HTML

Isa Schneider: Morfond ír, Morfond olvas...

A könyveimről. A www.isaschneider.hu honlapon megtekinthetőek. OLVASD EL ŐKET, NEM FOGOD MEGBÁNNI. A világról, amelyben élek. A képeimről. Lásd a honlapon. Rólam..., aki legalább is. Az ennivalókról. Mit írtak rólam mások. Mit írok másokról én.

Friss topikok

Linkblog

Meghívó

Ebben a könyvben - Kedveseim-, pontosan azt fogom leírni,  - vagy egyelőre azt szándékszom leírni-, amit a „Morfondír” című könyvemben többszöri nekifutásra sem tettem meg, mert örökké közbejött valami.  Nevezetesen azt, hogy

      MI   ÚJSÁG   AZ   ERDŐBEN?

            Ahol mi,  élünk, valamennyien, Erdőlakók.

 Pedig nagyon meg kellett volna írjam, mert annyi minden történt, és sokszor nagyon dühös voltam. Talán ha leírtam volna, hogy miért, és ki - mindenkivel vannak problémák az Erdőlakók közül, megkönnyebbültünk volna valamennyien.

Nem olvastad a „Morfondírt”? Morfond írt,  Morfond olvas? Így sem ugrik be? Nahát, nahát…, Még van talán belőle a könyves üzletekben, de távolról sem akarlak kényszeríteni kedves Olvasó és Barát, dehogy is olvasd el azt a vidám könyvet,! Igaz, a  kiadóm könnyesre röhögte magát, amíg elolvasta… Nem én mondom, ő mondta… de én nem tolakszom.

Mindegy is ez a dolog most már, ha nem olvastad, hát nem olvastad. A lényeget – talán - megtudod ebből az írásból is.

Ha már ismered az könyveimet,  nem lesz meglepetés, hogy megírtam.  Te , kedves, tisztelt Olvasóm, és én,  mi már tudjuk, hogy én mindig mindent megírok, ezért vagyok köz- és önveszélyes. Mert írni mindenki tud, de megírni nem veszik az emberek a fáradtságot. Én igen. És ilyenkor az az érzésem: jó, hogy megtanultam  az ÁBC-ét.  Sok öröm és sok nyűg forrása lett.

 CSAK ADDIG KÉSŐ,  AMÍG AZ EMBER  MEGTANUL OLVASNI.

Mert ekkor kitárul a világ!  Majd mindjárt meglátod!

Hogy hol van az az erdő, amiben élünk? Hát itt né, a környezetben. Erdő mindenütt van, ahol  mi, rendes emberek, - sőt, a nem rendesek is -  élünk.  De szűkítem a kört: ott az erdő, ahol én írok, Te meg olvasol… És hogy kik az Erdőlakók? Hát ÉNTEŐ MITIŐK. Vagyunk vagy hét milliárdan, de ez sem fontos, mert amíg pillantunk egyet a szempillánkkal, máris többen vagyunk! Nagy méreg ez! Vigasztaló, hogy már nem nekünk.

Hogyan került megírásra e „mű?”

Hát, ahogyan nálam mindig megtörténik: nem figyelek oda, balesetet szenvedek, vagy egyszerűen valamilyen betegség kap el, amikor is javallt az ágynyugalom. Ebből lesznek a könyvek, saját szórakoztatásomra kezdtem el írni, de időnként Olvasóimat is meghívom a Világomba, mert direkt szórakoztató. Nem az írás, hanem a világ.

Persze, van, amikor nem.

Most tehát következik a könyv, ez eddig csak előszó volt, egy Meghívó, gyere, olvasd!

Itt ülök az ágyban, az ölömben a számítógéppel, amikor berobban Fici  –a  férjem, ha még nem ismered őt,  nagyon rendes ember,  mindenben a tettestársam-, és közli:

-Behívtak rehabilitációra!

Egy pár pillanatig ülök, mint akit fejbe vertek és megkérdem:

- Kit?

- Hát téged! - Nézd meg, itt van a papír, neked szól. Menned kell, fel, fel, a hegyek közé, ahol télen-nyáron üvöltenek a farkasok, ahol lépten- nyomon beteg emberek jönnek szembe, ahol este tíz után nem szabad kijárni, és mindenki tájszólásban beszél.  Neked meg idegen akcentusod van, ezért aztán nem állnak szóba veled.

