Isa Schneider: Morfond ír, Morfond olvas...

Tündérkert? | Menekülésregény ördögkeréken

Írta: Kibédi Varga Sándor 2011. január 16. vasárnap, 05:37

Könyvek - Könyvismertetők

Ïsa Schneider regénye, az Asszony ördögkeréken a menekülésről szól, dominálnak benne a sötét színek. A témát tekintve ez érthető, de nem túlzottan kedvező. Pedig a nagy lélegzetű prózai művekben – állítólag – lennie kell valaminek, amivel azonosulni tudunk. Itt nincs.

Ïsa Schneider a „mindentudó író” szerepét felvállalva egyes szám harmadik személyben mesél. Főleg jelen időben, de az idő olykor megtréfálja, frissen fogott halként csúszik ki a markából. Főhősét Marikának hívják, aki 1980-ban született Marosvásárhelyen. A város neve nincs leírva, mégis egyértelmű. Apró kis fejezeteken gördül előre a történet. A takarítónő anya sokat gürizik, mert három gyermekét és mihaszna férjét kell eltartania. Viszont csak az elsőszülött leányát, a Kedvencet szereti. Marikát nem. A legkisebbért, a fiáért sem rajong, de a srácról alig tudunk meg valamit. A képességekkel kevéssé megáldott Kedvenc ajnározásának különleges oka van; hogy mi, azt nem árulhatom el. Mert csúnya dolog lelőni a poént, és prűd is vagyok. A szobafestő apa sokat kocsmázik – ok, mint levél a fán. Viszont nyulakat tart a ház mellett, csigákat szaporít a pincében, hogy az RKP főtitkárának „tudományos táplálkozást” dirigáló rendeletei miatt ne haljanak éhen. Teszi, ami tőle telik. A nyomortól és a zsarnokságtól egy pillanatra sem szabadulhatnak. Szigetelés nélküli panelban laknak, amely télen frizsider, nyáron katlan: a szekrényben egyszer megolvadnak a műanyag vállfák. Állítólag. A baba összes játéka egy piros rongydarab.

Amint a kislány lábra áll, az anyai nagyszülőknél keres menedéket. Ott jó helyen van. A nagymama, a Nama rengeteg bibliai idézettel terelgeti, csakhogy ezek a citátumok kilógnak a szövegből. Az egyre dundibb kisleány iskolába megy, pionír, azaz úttörő lesz, megveszi az első könyvét, az Egri csillagokat. Jön a várt, de nem remélt rendszerváltás: megszakítják a sakktáblán zajló játszmát, új partit kezdenének, nyilván a régi figurákkal. A gondok másmilyenek lesznek, számuk nem csökken – legalábbis a Marika-féle családokban. Egyre gyakrabban látogatja őket az anyai nagybácsi, a nyálas, pattanásos Robi, aki az ördög jobb keze. Ehetetlen csokiutánzatokkal tömi, rokoni puszikkal maszatolja a szépen gömbölyödő, a tizenkettedik évét épp hogy betöltő lányt, majd megerőszakolja. Szerencsére nincs naturalista leírás. Az anyja a fiútestvérét, a Robit védi, és a lányát hibáztatja. A botrányt elkerülik. Ám Marikát ezután csak a bosszú élteti. A revánsvágy az érzelmi fonal, amely körültekeri, és nem hagyja szétesni a fejezeteket. Középiskolát végez, szerelmes lesz, gyereke születne, de azt balesetben elveszíti. Ráadásul elrabolják, Törökországba viszik, ahonnan visszaszökik.

