Egy asszony a Föld utcából
Orvos, író és festő. Hogy ezek közül melyik az igazi Isa Schneider, talán saját maga sem tudná megmondani. Lehet, hogy e három így együtt és egyszerre volt és van jelen életében, hogy az aztán egy adott pillanatban abban teljesedjék ki, amelyikre a legnagyobb szüksége van. A Vármegye Galériában november 20-ig a festői énjével találkozhatnak az érdeklődők.
- Művészi hitvallásának egyik fontos tétele, hogy az igazi műalkotás örömet kell, hogy okozzon a szemlélőjének. Valóban ennyire fontos ez?
- Mindenképpen valamiféle élményt kell adnia. Ha egy kiállításomon valaki azt mondja, hogy a képeim boldoggá tették, azt borzasztó nagy eredménynek érzem. Hiszem, hogy a festő mindig a néző reakcióiból táplálkozik, s ezért ami nem szép, az számomra nem művészet. Talán ezért sem vagyok egy avantgárd párti, miközben nem vagyok abszolút figuratív sem. A legkedvesebb művészettörténeti korszakom az impresszionistákkal kezdődik és tart egészen az art deco-ig. Ebbe természetesen beletartozik a szecesszió, s benne van az expresszionizmus is.
- Vissza a klasszikusokhoz?
- És a természethez. A témakeresésben legalábbis mindenképpen. Az elmúlt száz év kitermelte a galeristákat, akik tanultak egy csomó olyan dolgot, amire az égadta egy világon semmi szüksége sincs egy művésznek. Egy művésznek csak arra lenne szüksége, hogy a galerista eladja a képét, nem pedig arra, hogy meghatározza: mi az, amit fessen. A legnagyobb baj, hogy nem maguk a művészek, hanem mások határozzák meg, hogy ki a művész és mi a művészet, mi az, ami a menő, s amit el lehet adni.
- A mai fiatal képzőművészek egy nagy kiugrási lehetősége azonban éppen az, ha egy galéria felkarolja.
- Amikor elkezdtem festeni, egy barátom a hiper-szuper fotófelszerelésével reprókat csinált a képeimről, amiket én persze megmutattam a barátaimnak is. Volt közöttük egy német orvostiszt, aki egy óriási kaszárnyában dolgozott. Így került több mint száz képem a tiszti kaszinó falára, s a kaszárnya végül úgy beszélt rólam, hogy a „mi művésznőnk”. Nekem így indult a pályám, de mindenkinek saját magának kell megtalálnia azt az utat, amelyen el tud indulni. A rendszerváltás óta figyelemmel kísérem a budapesti galériákat, mert 1994-ben valaki felvetette, hogy miért nem csinálok egy saját galériát magamnak. Akkor volt körülbelül tíz, most van vagy ötven. Gyakorlatilag annyira tele van a piac galériákkal, hogy nem olyan nagy kunszt összehozni egy kiállítást. Ráadásul a mai gyakorlat szerint sok könyvesbolt, kávéház és különféle bank is helyet ad a kortárs tárlatoknak.
- Képeinek, amellett, hogy élénk, vidám színekkel készültek, közös vonása a nő és a női szépség megjelenítése.
- Pedig nem vagyok feminista. De a női arc, a női szépség évezredek óta alkalmas allegóriákra, s arra, hogy jelként, ikonként használjuk. A férfiarcok nem. S nem is olyan módon szépek, hogy azt esztétikusan fel lehessen vezetni. Persze a történelmi portrék adott esetben gyönyörűek tudnak lenni, de ki akasztja fel ezeket a falára?
- A nők aztán főszereplővé váltak minden regényében is. Kik voltak ezeknek az asszonyoknak az előképei?
- Gyermekkoromban Marosvásárhelyt a Föld utcában laktam, ahol velem együtt élt huszonnégy-huszonhat kölyök, köztük rengeteg barátnőm, akikkel ezt az aszfaltnélküli utcát grundként használtuk. Ennek az erdélyi magyar kisvárosnak a gyerekei mára térben és időben is szétszóródtak. Nem volt olyan nagyon jó életünk, hogy ottmaradjunk, de a szülőföldet elhagyni borzasztóan nehéz. Nem volt semmink, csak a saját magunkba vetett végtelen nagy bizalom és hit, hogy ezt úgyis és mindennek ellenére meg tudjuk csinálni. A könyvsorozatom ezekről a Föld utcai lányokról, illetve a sorsukról szól. Valaki azt írta róluk egy újságban, hogy sikeresek lettek. Ez nem igaz, én nem így fogom fel a dolgot. Tovább tudtak élni, talpra tudtak állni.
- Vagyis regényei kivétel nélkül hiteles történeteken alapulnak?
- A történetek önmagukban és alapvetően hitelesek. De ha valaki elmond nekem egy történetet, az még korántsem jelenti azt, hogy könyv lesz belőle. Egy könyvnek kell, hogy legyen valamilyen oka, társadalmi háttere, s fontos, hogy el tudjam helyezni térben és időben is, különben ponyva lesz belőle. Persze egy írónak mindig van annyi szabadsága, hogy egy kicsit felturbózza a történetet, kiemeljen belőle akár lényegtelennek tűnő részleteket is. S ettől kezdve a történet már nem kizárólag azé a nőé, aki elmesélte nekem, hanem önálló életét él. Könyvvé válik.
- Mint ahogy Az orvosnők korán halnak című kötete is, amelyet flúgos önéletrajzként határoz meg. Mennyire különül el önben az orvos, a festő és az író?
- Mindegyik én vagyok. Bár több mint három évtizedig dolgoztam orvosként Erdélyben, Magyarországon és Németországban, eredetileg grafikusi szakdiplomával végeztem el Marosvásárhelyen a Képzőművészeti Iskolát. Innen egyenesen út vezetett volna a kolozsvári Képzőművészeti Főiskolára. Erre azonban nem volt pénzünk, s így maradt Marosvásárhely az orvosi egyetemével. Felvettek és elvégeztem. Három évre kihelyeztek falura, majd versenyvizsgával visszakerültem Vásárhelyre, ahol ugyan volt gázfűtés, de nem volt lakásom. Sokáig egy disznópajtában laktam, melyet én magam súroltam tisztára, és lila füzetborító papírokkal tapétáztam ki. Vagyis történt velem egy sor olyan dolog, amiről egész egyszerűen írnom kellett. A lélekgyógyászok szerint ugyanis azzal, ha kiírjuk magunkból a sérelmeinket, el is tudjuk engedni azokat. Ezt a terápiás fogást nem átallottam saját magamon is alkalmazni. Az írás segített feldolgozni egy csomó mindent. Persze eközben a festés mindig az életem része volt és maradt. Az embernek valahol meg kell találnia helyét a nap alatt. Nekem ez sokáig tartott és egyáltalán nem volt könnyű.
Barta Boglárka
Keretes:
Isa Schneider
Marosvásárhelyen született, ahol a Képzőművészeti Iskola grafika tanszakán érettségizett, majd az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen szerzett diplomát.
32 éven át gyógyított, közben volt ötven egyéni kiállítása többek között Magyarországon, Németországban és Amerikában.
Kizárólag magyar nyelven ír, eddig 25 könyve jelent meg.