Fici jól értesült, ő is volt már rehabilitáción, ilyen hosszú élet során csak összejön néhány  reparatúra, de szerintem a farkasokkal a dolog azért túlzás.  Nem túlzás, - int Fici - és elmond egy régi-régi tételt a kommunizmus idejéből:

-          Az ember  az embernek farkasa! Nem tudtad? De. Igen, tudtam. Csak mostanig nem érdekelt, de ha muszáj?

-          Muszáj, ez nem meghívó, hanem behívó. Majd ott megtanítanak téged pontosságra és rendre, ne félj! Olyan leszel, mire hazajössz, mint egy kisangyal! Soha többé nem fogod eldobálni a zokniidat!

Ez nem volt szép Ficitől. Én tényleg eldobálom a zokniimat, de ezt pont olyankor a szememre vetni, amikor behívót kaptam, kimeríti a kegyetlenség fogalmát.

Azt kérded: Olvasóm:  hová dobálom el a zokniimat? Há-á-át… ha tudnám, akkor nem lenne baj, hogy eldobálom őket… Mert akkor megtalálnám, ha keresném…

Nézem a behívót: hozzon az a beteg törülközőket, tornacipőt, külön erdőbe, külön tornaterembe. Hozzon fürdőköpenyt és papucsot, cipőt,  tréning és tornaruhákat, fürdő- papucsot, stb.- Ezeket még meg kell venni, mert nincsenek nekem, egy akkora bőröndben férnek el majd, ami nem fog beférni a kocsiba.  Én ilyet nem láttam, hogy törülközőt hozassanak a betegekkel, amindenit! Micsoda hely lehet! Leszögezem Ficinek:  Én  nem tornázom, sem tréningben, sem tornaruhában, hideg vízbe nem megyek, tíz óra előtt nem kelek fel, és akkor ágyba fogom kérni a reggelit!

-          Te hol élsz kislányom,? - kérdi  Fici,  és megsimogatja a fejemet, majd közli:

-          Reggel hatkor kelés, hideg tussolás után vérvétel,   vérnyomásmérés és a beteg súlya fölötti vitatkozás, majd napiparancs, és csak ezután a reggeli. Két szelet svéd pászka, margarin kőolajból, sovány fokozat, egy falás tehéntúró snidlinghagymával, de cukornélküli kávéból annyit ihatok, amennyi belém fér. Két csészénél több nem fér belém, mert olyan rossz kávét adnak, hogy a két csésze is túlzásnak tűnik…

-          Honnan tudod te mindezeket? –érdeklődök, de csak egy legyintés a válasz, és egy figyelmeztetés: - rossz híredet ne halljam!

-          - Miféle rossz híremet?

-           –Hát, hogy rendetlenkedsz, sokat eszel, megmondod nekik: hová tegyék a kávéjukat, és, és… jaj igen: hogy eldobálod a zokniidat!

-Ezt most itt megígérem neked. de azt nem, hogy  nem fogok elmenni egy cukrászdába!

             Ezt nem lett volna szabad mondanom. Egész életemben fogom hallani ezentúl, hogy a biztosító mindent megtett az érdekemben, még be is hívtak, hogy meggyógyítsanak, és akkor  őnagysága  – én - cukrászdába akar járni.  Már látja előre  –ő, Fici-  a tejszínhabos csodákat, a krokantos édességeket, az óriási fagylaltkelyheket és tojáshabokat,  a csokit, amikkel megtömöm magam.  És ugyancsak ő,  - Fici-, azt is tudja, hogy mézet fogok nyalni.

-          Ha lesz méz, akkor igen!- nyugtatom, és pár nap múlva tényleg felkerekedünk a klinika irányába.

     Az épület nem sok jót árul el kintről, és bentről is pont így járunk vele. Lerohadt, linóleumpadló mindenütt, ha ezt  előre tudom, átkérem magam valamelyik másik házba, mert vannak ilyenek  környéken, ez az enyém a legrosszabb,  de már nincs mit tenni, Fici szerint kibírom azt a három hetet, és ne tegyek úgy, mintha kiskoromban a zongora körül kergettek volna, ha nem márványpadlón járok.

