Lila lettem
Budapesten találkám volt egy barátnőmmel.
A bárban,- vagy büfé volt, esetleg kávézó?- nem láttam, hogy van egy lépcső elrejtve, és leestem.
A térdeimet nagyon megütöttem, de ez semmi volt ahhoz képest, hogy bevertem a fejemet a falba. A homlokom két helyen felrepedt, és elkezdtem vérezni, mint egy levágott süldő malac. Az ütéstől elszédültem, de senki nem állt fel, hogy segítsen rajtam, csak az üzletvezető, aki féltében, hogy feljelentem, egy kötszeres doboz tartalmával megpróbálta ápolni a sérüléseimet.
Nagyon kedves volt tőle, megvártuk, amíg eláll a vérzés, aztán egy konyhakrepp segítségével le is törülte az arcomat. Ezután ketten segítettek felállni, mert egyedül nem sikerült. Kiderült: csontom nem tört. Ez már önmagában jó, hiszen aki ismer, tudja, hogy néha eltöröm a csontjaimat. Tényleg! Nem tudom miért van, de legalább négyszer eltört már itt-ott, hogy épp most miért nem, az rejtély, de jó, hogy fel tudtam állni.
Megtekintettem a sérülést a tűkörben, és úgy döntöttem, hogy nem kell bevarrni, mert csak rondább lesz a varrattól, ebcsont, eb bőr begyógyul magától. Az ijedelemtől eltekintve csak egy óriási vérömleny lett a homlokomra, egy púp, és két hasított seb, ezeket egy gézlap borította, és leukoplaszt, melyet a kedves férfi, aki ápolt, a fogával tépett le a tekercsről. Sebaj, mondom magamban, a nyálban lizozym van, baktériumellenes, csak nem kapok leprát a palitól? Mire megjött a barátnőm, már teljesen szalonképes voltam, csak a hajam lógott véres csimbókokban, de ez ellen a helyszínen nem lehetett tenni egyáltalán semmit.
A Barátnőm örvendett, hogy ennyivel megúsztam. Én is.
Épp egy napra rá volt egy kiállításom, ahol meg kellett jelenjek. Előtte a fodrász addig dolgozott rajtam, amíg tupírozott frizurám eltakarta a sebeket, Még mondták is, hogy milyen jól nézek ki!!!
Elhittem egy szóra. A lábamon alig tudtam állni, mert a térdeim fájtak, de mindenki tudja: milyen egy hős vagyok. Én túlélek mindent, engem nem lehet kiirtani. Végig is álltam a dzsemborit, mindenki eljött, akit szeretek, meg is köszöntem nekik, aztán estére kelve lefeküdtem két napra, hogy nyalogassam a sebeimet. Másnap már a szemöldökömig terjedt a kék folt az arcomon, sőt, az orromon belül is, lilult, ahol a szemüvegem papucsai ültek. nem baj,- vigasztaltam magam, elmúlik.
Két nap múlva a galériavezető felhív: azonnal menj a galériába, fotózni fognak! Én? Így? Ahogy kinézek? Igen, te, és azonnal, vágd magad egy taxiba, riporter is lesz! Na menj szépen. Siess!!!
Rajtam még pizsama, van tíz percem, akkor fel hát, fel, és mosdani, öltözni, sminkelni, de hiába, a folt csak látszik, legalább az egyik felemen.
Megérkezem a galériához, nincs nyitva, húsz percig várok a hidegben, aztán jön valaki, és beengednek. N incs semmi baj, a riporternő aranyos, és azt mondja: a riporton nem fog meglátszani, hogy lila vagyok.
Viszont a fotós is megjön, és ő is megnyugtat: majd úgy vesz fel, ahogyan nem látszik a lila folt. Próbálkozunk, én állok, sőt beállok, szédelgek kicsit, egyik kezem itt, a másik ott, hogy támaszkodjak is, fotózunk, erre nézzen, ne arra, mosolyogjon, nem, ez nem jó, legyen szíves fordítsa az arcát jobbra, ne nem is, jobbra, de balra inkább, vagy itt lilább? Nagy erőfeszítések közben a fotós a fényképezés nagymesterének bizonyul, a képen tényleg nem vagyok lila. Kiválasztjuk azt, amelyiken a foltok nem látszanak, közben többször átrendezi a hajamat, hogy takarjon.
Egy órát tart a dolog, utána hazamegyek, és elhatározom, hogy ma mindent Fici végez, mert én beteg vagyok. Otthon kiderül, hogy Fici betegebb, elkapta az őv sömör, rázza a hideg, és kijelenti, hogy ő most lefekszik, utána az özönvíz.
Engem estére színházba hívnak, Fici ápolása után úgy döntök, hogy nem illik nem elmenni. Az Operett színházban épp a Cigányszerelemből csinált paródiát a rendező, ki is nagy múltra tekinthet vissza, addig az oroszországi Jekatyerinenburgban volt rendező, hogy maradt volna ott… Igen, rendezni.
A cigányvajdát Verebes játszta, ismert, dünnyögő dialektusában még énekelt is, és egyszer nagy kínnal rácsapott a csizmájára, mintegy markírozva a táncot. Ezt a Verebest örökké odateszik, ahová nem való, de úgy látszik, ő az ügyeletes orrából-beszélő, neki jelen kell lenni a menő produkciókban. Legyen mit elviselni annak a nézőnek!
A színpadon kőrösfői népviseletbe öltözött gyönyörű lányok és magyar parasztasszonyok forgolódtak, meg persze a cigányok tábor. Később olvasok egy előzetest: három világ csap itt össze, valahol egy erdélyi faluban, magyarok, románok és cigányok, hát ehhez képest a darab születésének idején még egy román sem lakott a kőrösfői vidéken. És a színpadon sem jeleskedtek katrincás, meg bocskoros szereplők. Ezt azért tudni kellene egy riporternek…
Az amúgy minden felnőtt magyar szívét melengető dallamok nagy vidámság, és kopuláló mozgások, koreográfia között zajlottak, utána kijött az igazgató, és helytelen magyarsággal megmagyarázta a bizonyítványát. Miért kell ilyen embereket odaengedni a színházak közelébe? Miért kell egy eredeti magyar darabot paródiává alakítani? Szegény színészek és énekesek mind kínlódhattak, - egyébként kiváló gárda volt-, de az előadásból csak egy persziflázs maradt.
Mi aztán elutaztunk. És én még mindig lila vagyok, de már megszoktam. És talán most már szeretek is lila lenni.
