Fürdik a holdvilág
Tulajdonképpen most volna az az idő, amikor feldolgozom a nyár eseményeit. Mert nyáron nincs nekem időm írni! Abban a két hétben, amikor nyaralunk, nem végzünk intellektuális munkát. Nem írunk, alig olvasunk, és nagyon laza az élet. Folyton az van – ha jól számolja az ember –, hogy most már csak 13 nap van, most már csak 12, és így tovább – a szabadságból. Hát legalább ezalatt a néhány nap alatt lazítsunk, együnk, igyunk. Ebből tizennégy napos fejfájás lesz, de mi fejfájással is tudunk hülyéskedni. Egész évben nem jut hozzá az ember…
Azért persze kis cetlikre felírom, hogy mik azok a dolgok, amiket meg akarok írni. Aztán vagy elveszítem a kis cetliket, vagy nem. Ha csak elveszítem, az jó, mert akkor elveszett a téma is, nem kell vele vacakolni többé. A baj nagyobb, ha a cetli még megvan, rajta van a téma is egy bekezdésben, de én már nem tudom, mit akartam írni róla.
Itt van például a következő cetli. Amire az van ráírva, hogy: „Megírni az 5 óvszer történetét!!!” Így, három felkiáltójellel. Mi akar ez lenni? Kis társaságunk minden tagja már közel… innen, vagy onnan nézve, de mondjuk ki nyugodtan: átlagban annyi, amennyi. Amikor valamelyiküknek még óvszerre volt szüksége, az a történelemelőtti idők homályába vész. Óvszer! És mindjárt 5 darab! És nem akármilyen 5 óvszerről van szó, hanem 5 különleges óvszerről, olyanokról, melyeknek története van! Hiába minden. Nem jut eszembe. Ezentúl, ha 5 óvszerről akarok írni, több feljegyzés kell hozzá, mert így, abból a puha kis agyamból nem jön elő a történet. Na mindegy. Ehelyett megírom egy nyári vacsora történetét. Amikor, mint mindig, éhesek voltunk. Menjünk vacsorázni! Ki van mellette? Mindenki mellette volt.
Gurulunk a veszprémi országúton. Aztán megbeszéljük, hogy az utolsó orosz cár újratemetése annyit használt a cárnak, mint halottnak a puszi. Hogy Lenint kivegyék a mauzóleumból, és eltemessék, ahogyan azt az ortodox egyház követeli, azzal nem értünk egyet. Az oroszok csak ne temessék el az egyetlen megfogható kommunista emléket. Tartsák ott, a mauzóleumban, ország-világ csodájára. Hadd lássa mindenki a huszadik század bebalzsamozott bálványát, akit imádtak! Még hogy kivegyék onnan! Hulla hopp! volt, nincs bizonyíték! Maradjon csak ott, a kommunizmus szégyenére! Vagy legalább mi négyen nem értünk egyet vele! És ezt ki is mondjuk nyíltan, itt a veszprémi úton, az autóban.
Az autót egyébként nem José hajtotta, hanem az éhség. Ezen a napon elblicceltük az ebédet. Felmerült a kérdés: – miután láttuk az úton a táblát, mely mutatta: merre van a veszprémi állatkert? – vajon vannak-e hattyúk a veszprémi állatkertben? Nem nagyon hittük, mert ez biztosan egy egészen kicsi állatkert. Kérdés, hol van a határ egy kicsi és egy egészen kicsi állatkert között? Megegyezünk:
Az a legkisebb állatkert, amelyben 2 selyemhernyó és egy giliszta van. Három selyemhernyó és másfél giliszta, az már valamivel nagyobb állatkert. És még annál is nagyobb, ha négy emberszabású ül egy autóban.
A kedves olvasó most talán azt gondolja: nagy az Isten állatkertje! Egyetértünk. Az nagy. Meg sem próbáljuk felfogni, hogy mekkora. De biztos, hogy nagyon nagy.
Közben megérkezünk a Villa Medici című vendéglőbe, ahol két eltévedt szicíliai úriember próbálja megértetni magát az olasz nevű vendéglő magyar személyzetével. A Budapest felé vezető utat tudakolják, de a személyzet németül, angolul és oroszul adott magyarázatát nem értik. Ők csak olaszul, franciául, arabul és természetesen szicíliaiul beszélnek, és mindenképpen még ma este el szeretnének jutni a fővárosba. A tudás hatalom: mi beszélünk olaszul. Igaz, csak alapfokon, de ez elég. Elmagyarázzuk nekik az utat, lerajzoljuk, közben isznak egy kis bort, aztán még egy kicsit. Nemsokára olyan kedvezőtlen állapotba kerülnek, amiről a közlekedési rendőrök álmodoznak. Az ilyeneket fogják meg ittas vezetésért. Szegény két öregúr! Lebeszéljük őket, mondjuk, hosszú az út odáig! Vegyenek csak itt ki egy szobát, majd holnap reggel! Világosságnál. Megkötik magukat: nekik Budapesten kell lenni ma este.
Kiderül, azért akarnak a fővárosba érni, hogy inzulinfecskendőiket kifőzhessék. Ott biztosan van lehetőség a szállodában! Mert ők cukorbetegek. Megnyugtatjuk őket: itt is van rá lehetőség, a magyar préri kellős közepén is van lehetőség. Jó, de ha kell egy orvos, hol találnak egyet?
Összenézünk. Igaz, hogy szabadságon vagyunk, de hát szükség törvényt bont. Mondjuk, itt vagyunk mi hárman. Két betegre. Egy betegre jut egy egész, harmincháromtized százalék orvos, vagy menynyi. Ez azért jó arány, nem? Meg még Fici is itt van. Szükség esetére. Ő építész, de tud injekciózni.
Csodálkoznak. Nahát! Hogy ilyen jó legyen az orvosi ellátás… Nekünk közben lyuk támad a gyomrunkban, leülünk, de biztosítjuk őket: itt vagyunk, ha kell. Azonnal adnak szobát nekik, kifőzik a fecskendőiket, csinos pincérlány hozza ezüsttálcán. A két öregúr borzasztó boldog. Elvonulnak inzulint fecskendezni, s azután leülnek a szomszédos asztalhoz. Hogy közel legyenek az orvosokhoz. Közben dicsérik a helyet, a várost, Magyarországot, a magyar borokat, a szép felszolgálólányokat és a remek orvosi ellátást. Ha ezt ők Szicíliában elmesélik! Minden pohár bor után emelkedik a hangulat. Később már koccintanak velünk, és elmondják: Magyarország pont olyan civilizált, mint Szicília. Ez igaz. Itt is pont annyi a maffia. És itt sem csinál semmit a kormány ellenük. Elhisszük nekik, és lassan mi is elpuhulunk. A közeli tóban kuruttyolnak a békák, miközben a Villa Medici terasza hangos a „Viva Szicília!” felkiáltásoktól.
Az öregek eláznak, mi hazamegyünk. A Balatonban fürdik a holdvilág.
Egy problémánk van: nem emlékszünk rá, hogy mit magyaráztunk nekik arról, hogy merre van Budapest. Jobbra, vagy balra mondtuk nekik? Kiderül: négyen négyfélét mondtunk. Mi sem tudtuk már pontosan. De azért talán nem lesz baj. Tán odatalálnak. Hisz minden út Rómába vezet. Vagy Budapestre…
Az élet mákonya maga az élet. Vagy majdnem mindig…