Látja az orromon, hogy meg vagyok sértődve, ezért tovább áll, és megígéri, hogy „alkalomadtán” meglátogat. Nagy melegség költözik a szívembe erre az „alkalom adtára”, és kegyesen megmondom neki: ide nekem ne jöjjön, legalább tíz napig látni sem akarom, és ide igenis szenvedni jöttem, és még az is lehet, hogy ő beszélte meg ezt a dolgot a biztosítóval…

            Fici elment, és nekem rögtön elkezdett hiányzani, de inkább lenyeltem volna a nyelvemet, minthogy ezt megtelefonáljam  neki.

            Olvasóm megnyugtatására már most közlöm, hogy az étkezőben volt méz. Nem azért, mert éhes voltam, hanem amúgy is volt, és van minden reggel.

        A méz filozófiájáról beszélgettünk valamelyik nap, nem tudván eldönteni: melyik  nagyobb haszon? Az, hogy méhek születnek és élnek a mézből, vagy az, ha valaki – mint például itt egyesek, - szeretnek mézet nyalni,  és ilyenkor mindig van méz, amit nyalni lehet?

         Az első két nap azzal telt el, hogy szoktam a környezetet. A szombati menüről azért írnom kell valamit: Üres levesben apró zellerdarabkák úsztak, mint hableányok, és egy kövér, rózsaszínű lengyelkolbász feküdt el a langyos lében. Olyan volt,  - ha azt hiszed, Olvasóm, hogy ebben a könyvben is megspórolom neked a malacságokat, mint eddig mindenkoron, hát tévedsz! – ez a lengyelkolbász, úgy kisé rücskösen, már kihűlt és félkemény állapotban nagyon emlékeztetett engem valamire, amit fiatalon nagyon becsült az ember, de később már elfelejtette, hogy miért is? Egyszóval, nem volt a század menüje.

            Délután a város egyetlen attrakcióját tekintettem meg, nemzetközi ásvány és féldrágakő kiállítás volt, az ilyet, ha alkalmam van,  mindig megnézem, akármerre járok. Elbűvölnek a kövek és kristályok gyönyörű színe, középiskolás koromtól imádom ezeket a szilikátokat, és –bár hasonlítanak egymásra a különböző kiállítások, azért - mindig találok valami újat, amit még nem ismertem. (persze, ez nem jelenti azt, hogy gyűjtöm őket, mert drágák, én félzoknikat gyűjtök egy zsákban,hátha valamikor előkerül a pátjuk, és akkor milyen sok szép zoknim lesz egy csapásra!  Fici azzal fenyeget, hgy kidobja az egész zsákot, ezért aztán dugdosom előle,, mert ez tényleg képes kidobni az egészet. Ez olyan!

 Persze, itt az ásvány kiállításon is adódnak vidám pillanatok. Néhány különös, tyúktojás nagyságú és formájú sima követ láttam, pakisztáni  folyami lingam a nevük, és piros kis zárványok díszítik őket. Kézbe fogva simák és melegek.

        Jaj, hogy nem tudod, mi az a lingam? Nem olvastad a Káma Szutrát? Picinyem! Ez azért kötelező olvasmány, nem úgy, mint  az „Isa Schneider könyvek!” A Káma Szutra tanulmányozása nélkül soha nem tudsz meg olyan dolgokat, amiket jó volna azért legalább érintőlegesen megismerni… (Rájöttél? Itt is eldugtam egy malacságot!)

           Különben vettem magamnak egy rózsaszínű korallgyöngyöt, filippin nádkorallból. Nagyon szép színe van, lealkudtam az árát a felére. Később megismerkedtem egy Hölggyel, aki fehér korcskutyáját rám hagyta, hogy amíg pihegek egy széken, vigyázzak  a  bájos ebre.