Ez csak a viharos élet kezdete, mert az egyszeri „elhurcolásból” később önkéntes és gyakori művelet lesz. Muszáj mozdulni, mert sem munkát, sem társat, sem értelmes célt otthon nem talál. Az anyja jobban utálja őt, mint valaha. Egy meleg égövi szigetre szerződik, pincér és konzumlány lesz, majd – ki csodálkozik ezen? – prostitúcióra kényszerítik. Többször hazaszökik, mégis mindig visszatér a szigetre, mert az „édes otthonnál” nincs borzasztóbb. Legalábbis számára. Végül lezüllik: tetoválás, alkohol, lopás, thai boksz, bunyó, heroin, promiszkuitás, tudatvesztés. Személyisége széthasad a szelíd Marikára, a fékezhetetlen cafkára, Koktélra – és a Névtelenre, akiről annyit tudunk, hogy leszbikus. Börtönbe, onnan kórházba kerül. Kezelik. Ezek az oldalak talán a leghitelesebbek a könyvben, nem véletlenül, hiszen Schneider Izabella orvos. A székely lány, aki már homokóra-karcsú, egy újabb szigeten, a Gran Canarián találja meg élete párját és a megnyugvást. Csak azért repül haza, hogy vallomásával megkönnyítse egy férfi bírósági védekezését, aki – a kisgyerekének molesztálása miatt – megölte a Robi nagybácsit.

„Valahol az elszakított területeken”, így kezdi a szerző a regényt, és bizonyára eszébe sem jut, ezzel a mondattal agitációs színtérre téved. Az olvasó azt hiheti, hogy – pedig dehogy. A politika egyébként is jégpálya, a szépirodalomban pláne: az elhasalás garantált. Itt az egyik: „A Kondukátor meg akarta szüntetni a falvakat.” Mármint a magyar falvakat Erdélyben. Majd: „le is lőtték a feleségével együtt, mert az volt a gonoszabb.” A végtelen leegyszerűsítés zugkocsmákban, nagygyűléseken elfogadható, másutt nem, mert hiteltelen. Van néhány tárgyi tévedés. Csak kettőt említek. Az orosz nyelv tanulásáról, majd az elemi iskola hét osztályának elvégzéséről értesülünk. Ez az állapot az írónő gyerekkorát idézi, de a nyolcvanas évek közepére-végére – a főhős 1980-ban született – túlhaladott lett. Az oroszt rég kiseprűzték a román tanrendből, az általános iskola pedig nyolc osztályossá avanzsált. Az is meglep, hogy kislány koporsókészítésben jártas nagyapja tudja, mi fán terem a futurista, és hogy mit mondott a boldogságról Arisztotelész. A szobafestő apa pedig kalóriáról és a fehérjefogyasztásról elmélkedik… Az Asszony ördögkeréken címmel is gondom van: a félsivatagos „boldogság szigetén” találkozik az ördögkeréknek nevezett, szél görgette, tüskés, szürke növény-labdacsokkal. Jó, Marikát ugyanígy görgeti a sors nevű szél, így az ördögkerék rendben. De az asszony? Amire az lesz belőle, vége a regénynek...

Heller Ágnes a Mi a regény? című esszéjében (ÉS, 2010. december 3.) írja: „Élvezhetek egy prózai művet azért, mert remek mondatok vannak benne. De ezektől a remek mondatoktól a prózai mű még nem lesz regény.” Ha így van, akkor az is igaz, hogy néhány közhelyes mondat még nem csap agyon egy regényt. És helyben vagyunk. Az Asszony ördögkeréken olvasója több fontos, bár szomorú üzenetet kap. Az egyik: „tündérkertnek” leginkább már csak azok hívják, hívhatják Erdélyt, akik a valósággal nem terhelik magukat. A dicső kor, mit Móricz Zsiga bátyánk megénekelt, már tovatűnt, hiszen csak az utóbbi száz évben hol a nagynemzetes sovinizmus, hol az aljas fasizmus, hol az istenverte kommunizmus, hol a balkáni módon dirigált kapitalizmus tette, teszi tönkre az emberek életét. Ráadás-büntetésként ott a kisebbségi sors, a szegénység, az önzés és gyűlölködés kísértete. Csoda, hogy a főszereplő képtelen a szülőföldjén boldogulni? Végül idegen környezetben, idegen férfi oldalán tud „nem idegen lenni”. Ez az abszurditás aktuális, tízezrekre jellemző. És nem csak Erdélyben.

Ïsa Schneider: Asszony ördögkeréken
K.u.K. Kiadó, 2010