már be abba a kocsiba! Én ugyanis. Ebben a mondatban minden benne volt, amit gondolt az ürge, de nem mondta ki... Azt viszont igen, hogy a „taxis maffia” kilencszáz forintot kér az egyórás parkolásért. Kártalanítjuk szegény ember. A maffia megragadt bennem. Van itt ilyen? És ha van, akkor miért nem teszünk valamit ellene?
Már annyit késtünk, hogy egy szelet kenyeret sem tudunk venni. Minden normális reptéren van egy csemegeüzlet a későn érkező utasoknak. Na, itt nincs. Dögöljön éhen az utas, aki Ferihegyre érkezik.
Még jó, hogy van otthon egy nem régen lejárt szavatosságú paradicsomos halkonzerv a szekrényben. Azon megosztozunk.
Kicsomagolok, és rájövök, miért volt ez a hátizsák olyan nehéz. Egy óvatlan pillanatban megrakta az én Uram konyhafelszereléssel
Másnap: Fici körül néz a balkonon. Sehol egy galamb.
Utalnék itt egy korábbi bejegyzésre a galambokkal kapcsolatosan.(Közjáték galambokkal) Ránézek Ficire, ámulat ül az arcán, sehol egy szemernyi bűntudat. Hol is lehetnek, na vajon hol, ezek a szegény kis galambok? (Egyébként balkáni gerléknek hívják ezeket a dögöket).
Körül nézek én is, sehol egy szem búza, - tudjátok, olyan piros,- amelyet Fici szórt ki két héttel ezelőtt…
A szomszéd, aki etetéssel ideszoktatta a szárnyas patkányokat, most hiába dobálja ki a kenyérmorzsát. Már hiába. Vigyorgok Ficire, aki rájön: jé! Megették a búzát….
Úgy bizony… megették… A drága kis szárnyasok…
Nem mondok semmit. Nem árulom el, hogy nálunk a balkonon egy magyar balkáni galamb-írtó maffia tevékenykedik… Senkinek. Ti sem mondjátok el másoknak, kérlek. Mert a szomszéd bácsi, ha rájön, esetleg ránk szabadít valakit… Most látom: dolmányos varjak szedegetik nála a kenyérmorzsákat… ki tudná megmondani: védett állatok ezek? És, -ha igen, mennyire? Elmondanám Ficinek!