            Ültünk- ültünk, én a széken, a kutya a padlón pihegett, és csorgatta rám a nyálát. Többszöri kísérletemre, hogy felugorjak és ott hagyjam a dögöt, morgással és a fogainak vicsorgatásával reagált. Szerintem félreértette a helyzetet, úgy vette, hogy neki kell rám vigyáznia. Rövid gondolkozás után én is rávicsorítottam, és morogni is kezdtem, - többen odanéztek-, majd teljes nagyságomba felugorva a kutya fölé tornyosultam. (Olvasóm, tudsz Te „tornyosulni”? Mostanig én sem tudtam, de ha megpróbálod, neked is sikerülni fog! Meglátod! Csak jól szembe kell nézni közben azzal a kutyával! Bele a szemébe! Aztán vagy megharap, vagy nem!)

            Szerencsém volt, nem harapott meg, és már éppen otthagytam volna, mikor megérkezett a gazdája, szinte örömkönnyeket hullatva, hogy milyen kedves voltam a kutyájához, és még azt is mondta, hogy engem bizonyára nagyon szerethetnek az állatok!!!  Nem fűztem megjegyzést a tárgyhoz. Mert annyira meghatódtam magamtól….

Még volt egy élményem ezen a délutánon: kissé elfáradtam a kiállításon, és a szállodától nem messze leültem egy padra egy kis erdőcskében, ahol madarak csiripeltek, és levelek susogtak. Az ember már csak ilyen, mindenre asszociál valamit,  (- ezt lélektanból tanítják is-, még jó, mert különben azt sem tudná az ember, hogyan kell asszociálni-, ) és nekem a kisiskolás korom jutott eszembe, amikor utoljára ilyen helyen voltam. A tisztelendőnővérek a zárdából, - ahol nagyratörő szüleim palléroztatni óhajtották kissé nyeszlettre sikerült gyermeküket- megtanították azt az éneket, hogy

„Erdő mélyén estíi csendben /hallod a csalogány /édees daalát, /szívedbe zeengi  bánaatát!”. Persze, ez még a tanügyi reform előtt volt,  mert azután, - és ez is ott jutott eszembe- jöttek ugy-e azok, akik jöttek, és akkor már azt kellett énekelnünk a madárdalos erdőben, hogy

„Elvtárs, a csákányt jó mélyre vágd”…

Ha valakinek most , a tanügyi reformot érintve-, eszébe jutna kiszámolni éveim számát, udvariasan megkérem: Ne tegye!

 A tényeken semmi nem változtat.  A Tények már ilyenek.

És én ez alatt az idő alatt,  (mely, - mint valamennyien tudjuk-, a tanügyi reform bevezetése óta  eltelt, nem rövid idő-) rájöttem:

Bármeddig lehet élni, amíg megmarad az ember humora. 

Ez ennek a könyvnek a harmadik bölcsesége. Tőlem van. Lehet, hogy gonosz vagyok? Igen: nagyon gonosz vagyok. Hűűűű, de szeretek gonosz lenni!

Ha volna valahol egy zoknim, most  de elhánynám valamerre!
Nem kell örökké másokon vidulni. Alanyként itt van például az ember saját maga!

 Hogy mekkorákat  lehet röhögni ezen. Ezentúl nem számozom, ha ilyeneket írok.

Ma ettem három tiltott gombóc fagylaltot, természetesen titokban. Azért titokban, mert le kell fogyjak.  Ők mondták, nem én. Én ekkora marhaságokat nem szoktam mondani. Jó, jó, szoktam, de nem ekkorákat. A három gombócból az egyik avas dióval készült, amikor ezt  közöltem velük, a szívükhöz kaptak  és azt mondták, hogy friss dió idén még nincsen.

Tudhattam volna magamtól is.  De ha nem, megkérdezhettem volna a környező fákon ugráló mókusokat, biztosan elpletykálják nekem, amilyenek.

A szomszéd szobában egy kétszáz kilós pali lakik, aki állandóan opera áriákat énekel, elég rosszul, most az megy a műsoron, hogy nessun dorma, („senki nem alszik”. Puccini, Turandot ), honnan tud ez a pali ilyeneket? Szóval, - ha jól fordítom- hogy nem tud aludni. Senki nem tud aludni ebben a szárnyában az épületnek. Ha továbbra is így megy, én sem fogok tudni aludni, és akkor nagy méreg leszek!

Ma találkoztam három nagyon szép, eddig számomra ismeretlen fenyőfával, köszöntünk egymásnak, sőt, van még botanikai hírem: egy héten belül kivirágoznak a vadgesztenyefák. Ezért mér érdemes volt idejönni, nem?

És láttam egy sikló kígyót. Erről jut eszembe: Ha van otthon véletlenül egy siklód, vagy keresztes viperád, nyugodtam lefagyaszthatod  őket, - ha örömöt okoz Neked-,  csontkeményre, mert utána felélednek. Igazán! Semmi bajuk nem lesz a fagytól.

Itt ülök két tornaóra között, és második világháborús dalokat énekelgetek unalmamban. Hogy miért második világháborúsat? Hát azért Picinyeim, mert még olyan kis fiatalka vagyok, hogy az első világháborút még a békák és gólyák tavában töltöttem, mint Ti is Szíveim, valamennyien…

A másik szomszéd átdobálja hozzám a balkonra a banánhéjait. Hátha megcsúszok és pofára esek? Nem örülök, de a banánhéjat azért visszadobom. Sírjon az ő mamája!

Örülni kellene valaminek. Az oxitocin nevű örömhormon kellene felszabaduljon bennem. Nem nagy ügy, egészen szimpla kis molekula, csak 9 aminosavból áll. És előfordul már a földigilisztában is. A hatása olyan, mint az ópiumé, de én nem tudom, milyen a hatása az ópiumnak. Azt mondják: csodálatos. Viszont ifjúságom idején az oxitocin kipróbálta magát rajtam, és mindenkin, aki olvassa e sorokat. A hormonok már csak ilyenek. És az annak idején –úgy emlékszem-: nem volt rossz… Csakhogy itt, ebben a szanatóriumban, ahol vagyok, úgy látszik, nem  termelődnek örömhormonok. Kimutatták, hogy az árva gyerekekben kevesebb örömhormon termelődik. Én itt nagyon árván érzem magam…

A klinika egy labirintus. Hogy miért építették annak, azt csak az építkezésügyi hivatal tudná megmondani, de nem megyek el odáig. A tény, hogy mindig máshová jutok, mint ahová akartam. A leg lehetetlenebb helyekről kerülök elő, már arról suttognak az intézetben, hogy kísértet jár Európában! Ha halljátok, tudjátok meg: én kísértek itt, mert nem találom a lyukat soha, ahová éppen be kellene bújnom.

A főorvost megsértettem, mert az első hét után közöltem vele: Nem vagyok száz százalékos. Azt mondta: - de látja, hogy türelmetlen, az vagyok, igen, egy hét alatt nem várhatók csodák. És elment.  Visszahallottam, úgy kommentálta az ügyet: A paciens – én -,  elvártam volna a kezeléstől, hogy a hét emeletnyi falat kívülről meg tudjam mászni. Szinte látom magamat kint, ahogy mászom felfelé a falon. Sima felület, sehol egy  kapaszkodó és nem is az én ötletem volt, tudjátok meg. A főorvos ezután többé nem vizitelt nálam.

Viszont belülről be lehet zárni a szobám ajtaját, egy fémkallantyút kell elforgatni, és ha visszafele forgatod, akkor kinyílik az ajtó. Hát én mind megpróbáltam forgatni, be is zártam, és nem ezzel volt baj. De amikor ki akartam nyitni, nem forgott az istennek sem. Egy darabig próbálkoztam, de rám jött a tériszony, és ha nem jut eszembe, hogy telefonom van, talán még most is itt száradnék  a szobámban. Aztán jött a nővér, és kiszabadított. Ennek persze  híre ment, az étkezőben mindenki rajtam röhögött. Illetve, lehet hogy nem rajtam, csak úgy egyszerűen röhécseltek maguk elé. Néha szoktam én is. Röhécselni. Amikor éppen nem zárom be magam, vagy nem mászom kint a falon.

Hát kedveseim, a Szentatya  - végre - szentté avatta Hildegard von Bingen gyógyító füvesasszonyt és apácát, - mai szóhasználattal élve empirikusan képzett orvosnőt, ki is Krisztus után 1098-ban született. Nem csak olyan helyi szentté avatás történt, hanem általános, az egész világra szóló szentek katalógusába vették fel ezt a korai kolleganőt.

Hogy ez miért fontos? Hátha nyolcszáz év múlva engem is szentté avat egy késői pápa?  A húszadik században teljesített orvosi munkám következtében? Ha addig nem lesz a világ teljesen muzulmán… Mert nagyon úgy néz ki! Persze, nekem gyanús az egész, a pápa is, Hildegard is németek, - az sem lehetetlen, hogy részrehajlás történt. A Szentatya is szent, és minden szentnek maga felé hajlik a keze, mondta ezt valaki, és közmondás, bölcsesség lett belőle. Ezt a maga felé hajló kezet láttuk már otthon nálunk is, nyolc éven át láttuk, és senki nem merte megmondani. Most meg kérdezni nem merjük…

Hogy politizálok? Aki nem politizál, az  már nem él. Erről jut eszembe: Hogy gondolta Európa, hogy a görögök, -(Ne feledjük! Ők voltak Bizánc!!!) majd visszaadják a pénzt, amit kölcsönként felvettek? Ilyen hülye csak az IMF lehet,  és ezek szórakoznak velünk! Tisztelni kezdtem ezeket a balkániakat. Volt vér a lengyelkolbászukban,  - nem tudod, mi az? Hát egy olyan rózsaszínű, kissé hajlott kolbász, na, tudod, amit itt minden szombaton ebédre adnak-,

Talán azért, hogy az embernek jó legyen a hét végéje…

Hát látjátok, ez az újság az Erdőben. Egyébként létezik egy könyv, Marshall Rosenberg írta,  címe: „Erőszakmentes kommunikáció”, de odaadnám elolvasás és alapos tanulmányozás végett az uraknak, ott Európában… Igen, az IMF elnöke, Christine Legarde is oda tartozik. Az urakhoz. Valahol azt olvastam róla, hogy rengeteg EROTIKUS potenciálja van a nőnek… Na. Akkor az erotikus potenciál az, amiről én lemondok. Itt és most.

És nekem ne mondja senki, hogy csöpögök a rosszindulattól. Nem. Belőlem folyik a rosszindulat. És ezzel nagyon jól érzem magam.

Hát,  Drágaságaim, valami egészen különleges dolog történt itt velem ebben a szanatóriumban. Képzeljétek, megköpölyöztek! Nem tudjátok, mi az?  Nekem volt egy halvány fogalmam, mert a történelem előtti időkben használták a köpölyözőket a medicinában is, helyi vérkeringés erősítésére. Kis szűkszájú fújt üveg-harangocskák ezek, amelyek felhelyezés közben kiszorítják magukból a levegőt, és az érintett területet jól megszívják. A bőr felemelkedik, piros lesz, a vér odaáramlik, és kifejti  hatását, a vérellátás fokozását illetőleg. Régen nem láttam ilyet használatban, de ez egy szegény ház, mindenki azzal gyógyít, amije van.  Amikor eltávolítják őket, a bőr púpos és piros marad egy ideig…

Szóval, ha valaki kérdi tőletek, tudjátok meg: van még köpölyözés. És, ha Titeket még nem köpölyözött meg senki, akkor is  mondhatjátok büszkén, hogy van egy barátnőtök: én, akit már köpölyöztek… Még nem vagyok benne biztos, hogy ezt elmondom – e Ficinek, most mit szolgáltassak alapot neki a röhögésre? Képes, és a leglehetetlenebb helyzetekben is el fogja mondani… Akkor is, ha mások is jelen vannak…

Aztán még volt egy hőstettem: az Évfolyam találkozómra küldtem a népeknek egy-egy könyvet ajándékba, amiben szó volt rólunk.  És, - természetesen - nem a megfelelő húsz könyvet küldtem el, hanem egy teljesen másikat…  Hogy lehetek én ilyen lökött? És ezt most nem Fici kérdi tőlem, hanem én kérdem Tőletek és magamtól: hogy lehetek? Ki tudja erre a választ?

Csak azt ne mondjátok, hogy ez a kor, mert nem igaz. Én fiatalon is pont ilyen lökött voltam. És ez egészen biztos, mert jelen voltam minden általam elkövetett ökörségnél… Ez majdnem biztos. Nem szoktam magamon kívűl lenni, vagy általában nem.

 

 

           

 

 

komment

süti beállítások módosítása